31. Rész:

 Elena Reynolds      

                  ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉

A sötétség nem puszta fényhiány volt, hanem egy élő, lüktető massza, amely mázsás súlyként telepedett a mellkasomra. Fullasztó volt és sűrű, mint a kátrány. Futottam. A lábaim ólomnehéznek tűntek, minden lépésnél meg kellett küzdenem a láthatatlan mocsárral, ami vissza akart rántani. Nem tudtam, honnan jövök, és azt sem, merre tartok, csak a zsigereimben lüktető, állatias menekülési kényszer hajtott előre. A tüdőm égett, a torkomban a vér fémes ízét éreztem, de a mögöttem visszhangzó lépések nem hagytak nyugtot. Lassúak voltak. Kimértek. Magabiztosak. Ő soha nem sietett. Tudta, hogy nincs hová mennem. - Elena… - a hangja úgy hatolt át a sötéten, mint egy jéghideg penge. Az a kontrollált, fojtogató tónus, ami éveken át a börtönöm volt, és amitől most is megfagyott ereimben a keringés. - Nem menekülhetsz örökké előlem. - mondta fenyegetően. A szívem a torkomban dobogott, minden verés egy-egy éles fájdalom volt. - Hagyj békén. - kiáltottam, de a hangom csak erőtlen suttogásként halt el a semmiben. Egy halk, lenéző nevetés volt a válasz. - Tudod, hogy mindig visszajössz hozzám. Hozzám tartozol. - az érzelem mentes tekintetét éreztem magamon, a birtoklását ami láncként kötött hozzá évekig. Megbotlottam valamiben. A föld hirtelen felszívódott alólam, és a következő pillanatban már éreztem is a szorítást a torkomon. Erős volt. Kikerülhetetlen. Megsemmisítő. - Nem változtál semmit - suttogta közvetlenül a fülembe, és a jeges lehelete végigszaladt a hátamon. Nem kaptam levegőt, a torkom elszorult. - Engedj el… kérlek… - nyüszítettem. - Az enyém vagy Elena. Csak az enyém. - a szorítása még erősebb lett, a csontjaim szinte ropogtak. - És én sosem engedlek el. - rám hajolt és én rettegtem tőle, mint mindig lebénított a félelmem. - Elena! - a nevem lágyan szakított ki és ez a hang másé volt. Nem volt benne az a vágó él, nem volt benne a birtoklási vágy hidegsége. Ez a hang meleg volt. Mély. Valóságos. És nem Dereké. - Elena, ébredj fel! - valaki határozottan rázta meg a vállamat. Zokogva, a levegőért kapkodva rántottam fel a szemem. A szoba sötét volt, de ez már nem az a fullasztó feketeség volt, amiből menekültem. A mellkasom vadul hullámzott, az arcomat elborította a hideg veríték és a könnyek sós nedvessége. És valaki tartott. Erősen. Biztosan. - Hé… hé… nyugodj meg… minden rendben. - Gian hangja selymes volt és szilárd, mint a szikla, amibe kapaszkodni lehet a viharban. Itt volt. A valóságban. Mellettem. A keze a hátamon pihent, és lassú, ritmusos mozdulatokkal simított végig a gerincem mentén, próbálva elűzni belőlem a reszketést. A másik karja szorosan körém fonódott, oltalmazó bástyaként zárva ki a külvilágot. - Csak egy álom volt - mondta halkan, a szavai közvetlenül a fejem felett rezegtek. - Itt vagy. Biztonságban vagy velem. - suttogta. A testem még mindig kontrollálatlanul remegett, a torkomból feltörő zokogást nem tudtam elnyomni. - Derek… - a hangom elcsuklott a névtelen iszonytól. - Ott volt, elkapott és....megint...gyenge voltam. - kapkodtam a levegőt. Éreztem, ahogy Gian karja egy pillanatra megfeszül körülöttem, a teste megkeményedik a név hallatán. - Még most is érzem ahogy fojtogat. - a könnyeim megállíthatatlanul folytak végig az arcomon. - Egy álom volt. Nincs itt, nem jöhet ide. - felelte, és a hangja most sötétebb lett, de nem tőlem volt dühös. Közelebb húzott magához, egészen addig, amíg a homlokom a mellkasának nem támaszkodott. Hallottam a szívverését. Egyenletes volt. Nyugodt. Valóságos. - Nem tud hozzád érni - folytatta suttogva. - Nem itt. Nem most. Soha többé. - a hajamba suttogott. Összemarkoltam a pólója anyagát, mintha az lenne az egyetlen horgonyom, ami megakadályozza, hogy visszasodródjak abba a sötét mélységbe. - Olyan… olyan valóságos volt… – nyögtem ki két szipogás között. - Már vége van - susogta Gian. A keze felcsúszott a tarkómhoz, az ujjai gyengéden fésülték át a hajam. Nem sürgetett. Nem akart semmit. Csak jelen volt. És ez az egyszerű létezés abban a pillanatban mindennél többet jelentett nekem. A légzésem lassulni kezdett, a vad zakatolás a mellkasomban csendes lüktetéssé szelídült. Még mindig hozzá simultam, élvezve a testéből áradó hőt, és ő nem tolt el magától. Nem lazított a szorításán. - Sajnálom… - motyogtam végül a mellkasába, a hangom még mindig rekedt volt a sírástól. - Mit sajnálsz? - kérdezte finoman. - Hogy felébresztettelek. Hogy ezt kell látnod. Hogy ennyire...sérült vagyok. - olyan halkan beszéltem, hogy alig volt több a hangom egy leheletnél. - Ne sajnáld. Itt vagyok. - simított végig ismét a hátamon. Egy halvány, nyúlfarknyi mosoly jelent meg az arcomon a sötétben. Aztán a kimerültség és az őszinteség furcsa elegye miatt, mielőtt a józan eszem gátat szabhatott volna, kicsúszott a vallomás: - A másik álmokat jobban szeretem. Azok jobbak. - sóhajtottam. - Milyen álmok? - kérdezte Gian, és éreztem, ahogy abbahagyja a hajam simogatását, hogy jobban figyeljen. Behunytam a szemem. Ne mondd ki. Ne rontsd el. De a szavak már a levegőben voltak. - Az álmok… - suttogtam alig hallhatóan. - Amikben te vagy. - vallottam be és a szobára súlyos csend telepedett. Azonnal megfeszültem, a gyomrom görcsbe rándult. Istenem, mit tettem? Lassan felemeltem a fejemet, és a félhomályban a szemébe néztem. Gian nem nevetett ki. Nem volt az arcán gúny, sem a szokásos pimasz győzelmi jelentés. Csak valami mély, csendes és kutató figyelem. A szívem újra vágtázni kezdett, de most nem a félelemtől. - Én… nem úgy értettem… – kezdtem zavartan, elkapva a tekintetemet. - Akkor hogyan értetted? - kérdezte olyan halkan, hogy a szavai szinte csak a bőrömön vibráltak. Nem tudtam válaszolni. Az igazság túl közel volt a felszínhez, túl éles volt és túl veszélyes ahhoz, hogy kimondjam: az ő fiktív jelenléte az egyetlen dolog, ami képes elűzni a múltam valóságos démonait. - Azokban is csak civakodunk. - suttogtam végül, jobbnak láttam ha az őszinteség helyett ezúttal a hazugságot választom és el akartam húzódni, de ő nem engedett. A keze még mindig ott pihent a hátamon, égetve a bőrömet. - Elena. - gyengéden ejtette ki a nevem. Kénytelen voltam felnézni rá. A tekintete most egészen más volt. Komolyabb, tisztább és valahogy sokkal fenyegetőbb, mint bármelyik Derek-féle rémálom mert ez a veszély belülről fakadt. - Próbálj meg aludni - mondta végül. Nem firtatta tovább a dolgot, nem kényszerített vallomásra. Talán ő is érezte, hogy ha most továbbmegyünk, onnan már nincs visszaút a biztonságos színjátékhoz. Lassan visszafeküdtem, de ezúttal nem fordultam el tőle. Közelebb maradtam. Sokkal közelebb. A hátam majdnem érintette az övét, éreztem a közelségéből fakadó elektromosságot. Bár fizikailag már nem ért hozzám, a jelenléte olyan volt, mint egy áttörhetetlen védőfal. A szemem lassan lecsukódott, a kimerültség végleg legyűrt. De mielőtt az álom újra elragadott volna, egy utolsó, józan gondolat hasított belém: Ha ez az egész csak egy jól megkoreografált színjáték… akkor miért érződik minden egyes lélegzetvételem mellette ijesztően valódinak?!

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉