34. Rész:

Elena Reynolds      

                  ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉

Három nap telt el azóta a reggel óta, de nekem három évszázadnak tűnt. A lakás, ami korábban a biztonságot jelentette számomra, most egy visszhangzó, üres dobozzá vált, ahol minden bútor és minden árnyék arra a pillanatra emlékeztetett a konyhapulton. A csend nem békés volt, hanem vádló. Olyan nehéz, hogy néha úgy éreztem, fizikailag nyomja a vállamat. Gian tökéletesen alkalmazkodott az új szabályokhoz. Sőt, túl jól is. Olyan lett, mint egy kísértet a saját életemben. Mire én felébredek, a konyhában már csak a kávéfőző halk duruzsolása és egy üres csésze hűlő nyoma jelzi, hogy itt járt. Korán megy, még azelőtt, hogy a nap első sugarai elérnék az ablaküveget. Nem akar látni. Nem akarja megkockáztatni, hogy véletlenül összeérjen a tekintetünk a reggelizőasztalnál, vagy hogy a kezünk egyszerre nyúljon a tejért. Későn jön haza. Nagyon későn. Ilyenkor az ágyban fekszem, éberen figyelve a zár kattanását, a nehéz lépteit a folyosón, és a hálószobaajtó halk nyikorgását. Behunyom a szemem, és úgy teszek, mintha mélyen aludnék, miközben minden idegszálammal őt érzékelem. Hallom, ahogy leveszi a cipőjét, ahogy sóhajt egyet a sötétben egy olyan fáradt, kimerült sóhajt, ami nem csak a munkának szól. Láthatatlan falat épített közénk, tégláról téglára, és én voltam az, aki átnyújtotta neki a maltert. A hiba szó ott lebegett közöttünk, mint egy mérges gáz, amitől mindketten fuldoklunk, de egyikünk sem meri kinyitni az ablakot. Napközben próbálom meggyőzni magam, hogy ez így a legjobb. Hogy megvédtem a szívemet. Hogy Derek után ez az egyetlen logikus út: nem bízni, nem érezni, nem engedni. De a logika nem segít, amikor este a nappaliban ülök, és azon kapom magam, hogy a bejárati ajtót bámulom, várva a kulcs csörrenését. A hiánya fizikai fájdalmat okoz. Hiányzik az a pimasz félmosoly, a magabiztos jelenléte, még az a bosszantó nyugalma is, amivel az őrületbe kergetett. Most már csak a jéghideg professzionalizmus maradt. Ha mégis összefutunk a folyosón, udvariasan bólint, mintha csak egy távoli ismerős lennék, akivel kénytelen egy fedél alatt élni. Nincs gúny, nincs játék, nincs feleségem. Csak a tiszta, metsző üresség. Rájöttem, hogy Gian nem haragszik rám. Az sokkal egyszerűbb lenne. Haraggal lehet mit kezdeni. Ő egyszerűen… visszavonulót fújt. Komolyan vette, amit mondtam. Lakótársak vagyunk, semmi több. Kiszállt a ringből, és magamra hagyott a saját félelmeimmel. És most, ahogy itt ülök a sötét nappaliban a negyedik éjszakán, óráról órára figyelve az idő múlását, rájövök a legszörnyűbb dologra. Sokkal jobban félek attól, hogy elveszítem őt, mint attól, hogy újra összetörik a szívemet. De azzal, hogy megpróbáltam megelőzni a bajt, pontosan azt értem el, amitől rettegtem: elveszítettem Giant, még mielőtt igazán az enyém lett volna. A negyedik éjszaka sötétje már-már elviselhetetlenül sűrű volt. Ott ültem a kanapén, a térdeimet a mellkasomhoz húzva, és a bejárati ajtót bámultam, mint egy elítélt. A fejemben újra és újra lejátszottam a pillanatot, amikor ellöktem magamtól a konyhában. Hiba volt. Ez a szó volt a saját ítéletem, amit a csend minden másodperccel hangosabban visszhangzott. Hirtelen éles, rövid rezzenés rázta meg a mellettem lévő dohányzóasztalt. A szívem a torkomba ugrott. Azt hittem, Gian az, talán üzen, hogy még később jön, vagy... vagy bármi. Remegő kézzel nyúltam a készülékért. A kijelző kékes fénye fájdalmasan vágott a szemembe a sötétben. Névtelen szám. De a gyomrom már azelőtt görcsbe rándult, hogy elolvastam volna az első szót. A zsigereim tudták. "Tudom, hol vagy, Elena. Azt hitted, egy ilyen olcsó trükkel és egy senkiházi olasszal megszabadulhatsz tőlem? Hamarosan találkozunk,, Derek. A telefon majdnem kicsúszott a kezemből. A lélegzetem bennakadt, a szoba forogni kezdett velem. A múlt, amitől azt hittem, a falak és Gian jelenléte megvédhet, egyetlen másodperc alatt omlott rám. A jeges rémület, amit hónapokig próbáltam elfojtani, most maró savként öntötte el a testemet. És akkor hallottam. A kulcs csörrenése a zárban. Gian megérkezett. Pánikba estem. Nem láthat így. Nem tudhatja meg, hogy Derek megtalált, mert akkor a hiba után még egy okot adnék neki, hogy sajnáljon, vagy ami még rosszabb: hogy kötelességből maradjon mellettem. Nem akartam, hogy a szánalom legyen az utolsó kapocs közöttünk. Nem akartam, hogy lássa a reszketésemet, a gyengeségemet. Felpattantam a kanapéról. A lábam majdnem felmondta a szolgálatot, de az adrenalin hajtott. Az ajtó kilincse már fordult, amikor bevetődtem a hálószobába. Olyan halkan húztam be magam mögött az ajtót, amennyire csak a remegő kényszerességemtől telt. A sötétben a falnak dőltem, a telefont a mellkasomhoz szorítva, és próbáltam elnyomni a zihálásomat. Hallottam a lépteit a nappaliban. Megállt. Talán érezte a parfümöm illatát a levegőben, vagy látta a kanapén hagyott takarót, ami még őrizte a testem melegét. A csend, ami köztünk feszült a falon keresztül, most nehezebb volt, mint bármikor. Én pedig ott voltam a sötétben, rettegve a férfitól, aki a telefonomon fenyegetett, és még jobban rettegve attól a férfitól, aki éppen csak egy falnyira volt tőlem... és akitől a saját félelmem miatt fosztottam meg magam. A hálószoba némasága rám telepedett, de ez a csend most nem volt üres. Tele volt a nappaliból átszűrődő halk neszekkel, Gian lépteivel, egy pohár koccanásával, és azzal a jeges rettegéssel, ami a markában tartotta a torkomat. A falnak támaszkodva csúsztam le a padlóra, a telefont pedig úgy szorítottam, mintha egy éles szilánk lenne, ami bármelyik pillanatban felvághatja a tenyeremet. Aztán a kijelző újra felizzott. A sötétben a fény olyan erős volt, mintha megvakítana. A gyomrom görcsbe rándult. Nem akartam ránézni. Tudtam, hogy minden egyes betű egy-egy méregcsepp, ami lassan szivárog be a gondolataim közé. De a kíváncsiság és a félelem erősebb volt. Remegő ujjal nyitottam meg az újabb üzenetet. "Drága Elenám... Tudom, hogy most félsz. De miért? Hiszen te is tudod, hogy senki sem ismerhet téged úgy, ahogy én. Senki sem tudja, mire van szükséged, csak én. Ez nem te vagy. Csak eltévedtél. Gyere haza, édesem. Várlak. Minden el van felejtve. Csak te meg én, ahogy régen. Hiányzol, Elena." A lélegzetem bennakadt. Ez a mézes-mázas, álságosan féltő hangnem... ettől fordult fel a gyomrom a legjobban. Ismertem ezt a stílust. Ez volt a póráz, amit Derek mindig akkor rántott meg, amikor érezte, hogy túl messzire kóboroltam. Ez a szeretetbe csomagolt fenyegetés, ami elhitette velem, hogy nélküle semmi vagyok, hogy a világ rajta kívül ellenséges és érthetetlen. „Gyere haza.” A szavak úgy visszhangzottak a fejemben, mint egy baljós harangszó. A fal túloldalán hallottam, ahogy Gian megáll a hálószobám ajtaja előtt. A léptei elhallgattak. Ott állt, alig pár centire tőlem, csak egy vékony falap választott el minket. Egyetlen szavamba került volna. Csak ki kellett volna nyitnom az ajtót, megmutatni neki a telefont, és hagyni, hogy az a védelmező düh, amit az étteremben láttam rajta, újra fellángoljon. De a testem meg se moccant. A szégyen és a bűntudat súlyosabb volt a félelemnél. Hogyan állhatnék elé, miután ellöktem? Miután közöltem vele, hogy az érintése hiba volt? Nem rángathattam bele a saját mocskos múltamba, nem kérhettem, hogy legyen a testőröm, miután a szívét vagy legalábbis azt, ami köztünk volt visszautasítottam. Derek üzenete ott világított a sötétben, mint egy kígyó szeme. Azt akarta elhitetni, hogy csak ő létezik számomra. Összegörnyedtem a padlón, a homlokomat a térdemre hajtottam. Hallottam, ahogy Gian végül elindul a saját szobája felé. A léptei távolodtak, én pedig ott maradtam a néma, sötét szobában, egyedül a szörnyeteggel, aki a zsebemben lapult, és a férfi hiányával, akit magam mellől űztem el. A telefon újra rezzenhetett volna, de én kikapcsoltam. A sötétség most már teljes volt, de a belsőmben Derek hangja tovább suttogott: „Úgyis visszajössz.” A reggel nem ébredéssel, hanem a kimerültségtől való feleszméléssel kezdődött. Az éjszaka minden egyes perce a szemhéjam mögé égett: Derek szavai, a telefon kék fénye a sötétben, és a fal túloldalán elhaló léptek zaja. Alig két órát bódulhattam el, és az is inkább ájulásszerű zuhanás volt, mint pihentető alvás. Kapkodva, szinte gépiesen kezdtem készülni. A kezem remegett, ahogy a szemceruzával próbáltam elfedni a valóságot, de a tükörképem könyörtelen volt. Az arcom sápadt, a tekintetem pedig riadt maradt, hiába minden réteg smink. Derek mézes-mázas fenyegetése úgy visszhangzott a fejemben, mint egy rossz dallam, amit nem tudtam elnémítani. Kirohantam a konyhába, csak a táskámat és a kulcsaimat markolva. Azt hittem, Gian már elment, de ott állt a pultnál, egy bögre gőzölgő kávéval a kezében. Megmerevedtem az ajtóban. A csend, ami az elmúlt napokban falat emelt közénk, most még sűrűbbnek tűnt. Gian lassan felém fordult. A tekintete végigfutott a zilált külsőmön, a sietős mozdulataimon, és láttam rajta, hogy azonnal észreveszi a repedéseket a páncélomon. - Elena… minden oké? - kérdezte halkan. A hangjában nem volt gúny, sem a korábbi távolságtartás. Csak az a mély, őszinte aggodalom, amitől a torkom azonnal elszorult. - Aha… persze - hadartam, miközben a táskámban kotorásztam, csak hogy ne kelljen a szemébe néznem. - Csak… csak elkések. Nagyon elkések. - tettem egy lépést az ajtó felé, de Gian nem tágított. Letette a bögrét, és közelebb jött. Most, hogy a reggeli fény közvetlenül az arcomra esett, nem volt hová bújnom. - Karikásak a szemeid. - jegyezte meg, és a hangja olyan puha volt, hogy majdnem megtörtem. - Aludtál egyáltalán? - kérdezte lágyan. Egy pillanatra megálltam. Éreztem a közelségét, a biztonságot árasztó jelenlétét, és a kísértés, hogy mindent elmondjak neki a telefonról, a rettegésről, Derek visszatéréséről, szinte elviselhetetlen volt. De aztán eszembe jutott a hiba szó. Eszembe jutott, hogy én taszítottam el magamtól. Nem kérhettem a védelmét azok után, amit tettem. - Jelenleg az sem érdekel - vágtam rá nyersen, talán bántóbban is, mint ahogy szándékoztam. Ki akartam kerülni, de a tekintetünk egyetlen másodpercre mégis összekapcsolódott. Gian szemeiben ott volt a kérdés, a gyanakvás, és valami más is… egyfajta fájdalmas beletörődés. - Tényleg… csak a munka. Szia! - sóhajtottam fel és mielőtt bármit mondhatott volna, vagy mielőtt a könnyek, amik a szemem szélén gyűltek, elárulhattak volna, kifordultam a lakásból. Szinte menekültem le a lépcsőn, a szívem pedig olyan vadul vert, hogy attól tartottam, a szomszédok is hallják. Derek kint van. Gian bent van. Én pedig valahol a kettő között rekedtem, teljesen egyedül.

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉

33. Rész:

 Elena Reynolds      

                  ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉

A levegő pattanásig feszült a szobában, a bőröm még mindig égett Gian érintésétől, a szám pedig lüktetett a csókja után. Éppen abban a pillanatban, amikor a világ összes szabálya végleg semmivé foszlott volna, egy éles, fegyelmezett hang hasított bele az intim félhomályba. Kopp-kopp-kopp. - Elena? Gian? Ébren vagytok már, fiatalok? - anyám hangja zökkentett ki. Megfagytunk. Gian feje még mindig az enyém mellett volt, a lélegzete forró löketekben érte a nyakamat, de a teste megmerevedett. A keze, ami az előbb még a pólóm alatt kalandozott, most mozdulatlanul feszült a bőrömhöz. - Anya… - nyögtem ki, de a hangom inkább hasonlított egy fuldoklóéra, mint egy frissen ébredt lányéra. Gian lassan, szinte fájdalmasan húzódott el tőlem. A szemei sötétek voltak, a pupillái akkorára tágultak, hogy alig látszott az írisze. Egyikünk sem mozdult, csak néztük egymást a zilált takarók között. A kócos haja, a felduzzadt ajkai… minden azt üzente, hogy ez az ébredés nem a színjáték része volt. - Csak nem akarom, hogy lekéssem a vonatomat! - hallatszott anyám hangja az ajtó túloldaláról, most már kicsit türelmetlenebbül. - Mindjárt… mindjárt megyünk! - kiáltotta Gian. A hangja mély volt és érdes, olyan nyers férfierő vibrált benne, amitől újra görcsbe rándult a gyomrom. Egymásra néztünk. A varázs megtört, de a maradékfeszültség ott vibrált a levegőben, mint egy vihar előtti elektromos töltés. Gian keze még egyszer, utoljára végigsimított az arcomon, mielőtt végleg felállt volna az ágyról. Nem szólt semmit, de a tekintetében ott volt a kérdés: Most mi lesz?! Tíz perccel később már a konyhaasztalnál ültünk. A kávé illata keveredett a pirítóséval, de az én torkomon egy falat sem ment le. Anyám ragyogott. Friss volt, elegáns, és olyan elégedett mosollyal méregetett minket, mintha ő maga rendezte volna az egész előadást. - Olyan jó látni titeket így reggel - jegyezte meg, miközben kecsesen megkavarta a teáját. - Van bennetek valami… más. Olyan kisimultak vagytok. - mondta és én majdnem félrenyeltem a kávémat. Gian mellettem ült, és bár az arca újra a nyugodt, magabiztos maszkot viselte, az asztal alatt a combja néha hozzáért az enyémhez. Minden egyes ilyen érintésnél áramütésként futott végig rajtam a felismerés: ő tudja. Tudja, mit éreztem odabent. - Csak a jó levegő, Ann - válaszolta Gian azzal a hanyag olasz bájjal, amit anyám annyira imádott. - Vagy a jó társaság - tette hozzá anyám sokatmondóan, és rám kacsintott. - Elena, drágám, remélem, most már elhiszed nekem, hogy néha a hirtelen döntések a legjobbak. Nézz rá erre a férfira! Vigyázz rá, mert elkapkodják tőled. - figyelmeztetett. - Nem hiszem, hogy bárki el tudná venni. - suttogtam, és önkéntelenül is Gianra néztem. Ő is felém fordult. Egy pillanatra megszűnt a konyha, megszűnt anyám fecsegése. Csak a közös titkunk maradt. Az a csók, ami nem anyának szólt. Az az érintés, ami nem a családalapításról vagy a látszatról szólt, hanem valami sokkal sötétebb és igazabb vágyról. - Nos - anyám letette a szalvétáját és felállt. - Ideje indulnom az állomásra. Gian örülök hogy megismertelek. - úgy nézett a mellettem ülő férfira mintha a világ minden jó dolgáért ő felelne. - Én is örülök Ann. - mondta Gian, és felállt, hogy felsegítse anyám kabátját. Ott álltam a konyha közepén, nézve, ahogy Gian tökéletesen játssza a veje szerepét. Most már nem az volt a kérdés, hogy anyám elhiszi-e a hazugságot. Hanem az, hogy mi ketten túléljük-e az igazságot, ha végre egyedül maradunk. - Szeretlek drágám. Vigyázatok magatokra. - anya átölelt és én hozzá bújtam. - Örülök, hogy itt voltál anyu. - beszívtam az illatát. Az igazság az hogy már hiányzott. A Derekkel töltött éveim megtépázták a kapcsolatomat anyámmal, de most láttam a reményt arra, hogy egy nap minden a régi lehet és talán egyszer anya újra azt a lányt látja majd bennem, akit nevelt. Amint a bejárati ajtó zárja fémes kattanással a helyére ugrott, és anyám magabiztos léptei elhaltak a folyosón, a lakásban hirtelen megszűnt a gravitáció. A levegő, ami addig az udvarias reggeli csevej súlya alatt vibrált, most perzselő vákuummá változott. Gian megfordult. Nem volt többé fegyelmezett vej, sem türelmes szövetséges. A tekintete sötét volt, ragadozó és végtelenül éhes. Két hosszú lépéssel szelte át a köztünk lévő távolságot, és mielőtt eszmélni tudtam volna, a kezei már a derekamba mélyedtek. Egyetlen határozott, ellentmondást nem tűrő mozdulattal felemelt, és a konyhapult hűvös gránitlapjára ültetett. A lábaim ösztönösen fonódtak a csípője köré, a kezem pedig a hajába markolt, mintha az életem függne tőle. A csók nem kérdezett, nem kért engedélyt egyszerűen robbant. Vad volt, nyers és kétségbeesett, tele azzal a fojtott feszültséggel, amit az elmúlt huszonnégy órában egymásba fojtottunk. Nem volt többé színjáték. Nem volt közönség. Csak a testünk egymásnak feszülése, a pulton lévő kávéscsészék halk koccanása, ahogy Gian egyre közelebb kényszerített magához, és az a mindent elsöprő vágy, ami felemésztett minden józan gondolatot. Falta az ajkaimat, a keze a combomon felfelé csúszva perzselte a bőrömet, én pedig csak még többet akartam belőle. A lélegzetünk összefonódott, a világ pedig megszűnt létezni a konyha négy fala között. Aztán… a józan ész, mint egy jéghideg zuhany, hirtelen visszatért. Mit csinálok? A gondolat éles volt és fájdalmas. Gian keze éppen az ingem gombjaihoz ért, amikor a mellkasomban az a jól ismert, fojtogató félelem kezdett lüktetni. A pánik, amit Derek hagyott hátra. Az a felismerés, hogy minél mélyebbre engedek valakit, annál nagyobb darabot téphet ki belőlem, amikor távozik. És Gian… Gian távozni fog. Ez az egész csak egy színjáték volt. Hirtelen, szinte durván ellöktem magamtól. A mozdulat olyan váratlan volt, hogy Gian megtántorodott. A lélegzete még mindig kapkodó volt, az ajkai duzzadtak a csóktól, a szemeiben pedig ott égett a vágy de ahogy rám nézett, az értetlenség is megjelent benne. - Elena? - kérdezte rekedten. Lecsúsztam a pultról, a lábaim remegtek, alig bírtak el. Gyorsan elsimítottam az ingemet, mintha ezzel visszaállíthatnám a rendet az életemben. Nem mertem a szemébe nézni. - Elég - suttogtam, és a hangom még mindig vibrált. - Miért? - tett egy lépést felém. - Mert ez… - hátráltam egyet, egészen a falig. - Ez egy hiba volt, Gian. - halkan mondtam ki. Megállt. A hiba szó úgy csattant a konyhában, mint egy pofon. A tekintete egy másodperc alatt hűlt le, a mély fekete szemekből jeges távolságtartás lett. - Egy hiba? - ismételte meg fojtott hangon. - Igen - vágtam rá, bár a szívem majdnem kiszakadt a helyéről. - Anya elment. A színjátéknak vége. Nem kell többé bizonyítanunk semmit. Ez… ez csak a pillanat heve volt. A feszültség. De nem jelent semmit. - hadartam és még én magam sem akartam elhinni, hogy ezeket a szavakat tényleg kimondtam. Gian elhallgatott. Hosszú másodpercekig csak állt ott, a kezeit ökölbe szorítva az oldala mellett. Láttam rajta, hogy küzd: a düh és valami más, valami sebezhetőbb érzelem viaskodott az arcán. Aztán hirtelen elmosolyodott. De az a mosoly nem ért el a szeméig. Ez volt az a pimasz, gúnyos álarc, amit az elején viselt. - Igazad van - mondta halkan, és a hangja most már ugyanolyan semleges volt, mint egy idegené. - A közönség távozott. A függöny legördült. - színpadiasan meghajolt, a sértettség ott vibrált benne. - Gian, én csak nem akarom, hogy… - kezdtem volna, de elhallgattam. Nem mondhattam ki, hogy félek tőle. Hogy félek attól, amit érzek iránta. - Nem kell magyarázkodnod, Elena - vágott közbe, és már indult is a kijárat felé. - Már értem a szabályokat. - tette hozzá és mielőtt kilépett volna a konyhából, megállt az ajtóban, de nem fordult vissza. - Csak egyet jegyezz meg - mondta szárazon. - Én nem szoktam hibázni. - közölte majd egyenesen a bejárati ajtó felé indult. Az ajtó becsukódott mögötte, én pedig ott maradtam egyedül a lakásban, a pult szélét szorongatva. A bőröm még mindig égett az érintésétől, de belül már csak a jeges ürességet éreztem. Megvédtem magam. Nem fogok megsérülni. Akkor miért érzem mégis úgy, hogy most veszítettem el mindent?

 ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉

32. Rész:

Elena Reynolds      

                  ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉

Valami meleg volt. Nem az a fojtogató hőség, amitől az ember menekülni akar, hanem egy selymes, biztonságos forróság, ami körbeölelt és álomba ringatott. Hónapok nem, talán évek óta nem éreztem ilyen mély, zavartalan nyugalmat. A tudatom lassan, mint a reggeli pára, kezdett felszállni a mélyből. Először csak a tapintás érzete tért vissza: a puha takaró súlya, az alattam lévő matrac ruganyossága... és valami szilárd. Valami szokatlanul szilárd egy párnához képest. Összeráncoltam a homlokom, még félig az álmok birodalmában járva. Megmozdultam, hogy kényelmesebb pozíciót keressek, de abban a pillanatban a párna is megmozdult alattam. Egy halk, mélyről jövő morajlás vibrált végig rajta, ami végigszaladt az egész testemen. A szemem kipattant. A felismerés úgy csapott arcul, mint egy vödör jeges víz. Nem egyedül aludtam. A szívem egy pillanatra megállt, majd vad, zakatoló vágtába kezdett a bordáim mögött. Mert nem egyszerűen csak osztoztam valakivel az ágyon... konkrétan rá voltam tapadva Gianra, mint egy partra vetett polip. A karom birtokló módon pihent a mellkasán, a lábam nos, annak a helyzetét inkább meg sem próbáltam analizálni, az arcom pedig mélyen a nyakhajlatába volt fúrva. Az illata, az a tiszta, fás, férfias aroma teljesen körülvett. Úgy feküdtem rajta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, mintha ott lenne a kijelölt helyem. - Ó, te jó ég... - suttogtam halálra váltan, a hangom rekedt volt az álomtól. Éreztem, ahogy Gian lassan magához tér az érintésemre. - Jó reggelt - mormolta. A hangja mélyebb volt a szokásosnál, füstös és álmos, ami valamiért végigborzongatta a hátamat. Azonnal el akartam húzódni. Vagyis... megpróbáltam katonás rendben visszavonulni a saját térfelemre. - Ez... ez nem az, aminek látszik! - hadartam, miközben kétségbeesetten próbáltam lefejteni magam róla. - Akkor szerencsénk van - motyogta Gian, még mindig félig csukott szemmel, az ajkai sarka pedig gyanúsan rándult egyet. - Mert innen nézve elég egyértelműnek tűnik a helyzet. - jegyezte meg mosolyogva. - Nem! Én... én nem... én nem szoktam csak úgy emberekhez bújni! -  kerestem a szavakat, miközben a karom valahogy belegabalyodott a pólójába. - Álmodban mégis megtetted - jegyezte meg nyugodtan, és végre kinyitotta a szemét. Az a szórakozott, sötét tekintet szegeződött rám, ami mindig képes volt minden érvemet darabokra törni. - Úgy kapaszkodtál belém, mint egy mentőövbe. - mondta halkan. - Szólnod kellett volna ha észrevetted hogy rád mászok. - vágtam rá vörösödő arccal. - Ez egyáltalán nem vicces, Gian! - csóváltam meg lassan a fejem. - Szerintem sincs baj - mondta, és egy pillanatra megállt rajtam a tekintete. - De van! Ez... ez teljesen elfogadhatatlan viselkedés! - hebegtem, és mindenáron fel akartam szabadítani magam a helyzetből. - Az alvó éned nem tűnt ilyen szigorúnak - jegyezte meg szárazon. - Az alvó énem nem releváns! - sziszegtem, és ekkor követtem el az első végzetes hibát. Hirtelen, minden átmenet nélkül próbáltam feltornázni magam róla. Túl gyors voltam, túl koordinálatlan a reggeli kábultságban. - Aú! - nyögött fel ahogy a homlokom tompa, csontos koppanással találkozott az övével. Csillagokat láttam. - A francba! - szisszentem fel, és reflexből hátrarántottam a fejemet, miközben a könnyeim kicsordultak a fájdalomtól. - Ez most komoly? - morogta Gian, az arcát fintorba rándítva, miközben ő is a homlokát dörzsölte. - Te voltál útban! - vádoltam meg azonnal, bár tudtam, mennyire abszurd a kijelentés. - Én? Én csak feküdtem! - felháborodva pillantott rám. - Akkor feküdj kevésbé veszélyesen! - vágtam vissza. Megpróbáltam végre felülni, de ekkor jött a második hiba. A takaró, ami addig jótékonyan takart minket, most úgy döntött, hogy béklyóvá válik. A lábam belegabalyodott a nehéz szövetbe, és ahogy megpróbáltam ellökni magam, elvesztettem az egyensúlyomat. - Ne... ne... NE! - ismételgettem ahogy a világ megdőlt. Éreztem, hogy zuhanok lefelé az ágy széléről. Gian ösztönösen, mindenféle gondolkodás nélkül utánam kapott, hogy megállítsa az esésemet. Csakhogy a lendületem őt is magával rántotta. A következő pillanatban nem a padlón kötöttünk ki, hanem valahogy visszazuhantunk a matrac közepére. Egyetlen kaotikus kupacban hevertünk, de a felállás megváltozott: ezúttal én voltam alul, a puha párnákba süppedve, Gian pedig fölém tornyosult, a két karjával támaszkodva mellettem. A kezeim önkéntelenül a mellkasának feszültek, éreztem a pólója alatt a szíve ütemes, lassú verését. Az arca veszélyesen közel került az enyémhez. Olyan közel, hogy éreztem a bőréről áradó hőt és a tiszta leheletét. A szoba csendje hirtelen sűrűvé és elektromossá vált. - Ez... - nyögtem ki, de a hangom elcsuklott. -  Ez teljesen a te hibád. - néztem fel rá. - Természetesen - bólintott, de a hangja most már nem volt szórakozott. Mély volt, sötét és bársonyos. - Ha nem lennél itt... - kezdtem volna a védekezést, de Gian közbevágott. - ...Akkor nem estél volna rám. Tudom. Logikus - fejezte be helyettem. A tekintetünk összekapcsolódott, és minden szó, minden vita, minden pimasz megjegyzés elhalt abban a pillanatban. A külvilág megszűnt létezni. Csak a közelsége maradt, a tekintete, ami égette az enyémet, és az a láthatatlan, feszülő húr, ami egyre szorosabbá vált közöttünk. Gian tekintete lassan lecsúszott az ajkaimra, majd vissza a szemembe. Nem mozdult, de a jelenléte szinte súlyként nehezedett rám. A távolság köztünk már nem milliméterekben, hanem csak lélegzetvételekben volt mérhető. Éreztem, ahogy az egész testem feszültté válik, a torkomban dobogott a szívem. Minden józan gondolatom azt sikoltotta, hogy lökjem el, hogy fussak ki a szobából, de a testem... a testem mást akart. Nem akartam többé a szükségest. Nem akartam többé a szerepet. A kezem, ami eddig távol tartotta őt, most lassan felcsúszott a vállára, az ujjaim pedig szinte maguktól mélyedtek a nyaka bőrébe. Kihívóan, vágyakozva néztem rá, és tudtam, hogy most én léptem át azt a határt, ahonnan nincs visszaút. Ahelyett, hogy eltoltam volna, egy hirtelen, elszánt mozdulattal magam felé rántottam a nyakát, és áthidaltam az utolsó millimétert is, ami még elválasztott minket. Amikor az ajkunk összeért, a világ minden zaja, a kinti forgalom moraja, a ház halk nesszel teli ébredése egyetlen éles, vakító villanásban égett el. Ez nem az az óvatos, kimért érintés volt, mint az étteremben. Ott volt közönségünk. Ott volt egy célunk. Ott a szükséges vezérelt minket. De itt, a szoba félhomályában, ahol csak a redőny résein átszűrődő porszemek táncoltak a levegőben, nem volt senki. Nem volt anyám, aki figyeljen. Nem voltak kollégák, szomszédok, senki. Csak mi voltunk. És ez a csók… ez a csók pusztítóan valódi volt. Gian torkából egy mély, fojtott hörgés tört fel, ami végigvibrált a mellkasomon, és azonnal viszonozta a mozdulatomat. Nem volt többé óvatosság. A keze, ami eddig csak támasztott, most éhesen és határozottan fonódott a tarkómra, az ujjai mélyen a hajamba túrtak, és még szorosabban magához vont. Úgy csókolt, mintha egy fuldokló lenne, aki végre levegőhöz jut, a mozdulatai pedig egyszerre voltak követelőzőek és kétségbeesettek. Istenem… futott át rajtam a gondolat, miközben a testem minden sejtje válaszolt az övére. Ez nem a szerep. Ezt nem a forgatókönyv írta. Nincs kinek bizonyítani. Nincs kinek hazudni. A kezem, ami eddig csak kapaszkodott belé, most felfedezőútra indult. A pólója vékony anyagán keresztül éreztem a háta domborodó izmait, a bőrét, ami égetett. A simogatásom már nem védekező volt, hanem hívogató. Válaszoltam minden egyes érintésére, minden egyes apró, fojtott sóhajára. Gian másik keze lecsúszott a derekamra, és a pólóm alá csúsztatva a tenyerét, közvetlenül a bőrömet érintette. A hűvös ujjak és a forró tenyér kontrasztja miatt felszisszentem a csókunk közepette, de nem húzódtam el. Sőt, még közelebb akartam lenni. Bele akartam olvadni. Nincs közönség ismételtem magamban, miközben a fejem hátrabukott, és engedtem, hogy az ajkai a nyakamra vándoroljanak. Itt csak ő van. És én. Ez a vágy nem a látszat kedvéért született. Ez a tűz nem színlelt. Ez az ijesztő, nyers valóság, amitől eddig menekültem. Éreztem Gian nehéz, szapora légzését a bőrömön. Minden egyes simítása, ahogy a tenyere végigfutott az oldalamon, majd újra az arcomat keretezte, azt üzente: akarom. Nem a feleséget. Nem a nőt, akit meg kell menteni. Nem a szerepet. Hanem engem. A csók újra elmélyült, sötétebbé és sürgetőbbé vált. Az idő megszűnt létezni, a tér beszűkült erre a néhány négyzetméternyi matracra. Ebben a pillanatban minden hazugság, amit egymásnak mondtunk, minden szabály, amit felállítottunk, porrá hullott. Csak az egymásba fonódó testünk maradt, és az a szédítő felismerés, hogy bármennyire is próbáltuk elhitetni a világgal, hogy ez csak játék…ebben a szobában mi voltunk az egyetlenek, akiket végül sikerült becsapnunk. Gian keze megállt a pólóm szélénél, az ujjai remegtek a bőrömön. Megállt egy pillanatra, a homloka az enyémnek feszült, a lélegzete pedig égette az ajkaimat. - Elena… - suttogta a nevemet, és a hangjában annyi elfojtott vágy és őszinteség volt, amennyit még sosem hallottam tőle. - Ez… - nagyot nyelt de nem tudta folytatni. - Tudom. -  leheltem vissza, és újra magamhoz rántottam. Ebben a pillanatban semmi sem számított. Csak az, hogy itt, a sötétben, végre eldobtuk az álarcokat.

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉

31. Rész:

 Elena Reynolds      

                  ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉

A sötétség nem puszta fényhiány volt, hanem egy élő, lüktető massza, amely mázsás súlyként telepedett a mellkasomra. Fullasztó volt és sűrű, mint a kátrány. Futottam. A lábaim ólomnehéznek tűntek, minden lépésnél meg kellett küzdenem a láthatatlan mocsárral, ami vissza akart rántani. Nem tudtam, honnan jövök, és azt sem, merre tartok, csak a zsigereimben lüktető, állatias menekülési kényszer hajtott előre. A tüdőm égett, a torkomban a vér fémes ízét éreztem, de a mögöttem visszhangzó lépések nem hagytak nyugtot. Lassúak voltak. Kimértek. Magabiztosak. Ő soha nem sietett. Tudta, hogy nincs hová mennem. - Elena… - a hangja úgy hatolt át a sötéten, mint egy jéghideg penge. Az a kontrollált, fojtogató tónus, ami éveken át a börtönöm volt, és amitől most is megfagyott ereimben a keringés. - Nem menekülhetsz örökké előlem. - mondta fenyegetően. A szívem a torkomban dobogott, minden verés egy-egy éles fájdalom volt. - Hagyj békén. - kiáltottam, de a hangom csak erőtlen suttogásként halt el a semmiben. Egy halk, lenéző nevetés volt a válasz. - Tudod, hogy mindig visszajössz hozzám. Hozzám tartozol. - az érzelem mentes tekintetét éreztem magamon, a birtoklását ami láncként kötött hozzá évekig. Megbotlottam valamiben. A föld hirtelen felszívódott alólam, és a következő pillanatban már éreztem is a szorítást a torkomon. Erős volt. Kikerülhetetlen. Megsemmisítő. - Nem változtál semmit - suttogta közvetlenül a fülembe, és a jeges lehelete végigszaladt a hátamon. Nem kaptam levegőt, a torkom elszorult. - Engedj el… kérlek… - nyüszítettem. - Az enyém vagy Elena. Csak az enyém. - a szorítása még erősebb lett, a csontjaim szinte ropogtak. - És én sosem engedlek el. - rám hajolt és én rettegtem tőle, mint mindig lebénított a félelmem. - Elena! - a nevem lágyan szakított ki és ez a hang másé volt. Nem volt benne az a vágó él, nem volt benne a birtoklási vágy hidegsége. Ez a hang meleg volt. Mély. Valóságos. És nem Dereké. - Elena, ébredj fel! - valaki határozottan rázta meg a vállamat. Zokogva, a levegőért kapkodva rántottam fel a szemem. A szoba sötét volt, de ez már nem az a fullasztó feketeség volt, amiből menekültem. A mellkasom vadul hullámzott, az arcomat elborította a hideg veríték és a könnyek sós nedvessége. És valaki tartott. Erősen. Biztosan. - Hé… hé… nyugodj meg… minden rendben. - Gian hangja selymes volt és szilárd, mint a szikla, amibe kapaszkodni lehet a viharban. Itt volt. A valóságban. Mellettem. A keze a hátamon pihent, és lassú, ritmusos mozdulatokkal simított végig a gerincem mentén, próbálva elűzni belőlem a reszketést. A másik karja szorosan körém fonódott, oltalmazó bástyaként zárva ki a külvilágot. - Csak egy álom volt - mondta halkan, a szavai közvetlenül a fejem felett rezegtek. - Itt vagy. Biztonságban vagy velem. - suttogta. A testem még mindig kontrollálatlanul remegett, a torkomból feltörő zokogást nem tudtam elnyomni. - Derek… - a hangom elcsuklott a névtelen iszonytól. - Ott volt, elkapott és....megint...gyenge voltam. - kapkodtam a levegőt. Éreztem, ahogy Gian karja egy pillanatra megfeszül körülöttem, a teste megkeményedik a név hallatán. - Még most is érzem ahogy fojtogat. - a könnyeim megállíthatatlanul folytak végig az arcomon. - Egy álom volt. Nincs itt, nem jöhet ide. - felelte, és a hangja most sötétebb lett, de nem tőlem volt dühös. Közelebb húzott magához, egészen addig, amíg a homlokom a mellkasának nem támaszkodott. Hallottam a szívverését. Egyenletes volt. Nyugodt. Valóságos. - Nem tud hozzád érni - folytatta suttogva. - Nem itt. Nem most. Soha többé. - a hajamba suttogott. Összemarkoltam a pólója anyagát, mintha az lenne az egyetlen horgonyom, ami megakadályozza, hogy visszasodródjak abba a sötét mélységbe. - Olyan… olyan valóságos volt… – nyögtem ki két szipogás között. - Már vége van - susogta Gian. A keze felcsúszott a tarkómhoz, az ujjai gyengéden fésülték át a hajam. Nem sürgetett. Nem akart semmit. Csak jelen volt. És ez az egyszerű létezés abban a pillanatban mindennél többet jelentett nekem. A légzésem lassulni kezdett, a vad zakatolás a mellkasomban csendes lüktetéssé szelídült. Még mindig hozzá simultam, élvezve a testéből áradó hőt, és ő nem tolt el magától. Nem lazított a szorításán. - Sajnálom… - motyogtam végül a mellkasába, a hangom még mindig rekedt volt a sírástól. - Mit sajnálsz? - kérdezte finoman. - Hogy felébresztettelek. Hogy ezt kell látnod. Hogy ennyire...sérült vagyok. - olyan halkan beszéltem, hogy alig volt több a hangom egy leheletnél. - Ne sajnáld. Itt vagyok. - simított végig ismét a hátamon. Egy halvány, nyúlfarknyi mosoly jelent meg az arcomon a sötétben. Aztán a kimerültség és az őszinteség furcsa elegye miatt, mielőtt a józan eszem gátat szabhatott volna, kicsúszott a vallomás: - A másik álmokat jobban szeretem. Azok jobbak. - sóhajtottam. - Milyen álmok? - kérdezte Gian, és éreztem, ahogy abbahagyja a hajam simogatását, hogy jobban figyeljen. Behunytam a szemem. Ne mondd ki. Ne rontsd el. De a szavak már a levegőben voltak. - Az álmok… - suttogtam alig hallhatóan. - Amikben te vagy. - vallottam be és a szobára súlyos csend telepedett. Azonnal megfeszültem, a gyomrom görcsbe rándult. Istenem, mit tettem? Lassan felemeltem a fejemet, és a félhomályban a szemébe néztem. Gian nem nevetett ki. Nem volt az arcán gúny, sem a szokásos pimasz győzelmi jelentés. Csak valami mély, csendes és kutató figyelem. A szívem újra vágtázni kezdett, de most nem a félelemtől. - Én… nem úgy értettem… – kezdtem zavartan, elkapva a tekintetemet. - Akkor hogyan értetted? - kérdezte olyan halkan, hogy a szavai szinte csak a bőrömön vibráltak. Nem tudtam válaszolni. Az igazság túl közel volt a felszínhez, túl éles volt és túl veszélyes ahhoz, hogy kimondjam: az ő fiktív jelenléte az egyetlen dolog, ami képes elűzni a múltam valóságos démonait. - Azokban is csak civakodunk. - suttogtam végül, jobbnak láttam ha az őszinteség helyett ezúttal a hazugságot választom és el akartam húzódni, de ő nem engedett. A keze még mindig ott pihent a hátamon, égetve a bőrömet. - Elena. - gyengéden ejtette ki a nevem. Kénytelen voltam felnézni rá. A tekintete most egészen más volt. Komolyabb, tisztább és valahogy sokkal fenyegetőbb, mint bármelyik Derek-féle rémálom mert ez a veszély belülről fakadt. - Próbálj meg aludni - mondta végül. Nem firtatta tovább a dolgot, nem kényszerített vallomásra. Talán ő is érezte, hogy ha most továbbmegyünk, onnan már nincs visszaút a biztonságos színjátékhoz. Lassan visszafeküdtem, de ezúttal nem fordultam el tőle. Közelebb maradtam. Sokkal közelebb. A hátam majdnem érintette az övét, éreztem a közelségéből fakadó elektromosságot. Bár fizikailag már nem ért hozzám, a jelenléte olyan volt, mint egy áttörhetetlen védőfal. A szemem lassan lecsukódott, a kimerültség végleg legyűrt. De mielőtt az álom újra elragadott volna, egy utolsó, józan gondolat hasított belém: Ha ez az egész csak egy jól megkoreografált színjáték… akkor miért érződik minden egyes lélegzetvételem mellette ijesztően valódinak?!

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉

30. Rész:

Elena Reynolds      

                  ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉

A lakásra végleg rátelepedett az éjszaka, de ez a csend nem hozott megnyugvást. Olyan fajta némaság volt ez, amely nem elnyomja, hanem felerősíti a zajokat: a falban futó csövek távoli moraját, a kinti szél füttyét, és legfőképpen a saját szapora szívverésemet, ami ritmusos kalapálással visszhangzott a fülemben. Ebben a csendben minden kimondatlan szó és elfojtott mozdulat súlyosabbá vált. Anyám szobája felől már nem szűrődött ki nesz. Az ajtó mögött békésen aludt, abban a boldog tudatban, hogy a lánya élete végre partot ért. Ironikus volt és keserű: a nyugalmát egy olyan hazugságra alapozta, ami éppen most készült felemészteni az én maradék józan eszemet is. Gian hálószobájának közepén álltam, és szánalmasan elveszettnek éreztem magam. A kezeim tanácstalanul lógtak az oldalam mellett fogalmam sem volt, hová tegyem őket, vagy mit kezdjek ezzel a hirtelen összeszűkült térrel. Gian az ágy túloldalán állt. Már félig átöltözött; egy egyszerű, sötét pólót húzott fel, és olyan hanyag természetességgel mozgott a szobában, mintha ez egy teljesen átlagos kedd este lenne. Mintha nem egyetlen matracon kellene osztoznunk. Mintha nem vibrálna közöttünk az a megfoghatatlan, feszült valami, ami az étterem óta csak sűrűsödött. - Nem harapok - szólalt meg végül. Nem nézett rám, a hangja mégis betöltötte a szobát, halkan és rezzenéstelenül. -  Nem félek - vágtam rá azonnal. Túl gyorsan, túl védekezően. Gian ekkor felvonta a szemöldökét, és egy féloldalas, fáradt pillantást vetett rám. - A testbeszéded nem ezt mondja, Elena. Úgy állsz ott, mint aki az ítéletvégrehajtóra vár. - jegyezte meg és tudom, hogy úgy is festettem. - A testbeszédemnek semmi köze ehhez - vetettem oda, és dacosan összefontam a karomat a mellkasom előtt. - Egyszerűen csak... furcsa ez az egész. - mondtam komolyan és az ágyra vezettem a tekintetem. - Az - bólintott tömören, és egy pillanatra újra beállt a csend. Még mindig ott szobroztam az ágy lábánál, képtelenül a mozdulatra. Gian felsóhajtott, a hangja most lágyabb volt, majdnem türelmes. - Elena... nem fogok rád támadni álmomban. Esküszöm. - mondta halálos nyugalommal. - Ezt igazán megnyugtató hallani - morogtam, de a torkomban lévő gombóc nem tágított. - Akkor mi a baj? - kérdőn figyelt és várta a választ, amit nyílván nem vallhattam be, hiszen az aggodalmam fő oka a közelsége és az ahogy én reagálok rá. - Akkor... - kifújtam a bent tartott levegőt, és éreztem, ahogy a vállam ernyedni kezd. - Csak szoknom kell a szituációt. - mondtam végül. Gian leült az ágy szélére, és végre egyenesen rám nézett. Az a nyugodt, sötét és beláthatatlanul mély tekintet volt ez, amiben minden alkalommal elveszítettem a gondolataim fonalát. - Megöleltél a konyhában - mondta halkan, szinte csak suttogva. Megdermedtem. Azt hittem, vagy legalábbis reméltem, hogy azt a pillanatot elássuk a vacsora emlékei közé. - Az... az más volt - dadogtam. - Miben? - kérdezte lágyan. - Az csak egy pillanat volt. Egy reflex. Hála. - próbáltam menteni a menthetőt, de a szavaim erőtlenül hullottak a padlóra. - Értem - felelte, de a hangszíne elárulta: egyáltalán nem hisz nekem. Összeszorítottam az ajkamat, és a bennem lakozó düh hirtelen utat tört magának. - Te pedig megcsókoltál az étteremben. Mindenki előtt. - a szavak súlyosan zuhantak a kettőnk közötti résbe. Gian nem kapta el a tekintetét. Nem viccelte el a dolgot, és nem bújt a szokásos pimasz álarca mögé sem. - Igen. Megcsókoltalak. - kimondta és az én testem máris reagált, az ajkaim bizseregtek az emlékre és a gondolataim újra ott voltak abban a pillanatban. - Az is csak egy pillanat volt? - kérdeztem, és a hangom megremegett az utolsó szónál. Rövid hatásszünetet tartott, ami alatt a világ összes oxigénje elfogyni látszott a szobából. - Az... szükséges volt - mondta végül, kimérten és józanul. A gyomrom egyetlen hatalmas rándulással jelezte: a válasza betalált. Szükséges. - Szükséges - ismételtem gépiesen. - Hogy anyukád nyugodt szívvel menjen haza holnap - tette hozzá, mintha csak egy matematikai egyenletet magyarázna meg. - Hogy elhiggye a mesét. - tette hozzá halkan. Persze. Természetesen. Logikus volt az egész, mint egy jól megtervezett épület alaprajza. Gian Meloni profi volt, és én csak egy újabb jelenet voltam a repertoárjában. A baj csak az hogy ezt a mesét már én is kezdem elhinni nem csak az anyám. - Igen. Világos. Persze - bólintottam gyorsan, és leültem az ágy szélére, háttal neki. A kezeim az ölemben pihentek, de hiába szorítottam össze őket, nem tudtam megállítani a remegést. Gian nem szólt többet, és ez a hallgatás ezerszer jobban fájt, mintha bármit mondott volna. Persze, hogy csak színjáték volt. A gondolat maró gúnnyal visszhangzott a fejemben. Mit vártam? Hogy a filmvásznon látott romantika hirtelen valósággá válik? Hogy az a csók az étteremben, ami alatt egy pillanatra megszűnt körülöttem a gravitáció, neki is jelentett valamit? Nevetséges voltam. Ez csak egy megállapodás. Egy kényszerhelyzet szülte szerep, és Gian egyszerűen csak túl jó színész. Túl hitelesen adja elő a szerelmes férfit. Lenyeltem a torkomban lüktető keserűséget. De ha csak játék, akkor miért érzem úgy, mintha egy éles késsel vágtak volna belém? Miért fáj ennyire a tény, hogy most, amikor senki nem néz minket, nem ér hozzám? Hogy ott ül mögöttem, alig egy karnyújtásnyira, és mégis fényévnyi távolságra van? A konyhában én kerestem az érintését. Az étteremben ő vette el tőlem a lélegzetemet. És most? Semmi. Mintha a függöny legördült volna, és mi csak két idegen lennénk, akiket összezártak egy sötét szobában. - Elena. - a hangja közvetlenül a hátam mögül érkezett. Megfeszültem, minden idegszálammal a jelenlétére koncentráltam. - Igen? - kérdeztem szinte hang nélkül. - Túl sokat gondolkodsz. Hallom a zakatolást a fejedben. - jegyezte meg, nekem pedig keserű, önironikus mosoly futott át az arcomon. - Ez az egyik legrosszabb szokásom. Nem tudom kikapcsolni. - vontam meg a vállam. Egy hosszú másodpercig nem történt semmi, aztán megéreztem, ahogy mögöttem megmozdul. A matrac enyhén besüppedt, ahogy közelebb húzódott. Nem ért hozzám egyetlen milliméternyi rés maradt közöttünk, de éreztem a testéből áradó hőt. - Aludnunk kellene - mondta végül. A hangja mély volt, és furcsán fáradt. - Igen. Aludnunk. - nem mozdultam el mellőle, és ő sem húzódott vissza. A távolság köztünk vékony volt, mint a papír, mégis áthidalhatatlanabbnak tűnt, mint az óceán. Lassan, óvatosan lefeküdtem, a hátamat fordítva felé, és szorosan magamra húztam a takarót. Behunytam a szemem, és próbáltam egyenletesen lélegezni. Ez csak színjáték. Ismételgettem magamban, mint egy fohászt, amiben már én sem hiszek. Csak színjáték. De a testem nem hitte el a hazugságot. A bőröm minden porcikája szomjazta azt a szükséges közelséget, amit az étteremben kaptam. És ahogy ott feküdtem a sötétben, miközben a csend ólomsúlyként nehezedett rám, egyetlen gyötrő gondolat nem hagyott nyugodni: Mi van, ha én már rég nem tudok különbséget tenni a szerep és a valóság között? Mi van, ha a játék már régen véget ért, és csak én maradtam benne a díszletek között? Mi van ha én ezt már nem bírom tovább. Egy bántalmazó kapcsolatból menekültem Seattlebe, az utolsó amire vágytam az a szerelem és tessék....a sors megint betalált. Pár hét alatt szerelmes lettem a lakótársamba, egy férfibe aki egy öt éves kapcsolatot hagyott ott mert nem tud elköteleződni, most pedig az én férjemet játssza. Mi ez ha nem az élet kegyetlen tréfája?! És már most tudom, hogy a szívem nincs biztonságban, újra össze fog törni...

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉

29. Rész:

Elena Reynolds      

                  ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉

A lakásra ólomsúlyként telepedett rá az este. A nappali pattanásig feszült várakozása lassan feloldódott, de nem tűnt el; átadta a helyét egy csendesebb, mélyebb és annál veszélyesebb nyugalomnak. A konyhából sárgás fénycsík vágott át a félhomályon, magával hozva az olívaolaj halk, ritmusos sercegését és a pirított fokhagyma nehéz, otthonos illatát, amely betöltötte a szoba minden repedését. Gian főzött. Olyan magától értetődő természetességgel mozgott a pult mögött, mintha ez lenne a világ legnormálisabb rendje. Mintha nem egy összeomló kártyavár közepén egyensúlyoznánk, hanem egy valódi, békés hétköznap estén. Én a nappaliban ültem anyámmal szemben, a kanapé szélén egyensúlyozva. A kezeimet az ölemben kulcsoltam össze, az ujjaim fehéredtek a szorítástól. Kívülről talán szoborszerűnek és nyugodtnak tűntem, de belül minden idegszálam vibrált. Túl sok minden történt ebben a néhány órában. Túl sok érintés, túl sok kimondott szó, és túl sok olyan pillantás, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Közel kerültem valamihez. Valamihez, aminek még a nevétől is rettegtem. Anyám csendben, módszeresen kortyolta a teáját. Ő soha nem sietett, ha fontos dolgokról volt szó; kivárta, amíg a csend elég súlyossá válik ahhoz, hogy ne lehessen kitérni előle. Végül halkan lehelyezte a csészét a kistányérra. A porcelán koccanása úgy hatott, mint egy ítélet. Rám nézett. Azzal a mély, mindenen átlátó, metsző tekintettel, ami elől gyerekkorom óta nem tudtam elrejteni semmit. - Szereted őt, igaz? - kérdezte. A kérdés egyszerű volt. Brutálisan, védhetetlenül egyszerű. Egy pillanatra megállt bennem az idő. Hallottam a konyhából a kés koppanását a vágódeszkán, a távoli városi forgalom moraját, de minden más megszűnt. A válasz ott lüktetett a nyelvem hegyén. Reflexből jött volna, a jól begyakorolt védekezés részeként, a hazugság, amit egész nap építettünk. - Igen - mondtam ki. De abban a szent pillanatban valami visszavonhatatlanul megváltozott. Vártam a szokásos szorítást a mellkasomban, a bűntudat keserű ízét, a pánikot, ami a csalással jár. De nem jött semmi. Csak csend volt. Egy halk, ijesztően józan és tűszúrásként fájó felismerés. Nem hazudtam. A gondolat óvatosan, szinte félve bontakozott ki a tudatom mélyéről, mint valami, amit eddig túl sötét és túl mély verembe temettem. Most nem a szerep miatt mondtam. Nem anyám megnyugtatására, és nem a látszat kedvéért. Hanem mert valahol, a falaim mögött, ahol már magamnak sem mertem bevallani… ez volt az igazság. A szívem kihagyott egy ütemet. Ez nem lehet igaz. Nem történhet meg. Nem ilyen gyorsan. Nem vele. De a szó már elhagyta az ajkamat, és ott lebegett köztünk a félhomályban. Nem lehetett visszaszívni. Anyám arcán lassú, fáradt mosoly jelent meg. Nem volt benne diadal, sem az ugye megmondtam elégedettsége. Csak tiszta, végtelen megkönnyebbülés. - Látom - suttogta. Nem faggatott tovább. Nem volt rá szüksége. Ő már akkor tudta, amikor én még küzdöttem ellene. A csend újra ránk telepedett, de már nem volt fojtogató. Puha volt, meleg és valahogy… fájdalmasan otthonos. - Menj, segíts neki. - anyám hirtelen a konyha felé billentette a fejét. Azonnal megráztam a fejem, a védekező mechanizmusaim utolsó bástyái még tartották magukat. - Nem. Egyedül is remekül boldogul. Én csak… csak láb alatt lennék. Csak bénáznék. - a válaszom túl gyors volt. Túl feszült. Anyám lassan visszafordult felém, és a szemében ott bujkált az a mindentudó bölcsesség, amitől mindig is tartottam. - Nem a főzéstől félsz, Elena - mondta csendesen, szinte csak nekem szánva a szavakat. Megdermedtem. - Nem félek. - hazudtam. - De igen. Attól félsz, hogy megsérülsz. Ez érthető, azok után amiken keresztül mentél Derek mellett. De a férjed más. Kedvelem őt, látom rajta hogy jó ember és hogy szeret téged. Engedd el a múltat és ad át magad a szerelemnek. - mosolygott és mintha tudta volna az igazat, hogy a férjem nem a férjem, és hogy ebben az egész színjátékban az egyetlen igazság az amit én érzek. De nem mondta ki. Ő is szerepben maradt. A gyomrom görcsbe rándult. Nem válaszoltam, mert minden szó csak megerősítette volna a diagnózisát. Anyám sóhajtott, de a hangjában nem volt szemrehányás, csak végtelen gyengédség. - Elena… menj már be hozzá. Csodás férfi. - a szavak egyszerűek voltak, mégis mázsás súlyuk volt. Lassan, remegve fújtam ki a bennem rekedt levegőt. - Rendben. - motyogtam végül. Felálltam. A lábaim ólomnehéznek tűntek, mintha minden egyes lépésnél le kellene győznöm a gravitációt. Ahogy a konyha felé haladtam, minden méterrel élesebben éreztem a saját szívverésemet, ami ritmustalanul dobolt a bordáim mögött. A fény erősebbé vált, az illatok intenzívebbé. És ott volt ő. Gian a pultnál állt, féloldalasan, hanyag eleganciával tartva a fakanalat. A haja még mindig kicsit kócos volt, az inge ujját könyékig feltűrte. Az egész jelenet annyira valószerűtlenül természetesnek tűnt, mintha mindig is ott lett volna a helye a konyhában, az én életemben. Megálltam a küszöbön. Egy örökkévalóságig csak néztem a hátát. Aztán végül erőt vettem magamon. - Köszönöm - szólaltam meg. Gian megállt a mozdulatban. Lassan megfordult, és a tekintete azonnal, tévedhetetlenül rám talált. - Mit? - mosolyodott el halványan. Tettem egy bátortalan lépést felé. - Hogy boldoggá tetted anyát. Hogy megadtad neki ezt a napot. - mondtam ki halkan. Rövid, feszült csend támadt. Gian nem kezdett gúnyolódni, nem eresztett el egy pimasz megjegyzést sem. Csak megrántotta a vállát, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne a világon. - Nincs mit - felelte egyszerűen. Ennyi volt. Semmi nagy gesztus, semmi teátrális alakítás. Csak ez az egyszerű, nyers válasz. És valahogy ez az őszinteség jobban fájt, és mélyebbre hatolt, mint bármi, amit addig tett. Közelebb léptem. Már túl közel voltam ahhoz, hogy a józan eszem megállítson. A kezem magától mozdult meg, és mielőtt a félelem gátat szabhatott volna a vágyamnak, átöleltem. A testem automatikusan simult az övéhez, mintha a sejtjeim emlékeztek volna a reggeli balesetre, mintha tudták volna, hol van a helyük. Gian egy pillanatra megmerevedett. Csak egyetlen, nyúlfarknyi pillanatra. Aztán éreztem, ahogy a karjai lassan, de ellentmondást nem tűrően fonódnak körém. Meleg volt. Biztos. Nem szorított fojtogatóan, de elég határozottan tartott ahhoz, hogy érezzem: esze ágában sincs elengedni. Az arcomat a mellkasához fúrtam, és a vékony ingén keresztül hallottam a szívverését. Lassú volt. Egyenletes. Nyugodt. A tökéletes ellentéte az én zakatoló belsőmnek. - Elena… - szólalt meg halkan, a hangja vibrált a mellkasában. - Csak… csak egy pillanat - suttogtam, és behunytam a szemem. Nem akartam elszakadni tőle. Még nem. Mert ebben az egyetlen, lopott pillanatban nem volt hazugság. Nem volt megírt forgatókönyv, nem volt anyám a szomszéd szobában, és nem volt a múltam súlya. Csak mi voltunk. Ketten. És az a veszélyes, csendes igazság, amit egyikünk sem mert még szavakba önteni, de ami ott lüktetett mindkettőnk bőre alatt. - Kész a vacsora. - Gian hangja úgy vágott bele a kettőnk köré font, sűrű csendbe, mint egy éles szike. Pontosan tudta, mikor kell megálljt parancsolnia annak a pillanatnak, ami már kezdett veszélyesen túllépni a megjátszott intimitás határain. Lassan engedtem el őt. Túl lassan. A mozdulatban benne volt minden bizonytalanságom, és ő sem kapkodta el a távolságtartást. Egyetlen lélegzetvételnyi másodperccel tovább maradtunk abban a furcsa, mágneses közelségben, mint amit a józan ész diktált volna. Aztán hátrébb léptem, és hirtelen égető szükségét éreztem, hogy a konyhapult erezetét tanulmányozzam, mintha abban rejlene az élet értelme. - Akkor... - köszörültem meg a torkomat, próbálva visszanyerni a hangomat . - Hívom anyát. - léptem el mellőle. - Hívd - bólintott Gian. Már vissza is fordult a tűzhelyhez, a serpenyővel foglalatoskodott, mintha az előbbi ölelés meg sem történt volna. Mintha nem éreztem volna még mindig a tenyere forró nyomát a derekamon. Sietve menekültem ki a nappaliba. - Kész a vacsora - jelentettem be, talán a kelleténél kicsit hangosabban. Anyám abban a pillanatban felpattant a fotelből, mintha egy láthatatlan startpisztoly dördült volna el. - Végre. Már kezdtem azt hinni, hogy csak az illatokkal akartok jóllakatni - jegyezte meg, és már indult is az étkező felé. - Az is egy opció volt - morogtam az orrom alatt, de ő már nem figyelt rám. Az asztalhoz ültünk, és a lakást pillanatok alatt belengte a rendezettség illúziója. Gian döbbenetes természetességgel tálalt; minden mozdulata precíz volt és magabiztos, mintha évek óta közösen vezetnénk ezt a háztartást. Tányérok, evőeszközök, a gőzölgő étel minden a helyére került. Ez a fajta hétköznapi normálisság fájt a legjobban. Mert hamis volt, mégis édesebb minden igazságnál. Leültem. Anyám velem szemben foglalt helyet, Gian pedig mellém telepedett. Megint túl közel. Éreztem a válla melegét, hallottam a halk lélegzetvételét. - Ez... - anyám mélyet szippantott a fűszeres gőzbe - Egészen ígéretesnek tűnik. - elismerően nézett ránk. - Remélem, az íze sem okoz majd csalódást, Ann - felelte Gian, hangjában azzal a selymes magabiztossággal, ami ellen nem volt ellenszerem. - Az majd kiderül. - bólintott anyám hadüzenettel felérő szigorral, majd bekapta az első falatot. Csend telepedett ránk. Az a fajta súlyos, feszült csend, amely alatt birodalmak sorsa dől el, vagy legalábbis anyósok ítéletei születnek. Visszatartott lélegzettel figyeltem az arcát, minden apró rándulást kerestem a vonásain. Gian eközben rezzenéstelen arccal kortyolt a vizéből. - Hm - hümmögött anyám. Aztán vett még egy falatot. Végül lassú, teátrális mozdulattal letette a villát. - Ez nagyon jó. - mosolygott elégedetten. Gian felém fordult, a szemeiben azzal a pimasz csillogással, amit annyira gyűlöltem és imádtam egyszerre. - Mondtam, hogy ehető. - vigyorgott és én meg akartam csókolni, de nem tettem. A gondolataim veszélyessé váltak az elmúlt napokban, és már nem tudtam őket kordában tartani. - Ez több, mint ehető. - ismertem el kelletlenül, mire ő csak könnyedén megvonta a vállát. Egy ideig úgy tűnt, a vacsora hátralévő része békésen telik el. Nem voltak játszmák, nem volt feszültség, csak három ember, akik jóízűen esznek. De aztán anyám hirtelen megállt a mozdulatban. Ismertem ezt a testhelyzetet. Azt jelentette, hogy egy veszélyes gondolat éppen most talált utat a tudatáig. - Nos - kezdte olyan nyugalommal, ami azonnal riadót fújt a fejemben. Megfeszültem a székemben. - Ha már ilyen szépen haladtok... - kezdett bele de félbe szakítottam. - Anya... - sóhajtottam figyelmeztetően, de őt nem lehetett megállítani. - ...akkor remélem, a családalapítás is ilyen gördülékenyen fog menni, mint ez a villámesküvő. - jegyezte meg. A világ egy másodpercre megállt. A villa megfagyott a kezemben, félúton a tányérom és a szám között. - Anya. Ezt ne. Most ne. - a hangomban ott bújkált a könyörgés. - Most mi van? - vonta meg a vállát ártatlanul. - Teljesen logikus lépés. Fiatalok vagytok, szeretitek egymást, a fészekrakás megvolt... - sorolta teljesen belelkesülve. - Ez nem téma - sziszegtem, érezve, ahogy a forróság elönti az arcomat. - Dehogynem téma! - csattant fel anyám. - Unokákat akarok, Elena. Szép, félig olasz unokákat. Ez a minimum, amit megérdemlek ennyi izgalom után. - rám nézett aztán Gianra. Azt hittem, ennél mélyebbre nem süllyedhetek a székembe, de anyám folytatta. - Nézd csak meg Giant. Ez egy kifejezetten jó genetikai kombináció lenne, nem igaz? - kérdezte ártatlan ábrázattal. Lassan Gian felé fordítottam a fejem. A tekintetemmel próbáltam üzenni: Ne merj megszólalni. Ha most ráteszel egy lapáttal, megöllek. Természetesen nem hatottam rá. - Szerintem is kiváló ötlet. - jegyezte meg Gian, és a hangjában ott bujkált a legtisztább provokáció. - A próbálkozás része már úgyis megvan. - tette hozzá és most meg akartam ütni. - GIAN! - kiáltottam fel, de anyám már elégedetten dőlt hátra. - Látod, kislányom? A férjed legalább együttműködő és racionálisan gondolkodik. - mosolygott és a szemeiben olyan csillogást fedeztem fel, ami egyet jelentett azzal hogy ő már most beleélte magát a nagymama szerepbe. - Ez nem egy projekt, anya! - próbáltam visszarángatni téveszméiből. - Dehogynem az - legyintett. - Az élet legfontosabb projektje. Sosem lehet elég korán elkezdeni a tervezést. - bíztatott mire én csak felnyögtem, és a két tenyerembe temettem az arcomat. - Én ezt nem hallgatom tovább. - sóhajtottam fel. - Ugyan már, ne dramatizálj - folytatta anyám kérlelhetetlenül. - Egyébként is, a korkülönbség ideális... - a poharáért nyúlt. - Milyen korkülönbség?! - kaptam fel a fejemet. - Az, ami a gyerekvállaláshoz optimális. Csak az időzítésre kell figyelni. - magyarázta mint egy szakértő. - Anya! - kiáltottam el magam. - Csak előre gondolkodom, Elena. Sosem lehet elég korán elkezdeni... - csitított és én nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel. - Ez nem egy bevásárlólista! - csaptam az asztalra, mire Gian mellettem halkan felnevetett. Rávillantottam a tekintetemet. - Ez egyáltalán nem vicces, Gian Meloni! - förmedtem rá. - Kicsit azért az - jegyezte meg halkan, mire anyám elégedetten kortyolt a borából. - Mindenesetre - tette hozzá anyám. - Én már most lelki szemeimmel látom őket a kertben szaladgálni. - vigyorgott és sugárzott a boldogság belőle. A fejem tompa koppanással hanyatlott az asztallapra. Ekkor éreztem, ahogy Gian közelebb hajol hozzám. A lehelete megérintette a fülemet, és a hangja, bár halk volt, betöltötte a tudatomat. - Nyugalom - suttogta, és éreztem a mosolyát a szavaiban. Oldalra fordítottam a fejem az asztallapon, és farkasszemet néztem vele. A szája sarka lassan, ellenállhatatlanul kúszott felfelé abba a veszélyes ívbe, ami egyszerre ígért kalandot és katasztrófát. - Édesem. - suttogta direkt provokálva. Visszazuhantam a tehetetlenségembe. - Drágám, ez nálunk még nem téma. - sziszegtem, a szerepemben maradva. - De lehetne. - kacsintott rám. - Gian....elég. - szóltam rá és ő visszahúzódott. Anya pedig úgy nézett ránk mint aki a világ legszebb dolgát látja éppen. 

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉

28. Rész:

Elena Reynolds      

                  ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉

Az asztal fölött megállt a levegő. Olyan sűrűvé és nehézzé vált, mintha a szoba oxigénjét hirtelen ólomra cserélték volna. Minden egyes lélegzetvétel fizikai erőfeszítésembe került, a tüdőm tiltakozott a Gian szavai után maradt, fojtogató feszültség ellen. Nem mertem ráemelni a tekintetemet. Tudtam, hogy ha most belenézek a szemébe, újra hallani fogom azt a hangot. Azt a váratlanul komoly, nyers és zsigerien védelmező tónust, aminek a létezéséről eddig sejtésem sem volt. Ez a hang sokkal veszélyesebb volt, mint bármelyik pimasz mosolya vagy gúnyos megjegyzése, mert falakat bontott le bennem, amikről azt hittem, örökre érinthetetlenek maradnak. Lehajtott fejjel a vizespoharam peremét tanulmányoztam. Az ujjbegyemmel idegesen követtem a lecsapódott páracseppek lassú útját a hűvös üvegen, miközben a fülemben a saját szívverésem dobolt. Aztán meghallottam a jól ismert, határozott lépteket a parkettán. Anyám visszatért. Kényszerítettem magam, hogy felnézzek. Anya pontosan ugyanazzal a kimért, szinte királyi eleganciával ereszkedett vissza a székébe, mintha mi sem történt volna. Mintha nem hagyott volna minket magunkra egy érzelmi aknamező kellős közepén, ahol minden szavunkkal a pusztulást kockáztattuk. A tekintete lassú, pásztázó mozdulattal siklott végig rajtunk. Megállt rajtam, aztán Gianon, mintha egy láthatatlan műszerrel mérné a szoba elektromos töltöttségét. Vizsgált. Mérlegelt. Következtetett. - Minden rendben? - kérdezte végül, miközben kecsesen megemelte a borospoharát. A hangja selymes volt, de a kérdés mögött ott vibrált az élessége. - Tökéletesen - vágtam rá túl gyorsan, a hangom egy oktávval magasabb volt a kelleténél. - Igen - tette hozzá Gian. Ő nem kapkodott. Az ő hangja olyan volt, mint a mély víz: tükörsima és áttetsző, de a mélyben sötét áramlatok húzódtak. Túl nyugodt volt. Anyám szeme egy hajszálnyit összeszűkült. Nem firtatta tovább a dolgot, csak egy apró bólintással jelezte, hogy az adatot elmentette a belső archívumába. Ekkor azonban megtört a pillanat. Megjelent a pincérnő. Az a fajta nő volt, aki után a férfiak elfelejtenek lélegezni. Hosszú, hullámos haja lazán omlott a vállára, a tartásából pedig sugárzott az a fajta magabiztosság, amit nem lehet tanítani, csak birtokolni. Egy gyakorlott, szinte ragadozó mosollyal az arcán állt meg az asztalunknál. De nem rám nézett. És nem is anyámra. A tekintete mágnesként tapadt Gianra. - Minden rendben? - kérdezte, de a hangszíne drasztikusan megváltozott. Már nem a vendéglátó udvariassága beszélt belőle; a hangja lágyabb, mélyebb és szinte simogató lett. A gyomromban egy éles, apró rándulást éreztem. Gian felnézett rá, a tekintete azonban hűvös maradt. - Igen, köszönjük - felelte távolságtartó udvariassággal. Pontosan úgy, ahogy a férjemnek viselkednie kellett volna. A pincérnő azonban nem mozdult. Sőt, egy hajszálnyit közelebb hajolt, éppen annyira, hogy a parfümje illata behatoljon a személyes terünkbe. - Biztos? - suttogta, és a mosolya játékossá vált. - Ha szeretnétek, tudok ajánlani valami... különlegeset. - a hangsúly az utolsó szón megült a levegőben, mint egy ígéret. Éreztem, ahogy az ujjaim fehéredésig feszülnek a pohár körül. Oldalra pillantottam; anyám arca rezzenéstelen maradt, de a tekintete villámgyorsan regisztrálta a jelenetet. Gian még mindig őrizte a nyugalmát. -  Köszönjük, megvagyunk - ismételte meg, de a pincérnő már nem tágított. A tekintete végigsimított a férfi arcélein, majd lassan, provokatív módon végigfutott a testén is. - Ha meggondolnád magad... csak szólj - mondta szemtelenül. A gyomrom ekkor már nemcsak rándult. Összeszorult egy olyan éles, maró érzéstől, amit nem akartam nevén nevezni. Féltékenység? Felháborodás? Nem tudtam. Csak azt éreztem, hogy egyáltalán nem tetszik, amit látok. De néma maradtam. Mert ez csak egy játék volt. Mert Gian nem az enyém volt, és én sem az övé. - Elnézést. - Gian hangja pengeként hasított bele a pincérnő flörtölésébe. Felkaptam a fejem. A hangja már nyomokban sem tartalmazott udvariasságot. Hideg volt, éles és fenyegető. A pincérnő mozdulata félúton megfagyott. - Igen? - pislogott értetlenül. Gian lassan, kimérten állt fel. Nem volt ebben semmi hirtelenség, mégis olyan tekintély áradt belőle, ami elnémította a környező asztalok zsivaját is. - Azt hiszem, félreértett valamit - mondta csendesen, de minden szavának súlya volt, mint az ólomnak. - Ez nem az az asztal és én nem az vagyok akivel ezt megengedheti magának. - tette hozzá hasonló hangon. - Természetesen, én csak... - kezdte szabadkozva a nő, de Gian nem hagyta befejezni. - Nem csak! - a tekintete jeges tűzként égett a nő arcába. - A feleségemmel ülök itt és az anyósommal. És szeretném, ha ezt tiszteletben tartaná. - mondta és a szó feleségem, anyósom úgy csapódott nekem, mint egy fizikai ütés. A pincérnő arca megfeszült, egy rövid pillanatra rám villantotta a szemét, majd visszapillantott a férfira. A magabiztos mosolya darabokra tört. - Értem - mondta röviden, majd sarkon fordult és elviharzott. Sűrű, fojtogató csend maradt utána. A szívem a torkomban dobogott, és éreztem, hogy minden idegszálam Gianra fókuszál. Lassan felé fordultam. Ő már engem nézett. Az arcáról eltűnt minden pimaszság, minden játékosság. Valami mély és veszélyes ragyogott a szemében. - Gian... - kezdtem, de a hangom cserben hagyott. Tett egy lépést felém. A keze az asztalon pihent, centikre az enyémtől, de még nem ért hozzám. - Tudod, hogy szeretlek - mondta halkan. Megfagytam. A szavak nem hangzottak üresnek. Nem hangzottak betanult szövegnek vagy egy színjáték részének. A szívem egy ütemet kihagyott, majd vad vágtába kezdett. - Gian... ez... - akartam mondani, hogy ez túl sok, vagy hogy hagyd abba, de a mondat elhalt. Mert Gian közelebb hajolt. És megcsókolt. Az első érintés puha volt és óvatos, mintha lehetőséget adna a menekülésre. De én nem menekültem. Nem tudtam. A kezem önálló életre kelt, és az inge anyagába kapaszkodott, mintha az lenne az egyetlen fix pont a forgó világban. A csók elmélyült. Nem volt benne semmi színpadias, semmi mesterkélt. Valós volt és égető. A világ megszűnt létezni. Eltűnt az étterem, a zaj, anyám figyelő tekintete és a múlt minden árnyéka. Csak ő volt, és az a mámorító érzés, ahogy a keze végre megtalálta az enyémet. Visszacsókoltam. Minden gondolat, minden józan szabály és minden félelem nélkül. Amikor végül elhúzódott, a homlokunk még egy pillanatra egymásnak feszült. A levegőm remegett, a tüdőm kapkodott az oxigén után. Nem mertem megszólalni, mert féltem, hogy a hangom összetöri az illúziót. Lassan hátrébb lépett, és ekkor egy halk torokköszörülés szakította meg a varázst. - Hm. - anyám hangja volt. Mintha egy távoli galaxisból szűrődött volna át. Felé fordultam. A borospoharát szorongatta, és az arcán ott ült az a ritka, mély és tiszta elégedettség, amit utoljára talán tízéves koromban láttam rajta. Nem volt benne gyanakvás, sem hátsó szándék. Csak a megnyugvás. - Na - mondta halkan, egyfajta végszót adva a jelenetnek. - Ezt már szeretem. - mosolyodott el és Gianra nézett. A tekintetében ott volt minden. Egy pillantásából tudtam, hogy elégedett, sőt boldog, mert olyan férfi van mellettem, akit mindig is szánt nekem.  A szívem még mindig kalapált a bordáim mögött. Ott, abban a pillanatban, az asztalnál ülve, a számban Gian ízével döbbentem rá a legfélelmetesebb igazságra. Ez már régen nem csak színjáték volt, legalábbis nekem nem. Anyám elégedett megjegyzése úgy hullott a csendbe, mint egy kavics a mély kútba. Gian lassan elengedte a kezemet, de a tekintete még egy másodpercig rajtam felejtődött. Nem volt benne diadal, sem az a pimasz ugye megmondtam csillogás, amiért reggel még meg tudtam volna fojtani. Valami más volt ott. Valami sötét, őszinte és végtelenül zavarba ejtő. - Azt hiszem, kérhetnénk a számlát - szólalt meg Gian. A hangja karcos volt, mintha őt is váratlanul érte volna a saját reakciója. - Bölcs döntés - bólintott anyám, és a táskájáért nyúlt. A hazafelé vezető út Seattle utcáin egyfajta kábult némaságban telt. Anya középen haladt, karon fogva mindkettőnket, és fellelkesülten mesélt a kertjéről, a szomszédokról, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a lánya egy félisten külsejű olasz építész felesége. Én csak mentem gépiesen, miközben az ajkaim még mindig emlékeztek arra a csókra, amiről számtalanszor álmodtam már. Az első csók, és valamiért a szívem azt kívánta bárcsak ne az utolsó lenne. 

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉