30. Rész:

Elena Reynolds      

                  ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉

A lakásra végleg rátelepedett az éjszaka, de ez a csend nem hozott megnyugvást. Olyan fajta némaság volt ez, amely nem elnyomja, hanem felerősíti a zajokat: a falban futó csövek távoli moraját, a kinti szél füttyét, és legfőképpen a saját szapora szívverésemet, ami ritmusos kalapálással visszhangzott a fülemben. Ebben a csendben minden kimondatlan szó és elfojtott mozdulat súlyosabbá vált. Anyám szobája felől már nem szűrődött ki nesz. Az ajtó mögött békésen aludt, abban a boldog tudatban, hogy a lánya élete végre partot ért. Ironikus volt és keserű: a nyugalmát egy olyan hazugságra alapozta, ami éppen most készült felemészteni az én maradék józan eszemet is. Gian hálószobájának közepén álltam, és szánalmasan elveszettnek éreztem magam. A kezeim tanácstalanul lógtak az oldalam mellett fogalmam sem volt, hová tegyem őket, vagy mit kezdjek ezzel a hirtelen összeszűkült térrel. Gian az ágy túloldalán állt. Már félig átöltözött; egy egyszerű, sötét pólót húzott fel, és olyan hanyag természetességgel mozgott a szobában, mintha ez egy teljesen átlagos kedd este lenne. Mintha nem egyetlen matracon kellene osztoznunk. Mintha nem vibrálna közöttünk az a megfoghatatlan, feszült valami, ami az étterem óta csak sűrűsödött. - Nem harapok - szólalt meg végül. Nem nézett rám, a hangja mégis betöltötte a szobát, halkan és rezzenéstelenül. -  Nem félek - vágtam rá azonnal. Túl gyorsan, túl védekezően. Gian ekkor felvonta a szemöldökét, és egy féloldalas, fáradt pillantást vetett rám. - A testbeszéded nem ezt mondja, Elena. Úgy állsz ott, mint aki az ítéletvégrehajtóra vár. - jegyezte meg és tudom, hogy úgy is festettem. - A testbeszédemnek semmi köze ehhez - vetettem oda, és dacosan összefontam a karomat a mellkasom előtt. - Egyszerűen csak... furcsa ez az egész. - mondtam komolyan és az ágyra vezettem a tekintetem. - Az - bólintott tömören, és egy pillanatra újra beállt a csend. Még mindig ott szobroztam az ágy lábánál, képtelenül a mozdulatra. Gian felsóhajtott, a hangja most lágyabb volt, majdnem türelmes. - Elena... nem fogok rád támadni álmomban. Esküszöm. - mondta halálos nyugalommal. - Ezt igazán megnyugtató hallani - morogtam, de a torkomban lévő gombóc nem tágított. - Akkor mi a baj? - kérdőn figyelt és várta a választ, amit nyílván nem vallhattam be, hiszen az aggodalmam fő oka a közelsége és az ahogy én reagálok rá. - Akkor... - kifújtam a bent tartott levegőt, és éreztem, ahogy a vállam ernyedni kezd. - Csak szoknom kell a szituációt. - mondtam végül. Gian leült az ágy szélére, és végre egyenesen rám nézett. Az a nyugodt, sötét és beláthatatlanul mély tekintet volt ez, amiben minden alkalommal elveszítettem a gondolataim fonalát. - Megöleltél a konyhában - mondta halkan, szinte csak suttogva. Megdermedtem. Azt hittem, vagy legalábbis reméltem, hogy azt a pillanatot elássuk a vacsora emlékei közé. - Az... az más volt - dadogtam. - Miben? - kérdezte lágyan. - Az csak egy pillanat volt. Egy reflex. Hála. - próbáltam menteni a menthetőt, de a szavaim erőtlenül hullottak a padlóra. - Értem - felelte, de a hangszíne elárulta: egyáltalán nem hisz nekem. Összeszorítottam az ajkamat, és a bennem lakozó düh hirtelen utat tört magának. - Te pedig megcsókoltál az étteremben. Mindenki előtt. - a szavak súlyosan zuhantak a kettőnk közötti résbe. Gian nem kapta el a tekintetét. Nem viccelte el a dolgot, és nem bújt a szokásos pimasz álarca mögé sem. - Igen. Megcsókoltalak. - kimondta és az én testem máris reagált, az ajkaim bizseregtek az emlékre és a gondolataim újra ott voltak abban a pillanatban. - Az is csak egy pillanat volt? - kérdeztem, és a hangom megremegett az utolsó szónál. Rövid hatásszünetet tartott, ami alatt a világ összes oxigénje elfogyni látszott a szobából. - Az... szükséges volt - mondta végül, kimérten és józanul. A gyomrom egyetlen hatalmas rándulással jelezte: a válasza betalált. Szükséges. - Szükséges - ismételtem gépiesen. - Hogy anyukád nyugodt szívvel menjen haza holnap - tette hozzá, mintha csak egy matematikai egyenletet magyarázna meg. - Hogy elhiggye a mesét. - tette hozzá halkan. Persze. Természetesen. Logikus volt az egész, mint egy jól megtervezett épület alaprajza. Gian Meloni profi volt, és én csak egy újabb jelenet voltam a repertoárjában. A baj csak az hogy ezt a mesét már én is kezdem elhinni nem csak az anyám. - Igen. Világos. Persze - bólintottam gyorsan, és leültem az ágy szélére, háttal neki. A kezeim az ölemben pihentek, de hiába szorítottam össze őket, nem tudtam megállítani a remegést. Gian nem szólt többet, és ez a hallgatás ezerszer jobban fájt, mintha bármit mondott volna. Persze, hogy csak színjáték volt. A gondolat maró gúnnyal visszhangzott a fejemben. Mit vártam? Hogy a filmvásznon látott romantika hirtelen valósággá válik? Hogy az a csók az étteremben, ami alatt egy pillanatra megszűnt körülöttem a gravitáció, neki is jelentett valamit? Nevetséges voltam. Ez csak egy megállapodás. Egy kényszerhelyzet szülte szerep, és Gian egyszerűen csak túl jó színész. Túl hitelesen adja elő a szerelmes férfit. Lenyeltem a torkomban lüktető keserűséget. De ha csak játék, akkor miért érzem úgy, mintha egy éles késsel vágtak volna belém? Miért fáj ennyire a tény, hogy most, amikor senki nem néz minket, nem ér hozzám? Hogy ott ül mögöttem, alig egy karnyújtásnyira, és mégis fényévnyi távolságra van? A konyhában én kerestem az érintését. Az étteremben ő vette el tőlem a lélegzetemet. És most? Semmi. Mintha a függöny legördült volna, és mi csak két idegen lennénk, akiket összezártak egy sötét szobában. - Elena. - a hangja közvetlenül a hátam mögül érkezett. Megfeszültem, minden idegszálammal a jelenlétére koncentráltam. - Igen? - kérdeztem szinte hang nélkül. - Túl sokat gondolkodsz. Hallom a zakatolást a fejedben. - jegyezte meg, nekem pedig keserű, önironikus mosoly futott át az arcomon. - Ez az egyik legrosszabb szokásom. Nem tudom kikapcsolni. - vontam meg a vállam. Egy hosszú másodpercig nem történt semmi, aztán megéreztem, ahogy mögöttem megmozdul. A matrac enyhén besüppedt, ahogy közelebb húzódott. Nem ért hozzám egyetlen milliméternyi rés maradt közöttünk, de éreztem a testéből áradó hőt. - Aludnunk kellene - mondta végül. A hangja mély volt, és furcsán fáradt. - Igen. Aludnunk. - nem mozdultam el mellőle, és ő sem húzódott vissza. A távolság köztünk vékony volt, mint a papír, mégis áthidalhatatlanabbnak tűnt, mint az óceán. Lassan, óvatosan lefeküdtem, a hátamat fordítva felé, és szorosan magamra húztam a takarót. Behunytam a szemem, és próbáltam egyenletesen lélegezni. Ez csak színjáték. Ismételgettem magamban, mint egy fohászt, amiben már én sem hiszek. Csak színjáték. De a testem nem hitte el a hazugságot. A bőröm minden porcikája szomjazta azt a szükséges közelséget, amit az étteremben kaptam. És ahogy ott feküdtem a sötétben, miközben a csend ólomsúlyként nehezedett rám, egyetlen gyötrő gondolat nem hagyott nyugodni: Mi van, ha én már rég nem tudok különbséget tenni a szerep és a valóság között? Mi van, ha a játék már régen véget ért, és csak én maradtam benne a díszletek között? Mi van ha én ezt már nem bírom tovább. Egy bántalmazó kapcsolatból menekültem Seattlebe, az utolsó amire vágytam az a szerelem és tessék....a sors megint betalált. Pár hét alatt szerelmes lettem a lakótársamba, egy férfibe aki egy öt éves kapcsolatot hagyott ott mert nem tud elköteleződni, most pedig az én férjemet játssza. Mi ez ha nem az élet kegyetlen tréfája?! És már most tudom, hogy a szívem nincs biztonságban, újra össze fog törni...

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉