29. Rész:

Elena Reynolds      

                  ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉

A lakásra ólomsúlyként telepedett rá az este. A nappali pattanásig feszült várakozása lassan feloldódott, de nem tűnt el; átadta a helyét egy csendesebb, mélyebb és annál veszélyesebb nyugalomnak. A konyhából sárgás fénycsík vágott át a félhomályon, magával hozva az olívaolaj halk, ritmusos sercegését és a pirított fokhagyma nehéz, otthonos illatát, amely betöltötte a szoba minden repedését. Gian főzött. Olyan magától értetődő természetességgel mozgott a pult mögött, mintha ez lenne a világ legnormálisabb rendje. Mintha nem egy összeomló kártyavár közepén egyensúlyoznánk, hanem egy valódi, békés hétköznap estén. Én a nappaliban ültem anyámmal szemben, a kanapé szélén egyensúlyozva. A kezeimet az ölemben kulcsoltam össze, az ujjaim fehéredtek a szorítástól. Kívülről talán szoborszerűnek és nyugodtnak tűntem, de belül minden idegszálam vibrált. Túl sok minden történt ebben a néhány órában. Túl sok érintés, túl sok kimondott szó, és túl sok olyan pillantás, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Közel kerültem valamihez. Valamihez, aminek még a nevétől is rettegtem. Anyám csendben, módszeresen kortyolta a teáját. Ő soha nem sietett, ha fontos dolgokról volt szó; kivárta, amíg a csend elég súlyossá válik ahhoz, hogy ne lehessen kitérni előle. Végül halkan lehelyezte a csészét a kistányérra. A porcelán koccanása úgy hatott, mint egy ítélet. Rám nézett. Azzal a mély, mindenen átlátó, metsző tekintettel, ami elől gyerekkorom óta nem tudtam elrejteni semmit. - Szereted őt, igaz? - kérdezte. A kérdés egyszerű volt. Brutálisan, védhetetlenül egyszerű. Egy pillanatra megállt bennem az idő. Hallottam a konyhából a kés koppanását a vágódeszkán, a távoli városi forgalom moraját, de minden más megszűnt. A válasz ott lüktetett a nyelvem hegyén. Reflexből jött volna, a jól begyakorolt védekezés részeként, a hazugság, amit egész nap építettünk. - Igen - mondtam ki. De abban a szent pillanatban valami visszavonhatatlanul megváltozott. Vártam a szokásos szorítást a mellkasomban, a bűntudat keserű ízét, a pánikot, ami a csalással jár. De nem jött semmi. Csak csend volt. Egy halk, ijesztően józan és tűszúrásként fájó felismerés. Nem hazudtam. A gondolat óvatosan, szinte félve bontakozott ki a tudatom mélyéről, mint valami, amit eddig túl sötét és túl mély verembe temettem. Most nem a szerep miatt mondtam. Nem anyám megnyugtatására, és nem a látszat kedvéért. Hanem mert valahol, a falaim mögött, ahol már magamnak sem mertem bevallani… ez volt az igazság. A szívem kihagyott egy ütemet. Ez nem lehet igaz. Nem történhet meg. Nem ilyen gyorsan. Nem vele. De a szó már elhagyta az ajkamat, és ott lebegett köztünk a félhomályban. Nem lehetett visszaszívni. Anyám arcán lassú, fáradt mosoly jelent meg. Nem volt benne diadal, sem az ugye megmondtam elégedettsége. Csak tiszta, végtelen megkönnyebbülés. - Látom - suttogta. Nem faggatott tovább. Nem volt rá szüksége. Ő már akkor tudta, amikor én még küzdöttem ellene. A csend újra ránk telepedett, de már nem volt fojtogató. Puha volt, meleg és valahogy… fájdalmasan otthonos. - Menj, segíts neki. - anyám hirtelen a konyha felé billentette a fejét. Azonnal megráztam a fejem, a védekező mechanizmusaim utolsó bástyái még tartották magukat. - Nem. Egyedül is remekül boldogul. Én csak… csak láb alatt lennék. Csak bénáznék. - a válaszom túl gyors volt. Túl feszült. Anyám lassan visszafordult felém, és a szemében ott bujkált az a mindentudó bölcsesség, amitől mindig is tartottam. - Nem a főzéstől félsz, Elena - mondta csendesen, szinte csak nekem szánva a szavakat. Megdermedtem. - Nem félek. - hazudtam. - De igen. Attól félsz, hogy megsérülsz. Ez érthető, azok után amiken keresztül mentél Derek mellett. De a férjed más. Kedvelem őt, látom rajta hogy jó ember és hogy szeret téged. Engedd el a múltat és ad át magad a szerelemnek. - mosolygott és mintha tudta volna az igazat, hogy a férjem nem a férjem, és hogy ebben az egész színjátékban az egyetlen igazság az amit én érzek. De nem mondta ki. Ő is szerepben maradt. A gyomrom görcsbe rándult. Nem válaszoltam, mert minden szó csak megerősítette volna a diagnózisát. Anyám sóhajtott, de a hangjában nem volt szemrehányás, csak végtelen gyengédség. - Elena… menj már be hozzá. Csodás férfi. - a szavak egyszerűek voltak, mégis mázsás súlyuk volt. Lassan, remegve fújtam ki a bennem rekedt levegőt. - Rendben. - motyogtam végül. Felálltam. A lábaim ólomnehéznek tűntek, mintha minden egyes lépésnél le kellene győznöm a gravitációt. Ahogy a konyha felé haladtam, minden méterrel élesebben éreztem a saját szívverésemet, ami ritmustalanul dobolt a bordáim mögött. A fény erősebbé vált, az illatok intenzívebbé. És ott volt ő. Gian a pultnál állt, féloldalasan, hanyag eleganciával tartva a fakanalat. A haja még mindig kicsit kócos volt, az inge ujját könyékig feltűrte. Az egész jelenet annyira valószerűtlenül természetesnek tűnt, mintha mindig is ott lett volna a helye a konyhában, az én életemben. Megálltam a küszöbön. Egy örökkévalóságig csak néztem a hátát. Aztán végül erőt vettem magamon. - Köszönöm - szólaltam meg. Gian megállt a mozdulatban. Lassan megfordult, és a tekintete azonnal, tévedhetetlenül rám talált. - Mit? - mosolyodott el halványan. Tettem egy bátortalan lépést felé. - Hogy boldoggá tetted anyát. Hogy megadtad neki ezt a napot. - mondtam ki halkan. Rövid, feszült csend támadt. Gian nem kezdett gúnyolódni, nem eresztett el egy pimasz megjegyzést sem. Csak megrántotta a vállát, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne a világon. - Nincs mit - felelte egyszerűen. Ennyi volt. Semmi nagy gesztus, semmi teátrális alakítás. Csak ez az egyszerű, nyers válasz. És valahogy ez az őszinteség jobban fájt, és mélyebbre hatolt, mint bármi, amit addig tett. Közelebb léptem. Már túl közel voltam ahhoz, hogy a józan eszem megállítson. A kezem magától mozdult meg, és mielőtt a félelem gátat szabhatott volna a vágyamnak, átöleltem. A testem automatikusan simult az övéhez, mintha a sejtjeim emlékeztek volna a reggeli balesetre, mintha tudták volna, hol van a helyük. Gian egy pillanatra megmerevedett. Csak egyetlen, nyúlfarknyi pillanatra. Aztán éreztem, ahogy a karjai lassan, de ellentmondást nem tűrően fonódnak körém. Meleg volt. Biztos. Nem szorított fojtogatóan, de elég határozottan tartott ahhoz, hogy érezzem: esze ágában sincs elengedni. Az arcomat a mellkasához fúrtam, és a vékony ingén keresztül hallottam a szívverését. Lassú volt. Egyenletes. Nyugodt. A tökéletes ellentéte az én zakatoló belsőmnek. - Elena… - szólalt meg halkan, a hangja vibrált a mellkasában. - Csak… csak egy pillanat - suttogtam, és behunytam a szemem. Nem akartam elszakadni tőle. Még nem. Mert ebben az egyetlen, lopott pillanatban nem volt hazugság. Nem volt megírt forgatókönyv, nem volt anyám a szomszéd szobában, és nem volt a múltam súlya. Csak mi voltunk. Ketten. És az a veszélyes, csendes igazság, amit egyikünk sem mert még szavakba önteni, de ami ott lüktetett mindkettőnk bőre alatt. - Kész a vacsora. - Gian hangja úgy vágott bele a kettőnk köré font, sűrű csendbe, mint egy éles szike. Pontosan tudta, mikor kell megálljt parancsolnia annak a pillanatnak, ami már kezdett veszélyesen túllépni a megjátszott intimitás határain. Lassan engedtem el őt. Túl lassan. A mozdulatban benne volt minden bizonytalanságom, és ő sem kapkodta el a távolságtartást. Egyetlen lélegzetvételnyi másodperccel tovább maradtunk abban a furcsa, mágneses közelségben, mint amit a józan ész diktált volna. Aztán hátrébb léptem, és hirtelen égető szükségét éreztem, hogy a konyhapult erezetét tanulmányozzam, mintha abban rejlene az élet értelme. - Akkor... - köszörültem meg a torkomat, próbálva visszanyerni a hangomat . - Hívom anyát. - léptem el mellőle. - Hívd - bólintott Gian. Már vissza is fordult a tűzhelyhez, a serpenyővel foglalatoskodott, mintha az előbbi ölelés meg sem történt volna. Mintha nem éreztem volna még mindig a tenyere forró nyomát a derekamon. Sietve menekültem ki a nappaliba. - Kész a vacsora - jelentettem be, talán a kelleténél kicsit hangosabban. Anyám abban a pillanatban felpattant a fotelből, mintha egy láthatatlan startpisztoly dördült volna el. - Végre. Már kezdtem azt hinni, hogy csak az illatokkal akartok jóllakatni - jegyezte meg, és már indult is az étkező felé. - Az is egy opció volt - morogtam az orrom alatt, de ő már nem figyelt rám. Az asztalhoz ültünk, és a lakást pillanatok alatt belengte a rendezettség illúziója. Gian döbbenetes természetességgel tálalt; minden mozdulata precíz volt és magabiztos, mintha évek óta közösen vezetnénk ezt a háztartást. Tányérok, evőeszközök, a gőzölgő étel minden a helyére került. Ez a fajta hétköznapi normálisság fájt a legjobban. Mert hamis volt, mégis édesebb minden igazságnál. Leültem. Anyám velem szemben foglalt helyet, Gian pedig mellém telepedett. Megint túl közel. Éreztem a válla melegét, hallottam a halk lélegzetvételét. - Ez... - anyám mélyet szippantott a fűszeres gőzbe - Egészen ígéretesnek tűnik. - elismerően nézett ránk. - Remélem, az íze sem okoz majd csalódást, Ann - felelte Gian, hangjában azzal a selymes magabiztossággal, ami ellen nem volt ellenszerem. - Az majd kiderül. - bólintott anyám hadüzenettel felérő szigorral, majd bekapta az első falatot. Csend telepedett ránk. Az a fajta súlyos, feszült csend, amely alatt birodalmak sorsa dől el, vagy legalábbis anyósok ítéletei születnek. Visszatartott lélegzettel figyeltem az arcát, minden apró rándulást kerestem a vonásain. Gian eközben rezzenéstelen arccal kortyolt a vizéből. - Hm - hümmögött anyám. Aztán vett még egy falatot. Végül lassú, teátrális mozdulattal letette a villát. - Ez nagyon jó. - mosolygott elégedetten. Gian felém fordult, a szemeiben azzal a pimasz csillogással, amit annyira gyűlöltem és imádtam egyszerre. - Mondtam, hogy ehető. - vigyorgott és én meg akartam csókolni, de nem tettem. A gondolataim veszélyessé váltak az elmúlt napokban, és már nem tudtam őket kordában tartani. - Ez több, mint ehető. - ismertem el kelletlenül, mire ő csak könnyedén megvonta a vállát. Egy ideig úgy tűnt, a vacsora hátralévő része békésen telik el. Nem voltak játszmák, nem volt feszültség, csak három ember, akik jóízűen esznek. De aztán anyám hirtelen megállt a mozdulatban. Ismertem ezt a testhelyzetet. Azt jelentette, hogy egy veszélyes gondolat éppen most talált utat a tudatáig. - Nos - kezdte olyan nyugalommal, ami azonnal riadót fújt a fejemben. Megfeszültem a székemben. - Ha már ilyen szépen haladtok... - kezdett bele de félbe szakítottam. - Anya... - sóhajtottam figyelmeztetően, de őt nem lehetett megállítani. - ...akkor remélem, a családalapítás is ilyen gördülékenyen fog menni, mint ez a villámesküvő. - jegyezte meg. A világ egy másodpercre megállt. A villa megfagyott a kezemben, félúton a tányérom és a szám között. - Anya. Ezt ne. Most ne. - a hangomban ott bújkált a könyörgés. - Most mi van? - vonta meg a vállát ártatlanul. - Teljesen logikus lépés. Fiatalok vagytok, szeretitek egymást, a fészekrakás megvolt... - sorolta teljesen belelkesülve. - Ez nem téma - sziszegtem, érezve, ahogy a forróság elönti az arcomat. - Dehogynem téma! - csattant fel anyám. - Unokákat akarok, Elena. Szép, félig olasz unokákat. Ez a minimum, amit megérdemlek ennyi izgalom után. - rám nézett aztán Gianra. Azt hittem, ennél mélyebbre nem süllyedhetek a székembe, de anyám folytatta. - Nézd csak meg Giant. Ez egy kifejezetten jó genetikai kombináció lenne, nem igaz? - kérdezte ártatlan ábrázattal. Lassan Gian felé fordítottam a fejem. A tekintetemmel próbáltam üzenni: Ne merj megszólalni. Ha most ráteszel egy lapáttal, megöllek. Természetesen nem hatottam rá. - Szerintem is kiváló ötlet. - jegyezte meg Gian, és a hangjában ott bujkált a legtisztább provokáció. - A próbálkozás része már úgyis megvan. - tette hozzá és most meg akartam ütni. - GIAN! - kiáltottam fel, de anyám már elégedetten dőlt hátra. - Látod, kislányom? A férjed legalább együttműködő és racionálisan gondolkodik. - mosolygott és a szemeiben olyan csillogást fedeztem fel, ami egyet jelentett azzal hogy ő már most beleélte magát a nagymama szerepbe. - Ez nem egy projekt, anya! - próbáltam visszarángatni téveszméiből. - Dehogynem az - legyintett. - Az élet legfontosabb projektje. Sosem lehet elég korán elkezdeni a tervezést. - bíztatott mire én csak felnyögtem, és a két tenyerembe temettem az arcomat. - Én ezt nem hallgatom tovább. - sóhajtottam fel. - Ugyan már, ne dramatizálj - folytatta anyám kérlelhetetlenül. - Egyébként is, a korkülönbség ideális... - a poharáért nyúlt. - Milyen korkülönbség?! - kaptam fel a fejemet. - Az, ami a gyerekvállaláshoz optimális. Csak az időzítésre kell figyelni. - magyarázta mint egy szakértő. - Anya! - kiáltottam el magam. - Csak előre gondolkodom, Elena. Sosem lehet elég korán elkezdeni... - csitított és én nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel. - Ez nem egy bevásárlólista! - csaptam az asztalra, mire Gian mellettem halkan felnevetett. Rávillantottam a tekintetemet. - Ez egyáltalán nem vicces, Gian Meloni! - förmedtem rá. - Kicsit azért az - jegyezte meg halkan, mire anyám elégedetten kortyolt a borából. - Mindenesetre - tette hozzá anyám. - Én már most lelki szemeimmel látom őket a kertben szaladgálni. - vigyorgott és sugárzott a boldogság belőle. A fejem tompa koppanással hanyatlott az asztallapra. Ekkor éreztem, ahogy Gian közelebb hajol hozzám. A lehelete megérintette a fülemet, és a hangja, bár halk volt, betöltötte a tudatomat. - Nyugalom - suttogta, és éreztem a mosolyát a szavaiban. Oldalra fordítottam a fejem az asztallapon, és farkasszemet néztem vele. A szája sarka lassan, ellenállhatatlanul kúszott felfelé abba a veszélyes ívbe, ami egyszerre ígért kalandot és katasztrófát. - Édesem. - suttogta direkt provokálva. Visszazuhantam a tehetetlenségembe. - Drágám, ez nálunk még nem téma. - sziszegtem, a szerepemben maradva. - De lehetne. - kacsintott rám. - Gian....elég. - szóltam rá és ő visszahúzódott. Anya pedig úgy nézett ránk mint aki a világ legszebb dolgát látja éppen. 

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉