Prológus

 Elena Reynolds

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉

A vonat lassít. Már látni a város szélét. Idegen házak, idegen utcák, idegen életek. És valahol ott, azok között lesz az enyém is. Vagy legalábbis megpróbálom. Huszonhat éves vagyok. Elvileg ez az a kor, amikor az ember már tudja, mit csinál. Én meg itt ülök egy bőrönddel, ami nehezebb, mint kellene. Nem a ruhák miatt. Messziről jöttem. Olyan messziről, hogy most már nincs értelme visszanézni. Ha visszanéznék, talán leszállnék a következő megállónál, vennék egy jegyet vissza, és azt mondanám: „Csak kirándulás volt.” De ez nem kirándulás. Fél évre előre kifizettem egy lakást Seattle városában. Fél évre elköteleztem magam egy idegen város mellett. Ez már nem hirtelen ötlet. Ez döntés. Új munka. Új kollégák. Új verzióm. Vajon elhiszik majd, hogy magabiztos vagyok? Hogy tudom, mit akarok? Vagy átlátnak rajtam, és látják, hogy csak új lapot akarok, mert a régi tele lett hibákkal? A gyomrom összeugrik. Mi van, ha ugyanazt viszem magammal, amitől eljöttem? Mi van, ha nem a város volt a gond… hanem én? A hangosbemondó bemondja az állomást. Ez az. Nincs több halogatás. Érdekes… nem sírok. Azt hittem, majd sírni fogok. Talán mert most először nem valami elől futok. Hanem valami felé megyek. Leszállok. A peron idegen szaga megcsap. És hirtelen minden ijesztő, de valahol mélyen… izgalmas is. Hat hónap. Ennyit adtam magamnak. Ennyi idő alatt kiderül, hogy ez volt-e életem legbátrabb döntése…vagy a legnaivabb. De most már itt vagyok. És ez már önmagában több, mint amire fél éve képes lettem volna. Leintek egy taxit, meglepően könnyen megy és meg is könnyebbülök egy kicsit amikor beszállok az utas részre. Nem azért mert félnék egy kis sétától, hanem mert hiába van meg a pontos cím, én azt sem tudnám merre induljak el. A sofőr indít, én pedig az ablakon kibámulva veszem jobban szemügyre a várost. Teljesen idegen a számomra, még soha nem jártam itt és pont ezért minden apró részlete egy kicsit elcsodálkoztat. Jó érzés valami újat felfedezni. - Megérkeztünk. - szólal meg a sofőr, talán tíz perc volt az út. - Köszönöm. - mosolyodok el és kifizetem, majd kiszállok. Körbe fordulok az út szélén. Hatalmas házak és épületek vesznek körül. Egy nagy sóhajjal veszem tudomásul, hogy mostantól nagyvárosi lány lettem. Elindulok. A bőröndöm kereke azonban már a harmadik repedésnél elakad a járdán. Nem nagy repedések. Pont olyanok, amikbe mindig beleakad valami, amikor az ember már amúgy is késésben van, ideges, és legszívesebben visszafordulna az egész életéből. Megállok a ház előtt. Felnézek a harmadik emeletre. Ez lesz az új kezdet. Legalábbis ezt mondogattam magamnak egész úton. Most már kevésbé hangzik meggyőzően. Előveszem a telefonomat. Még egyszer ellenőrzöm a címet. Utca. Házszám. Harmadik emelet, balra, ajtó szám. Stimmel. Ez már gyanús. Az élet általában nem szokott ilyen együttműködő lenni velem. Mély levegőt veszek, felhúzom a bőröndöt a lépcsőn, és megállok az ajtó előtt. Kulcs a zárban. Egyetlen mozdulat. És végre lesz egy hely, ahol nem kell félnem. Legalábbis ezt remélem. A kulcs elfordul. Az ajtó kinyílik. És valami nagyon nem stimmel. Mert a lakásban már van valaki. Egy férfi. Magas. Sötét hajú. Fehér ingben áll a nappali közepén, mintha teljesen természetes lenne, hogy én most csak úgy besétálok hozzá. Pár másodpercig csak nézzük egymást. Aztán egyszerre szólalunk meg: - Te ki vagy? - mély férfias hangja azonnal elér hozzám. - Te ki vagy? - hebegem döbbenten. Csend. Hosszú. Kínos. Teljesen abszurd. A férfi ráncolja a homlokát. - Ez az én lakásom. - feleli egyszerűen. Pislogok. - Nem. - a fejemet csóválom. - Ez az én lakásom. - mondom ki végül. Újabb csend. Ez kezd kínos mennyiségű csend lenni. Egyszerre vesszük elő a telefonunkat. Egyszerre mutatjuk a képernyőt. Ugyanaz a cím. Ugyanaz a lakás. Lassan felnézek rá. - Szuper - mondom halkan. - Akkor most mindketten hajléktalanok vagyunk…csak bent. - drámaian forgatom a szemeim, rossz szokásom. A szája sarkában megmozdul valami. Mintha nem akarna mosolyogni. De majdnem sikerül neki. - Gian - mondja végül. - Ez most bemutatkozás? Vagy csak közlöd, ki fog kilakoltatni? - kérdezem kíváncsian. - A nevem - feleli nyugodtan. Egy pillanatig nézem. - Elena. - vonom meg a vállam. Úgy hangzik, mintha ezzel megoldottuk volna a helyzetet. De nem oldottuk meg. - Hívjuk fel a tulajt - már a telefonomért nyúlok. - Éppen őt hívom. - mutatja fel a kezében a mobilt. - És? - sürgetem. - Szerinted? Beszélek valakivel? - kérdez vissza és be kell látnom, igaza van, hülye kérdés volt. - Nem veszi fel. - feszülten túr a hajába. Persze hogy nem. Miért is működne bármi egyszerűen? Nekidőlök a falnak. A bőröndöm hangosan koppan a padlón. - Fizettél előleget? - kérdezem hirtelen. - Egy hónapja itt lakok. Szerinted? - leül a kanapára, mintha ezzel is jelezni akarná hogy ő van itthon. - Jó! - veszek egy mély levegőt. - Nézzük logikusan. Ez az én kulcsom, az én szerződésem, az én bőröndöm. - próbálok valamit kitalálni. A férfi egy pillanatra a bőröndre néz, majd vissza rám. - A bőrönd valóban meggyőző érv. Kár hogy nekem is van szerződésem. - finoman gúnyolódik. - Te mindig ilyen vagy? - összeszűkül a szemem. - Milyen? - kérdez vissza azonnal. - Nyugodt. Idegesítően nyugodt. - utalok a helyzetünkre. - Csak reggelente. Kávé után rosszabb. - jegyzi meg. Nem akarok nevetni, tényleg nem. De a szám sarka megrezdül és ez felbosszant. - Te ezt élvezed? - kérdezem. - Kicsit. - vigyorog és ezzel csak még jobban dühít. - Hihetetlen. - forgatom a szemeimet. - Te pedig hangosabban gondolkodsz mint bárki akit ismerek. - jegyzi meg pofátlanul. - Nem is ismersz. - vágok vissza a saját védelmemben. - Pont ez az aggasztó benne. - cukkol tovább. - Oké. Én el nem megyek innen. Kifizettem. És nincs hová mennem. - mondom végül. - Akkor egyikünk sem megy sehova, mert én is kifizettem és itt lakok. - feleli könnyedén. - Szuper. - sóhajtok fel. Körülnézek a lakásban. Nem nagy. Nem különleges. De világos. Csendes. És valami furcsa módon… nyugodt. Mintha lehetne itt élni, egyszer, valamikor félelem nélkül. Gyorsan elhessegetem a gondolatot. - Szóval mi a terv? - kérdezem. - Megvárjuk, amíg visszahív a tulaj. - feláll és az ablakhoz lép. - És addig? - én is felállok de nem mozdulok a helyemről. Rám néz. Egy pillanatig túl hosszan. - Addig…- szünetet tart, mintha ő maga se akarná elhinni amit mondani készül. - Osztozunk. - jelenti ki végül. Felvonom a szemöldököm. - Egy idegen férfival? - kissé felháborodva nézek rá. - Egy idegen nővel - javít ki, a saját igazát védve. Kifújom a levegőt. - Egy nap. - próbálom magamban tartani a lelket. - Egy nap - bólint. - És vannak szabályok. - folytatja nyugodtan. - Szabályok? Ez nem kollégium. - kiáltok fel hitetlenkedve. - Mostantól egy kicsit igen. - ellenkezik. - Hallgatom. - adom meg végül magam. - Nem nyúlsz a kávégéphez. - mutat a konyha felé. - Miért? - kérdezem őszintén, naívan. - Mert rosszul csinálnád. - adja meg a választ. - Ez sértő. - felháborodva nézek rá. - Ez tapasztalat. - vigyorog rám. - Jó de akkor te nem szólsz bele abba hogy hová rakom a cuccaimat. - alkudozni próbálok. - Ha a nappali közepére...- kezdene el beszélni. - Akkor oda. - vágok közbe türelmetlenül. - Fájdalmas lesz nézni. Nem szeretem a kupit. - figyelmeztet. - Akkor majd nem nézel oda. - rázom le ennyivel. - Van még szabály? - kérdezem sürgetve. - Nincs. - vágja rá azonnal. - Nem beszélünk feleslegesen. - teszi aztán hozzá gyorsan. - Az menni fog. - felelem és nézem pár másodpercig. - És ha kiderül, hogy mégis az enyém a lakás? - próbálok optimista lenni, de ez a jelen helyzetemet elnézve, igencsak merész részemről. - Azt nem tartom valószínűnek, de akkor természetesen kiköltözöm. - adja meg a választ. Ez meglepően korrekt. Gyanúsan korrekt. Leülök a kanapé szélére. A bőrönd még mindig a kezemben. - Oké - mondom halkan. - Akkor egy nap. - szinte imádkozok magamban hogy a tulaj minél előbb visszahívjon minket. 

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉