28. Rész:

Elena Reynolds      

                  ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉

Az asztal fölött megállt a levegő. Olyan sűrűvé és nehézzé vált, mintha a szoba oxigénjét hirtelen ólomra cserélték volna. Minden egyes lélegzetvétel fizikai erőfeszítésembe került, a tüdőm tiltakozott a Gian szavai után maradt, fojtogató feszültség ellen. Nem mertem ráemelni a tekintetemet. Tudtam, hogy ha most belenézek a szemébe, újra hallani fogom azt a hangot. Azt a váratlanul komoly, nyers és zsigerien védelmező tónust, aminek a létezéséről eddig sejtésem sem volt. Ez a hang sokkal veszélyesebb volt, mint bármelyik pimasz mosolya vagy gúnyos megjegyzése, mert falakat bontott le bennem, amikről azt hittem, örökre érinthetetlenek maradnak. Lehajtott fejjel a vizespoharam peremét tanulmányoztam. Az ujjbegyemmel idegesen követtem a lecsapódott páracseppek lassú útját a hűvös üvegen, miközben a fülemben a saját szívverésem dobolt. Aztán meghallottam a jól ismert, határozott lépteket a parkettán. Anyám visszatért. Kényszerítettem magam, hogy felnézzek. Anya pontosan ugyanazzal a kimért, szinte királyi eleganciával ereszkedett vissza a székébe, mintha mi sem történt volna. Mintha nem hagyott volna minket magunkra egy érzelmi aknamező kellős közepén, ahol minden szavunkkal a pusztulást kockáztattuk. A tekintete lassú, pásztázó mozdulattal siklott végig rajtunk. Megállt rajtam, aztán Gianon, mintha egy láthatatlan műszerrel mérné a szoba elektromos töltöttségét. Vizsgált. Mérlegelt. Következtetett. - Minden rendben? - kérdezte végül, miközben kecsesen megemelte a borospoharát. A hangja selymes volt, de a kérdés mögött ott vibrált az élessége. - Tökéletesen - vágtam rá túl gyorsan, a hangom egy oktávval magasabb volt a kelleténél. - Igen - tette hozzá Gian. Ő nem kapkodott. Az ő hangja olyan volt, mint a mély víz: tükörsima és áttetsző, de a mélyben sötét áramlatok húzódtak. Túl nyugodt volt. Anyám szeme egy hajszálnyit összeszűkült. Nem firtatta tovább a dolgot, csak egy apró bólintással jelezte, hogy az adatot elmentette a belső archívumába. Ekkor azonban megtört a pillanat. Megjelent a pincérnő. Az a fajta nő volt, aki után a férfiak elfelejtenek lélegezni. Hosszú, hullámos haja lazán omlott a vállára, a tartásából pedig sugárzott az a fajta magabiztosság, amit nem lehet tanítani, csak birtokolni. Egy gyakorlott, szinte ragadozó mosollyal az arcán állt meg az asztalunknál. De nem rám nézett. És nem is anyámra. A tekintete mágnesként tapadt Gianra. - Minden rendben? - kérdezte, de a hangszíne drasztikusan megváltozott. Már nem a vendéglátó udvariassága beszélt belőle; a hangja lágyabb, mélyebb és szinte simogató lett. A gyomromban egy éles, apró rándulást éreztem. Gian felnézett rá, a tekintete azonban hűvös maradt. - Igen, köszönjük - felelte távolságtartó udvariassággal. Pontosan úgy, ahogy a férjemnek viselkednie kellett volna. A pincérnő azonban nem mozdult. Sőt, egy hajszálnyit közelebb hajolt, éppen annyira, hogy a parfümje illata behatoljon a személyes terünkbe. - Biztos? - suttogta, és a mosolya játékossá vált. - Ha szeretnétek, tudok ajánlani valami... különlegeset. - a hangsúly az utolsó szón megült a levegőben, mint egy ígéret. Éreztem, ahogy az ujjaim fehéredésig feszülnek a pohár körül. Oldalra pillantottam; anyám arca rezzenéstelen maradt, de a tekintete villámgyorsan regisztrálta a jelenetet. Gian még mindig őrizte a nyugalmát. -  Köszönjük, megvagyunk - ismételte meg, de a pincérnő már nem tágított. A tekintete végigsimított a férfi arcélein, majd lassan, provokatív módon végigfutott a testén is. - Ha meggondolnád magad... csak szólj - mondta szemtelenül. A gyomrom ekkor már nemcsak rándult. Összeszorult egy olyan éles, maró érzéstől, amit nem akartam nevén nevezni. Féltékenység? Felháborodás? Nem tudtam. Csak azt éreztem, hogy egyáltalán nem tetszik, amit látok. De néma maradtam. Mert ez csak egy játék volt. Mert Gian nem az enyém volt, és én sem az övé. - Elnézést. - Gian hangja pengeként hasított bele a pincérnő flörtölésébe. Felkaptam a fejem. A hangja már nyomokban sem tartalmazott udvariasságot. Hideg volt, éles és fenyegető. A pincérnő mozdulata félúton megfagyott. - Igen? - pislogott értetlenül. Gian lassan, kimérten állt fel. Nem volt ebben semmi hirtelenség, mégis olyan tekintély áradt belőle, ami elnémította a környező asztalok zsivaját is. - Azt hiszem, félreértett valamit - mondta csendesen, de minden szavának súlya volt, mint az ólomnak. - Ez nem az az asztal és én nem az vagyok akivel ezt megengedheti magának. - tette hozzá hasonló hangon. - Természetesen, én csak... - kezdte szabadkozva a nő, de Gian nem hagyta befejezni. - Nem csak! - a tekintete jeges tűzként égett a nő arcába. - A feleségemmel ülök itt és az anyósommal. És szeretném, ha ezt tiszteletben tartaná. - mondta és a szó feleségem, anyósom úgy csapódott nekem, mint egy fizikai ütés. A pincérnő arca megfeszült, egy rövid pillanatra rám villantotta a szemét, majd visszapillantott a férfira. A magabiztos mosolya darabokra tört. - Értem - mondta röviden, majd sarkon fordult és elviharzott. Sűrű, fojtogató csend maradt utána. A szívem a torkomban dobogott, és éreztem, hogy minden idegszálam Gianra fókuszál. Lassan felé fordultam. Ő már engem nézett. Az arcáról eltűnt minden pimaszság, minden játékosság. Valami mély és veszélyes ragyogott a szemében. - Gian... - kezdtem, de a hangom cserben hagyott. Tett egy lépést felém. A keze az asztalon pihent, centikre az enyémtől, de még nem ért hozzám. - Tudod, hogy szeretlek - mondta halkan. Megfagytam. A szavak nem hangzottak üresnek. Nem hangzottak betanult szövegnek vagy egy színjáték részének. A szívem egy ütemet kihagyott, majd vad vágtába kezdett. - Gian... ez... - akartam mondani, hogy ez túl sok, vagy hogy hagyd abba, de a mondat elhalt. Mert Gian közelebb hajolt. És megcsókolt. Az első érintés puha volt és óvatos, mintha lehetőséget adna a menekülésre. De én nem menekültem. Nem tudtam. A kezem önálló életre kelt, és az inge anyagába kapaszkodott, mintha az lenne az egyetlen fix pont a forgó világban. A csók elmélyült. Nem volt benne semmi színpadias, semmi mesterkélt. Valós volt és égető. A világ megszűnt létezni. Eltűnt az étterem, a zaj, anyám figyelő tekintete és a múlt minden árnyéka. Csak ő volt, és az a mámorító érzés, ahogy a keze végre megtalálta az enyémet. Visszacsókoltam. Minden gondolat, minden józan szabály és minden félelem nélkül. Amikor végül elhúzódott, a homlokunk még egy pillanatra egymásnak feszült. A levegőm remegett, a tüdőm kapkodott az oxigén után. Nem mertem megszólalni, mert féltem, hogy a hangom összetöri az illúziót. Lassan hátrébb lépett, és ekkor egy halk torokköszörülés szakította meg a varázst. - Hm. - anyám hangja volt. Mintha egy távoli galaxisból szűrődött volna át. Felé fordultam. A borospoharát szorongatta, és az arcán ott ült az a ritka, mély és tiszta elégedettség, amit utoljára talán tízéves koromban láttam rajta. Nem volt benne gyanakvás, sem hátsó szándék. Csak a megnyugvás. - Na - mondta halkan, egyfajta végszót adva a jelenetnek. - Ezt már szeretem. - mosolyodott el és Gianra nézett. A tekintetében ott volt minden. Egy pillantásából tudtam, hogy elégedett, sőt boldog, mert olyan férfi van mellettem, akit mindig is szánt nekem.  A szívem még mindig kalapált a bordáim mögött. Ott, abban a pillanatban, az asztalnál ülve, a számban Gian ízével döbbentem rá a legfélelmetesebb igazságra. Ez már régen nem csak színjáték volt, legalábbis nekem nem. Anyám elégedett megjegyzése úgy hullott a csendbe, mint egy kavics a mély kútba. Gian lassan elengedte a kezemet, de a tekintete még egy másodpercig rajtam felejtődött. Nem volt benne diadal, sem az a pimasz ugye megmondtam csillogás, amiért reggel még meg tudtam volna fojtani. Valami más volt ott. Valami sötét, őszinte és végtelenül zavarba ejtő. - Azt hiszem, kérhetnénk a számlát - szólalt meg Gian. A hangja karcos volt, mintha őt is váratlanul érte volna a saját reakciója. - Bölcs döntés - bólintott anyám, és a táskájáért nyúlt. A hazafelé vezető út Seattle utcáin egyfajta kábult némaságban telt. Anya középen haladt, karon fogva mindkettőnket, és fellelkesülten mesélt a kertjéről, a szomszédokról, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a lánya egy félisten külsejű olasz építész felesége. Én csak mentem gépiesen, miközben az ajkaim még mindig emlékeztek arra a csókra, amiről számtalanszor álmodtam már. Az első csók, és valamiért a szívem azt kívánta bárcsak ne az utolsó lenne. 

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉