32. Rész:

Elena Reynolds      

                  ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉

Valami meleg volt. Nem az a fojtogató hőség, amitől az ember menekülni akar, hanem egy selymes, biztonságos forróság, ami körbeölelt és álomba ringatott. Hónapok nem, talán évek óta nem éreztem ilyen mély, zavartalan nyugalmat. A tudatom lassan, mint a reggeli pára, kezdett felszállni a mélyből. Először csak a tapintás érzete tért vissza: a puha takaró súlya, az alattam lévő matrac ruganyossága... és valami szilárd. Valami szokatlanul szilárd egy párnához képest. Összeráncoltam a homlokom, még félig az álmok birodalmában járva. Megmozdultam, hogy kényelmesebb pozíciót keressek, de abban a pillanatban a párna is megmozdult alattam. Egy halk, mélyről jövő morajlás vibrált végig rajta, ami végigszaladt az egész testemen. A szemem kipattant. A felismerés úgy csapott arcul, mint egy vödör jeges víz. Nem egyedül aludtam. A szívem egy pillanatra megállt, majd vad, zakatoló vágtába kezdett a bordáim mögött. Mert nem egyszerűen csak osztoztam valakivel az ágyon... konkrétan rá voltam tapadva Gianra, mint egy partra vetett polip. A karom birtokló módon pihent a mellkasán, a lábam nos, annak a helyzetét inkább meg sem próbáltam analizálni, az arcom pedig mélyen a nyakhajlatába volt fúrva. Az illata, az a tiszta, fás, férfias aroma teljesen körülvett. Úgy feküdtem rajta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, mintha ott lenne a kijelölt helyem. - Ó, te jó ég... - suttogtam halálra váltan, a hangom rekedt volt az álomtól. Éreztem, ahogy Gian lassan magához tér az érintésemre. - Jó reggelt - mormolta. A hangja mélyebb volt a szokásosnál, füstös és álmos, ami valamiért végigborzongatta a hátamat. Azonnal el akartam húzódni. Vagyis... megpróbáltam katonás rendben visszavonulni a saját térfelemre. - Ez... ez nem az, aminek látszik! - hadartam, miközben kétségbeesetten próbáltam lefejteni magam róla. - Akkor szerencsénk van - motyogta Gian, még mindig félig csukott szemmel, az ajkai sarka pedig gyanúsan rándult egyet. - Mert innen nézve elég egyértelműnek tűnik a helyzet. - jegyezte meg mosolyogva. - Nem! Én... én nem... én nem szoktam csak úgy emberekhez bújni! -  kerestem a szavakat, miközben a karom valahogy belegabalyodott a pólójába. - Álmodban mégis megtetted - jegyezte meg nyugodtan, és végre kinyitotta a szemét. Az a szórakozott, sötét tekintet szegeződött rám, ami mindig képes volt minden érvemet darabokra törni. - Úgy kapaszkodtál belém, mint egy mentőövbe. - mondta halkan. - Szólnod kellett volna ha észrevetted hogy rád mászok. - vágtam rá vörösödő arccal. - Ez egyáltalán nem vicces, Gian! - csóváltam meg lassan a fejem. - Szerintem sincs baj - mondta, és egy pillanatra megállt rajtam a tekintete. - De van! Ez... ez teljesen elfogadhatatlan viselkedés! - hebegtem, és mindenáron fel akartam szabadítani magam a helyzetből. - Az alvó éned nem tűnt ilyen szigorúnak - jegyezte meg szárazon. - Az alvó énem nem releváns! - sziszegtem, és ekkor követtem el az első végzetes hibát. Hirtelen, minden átmenet nélkül próbáltam feltornázni magam róla. Túl gyors voltam, túl koordinálatlan a reggeli kábultságban. - Aú! - nyögött fel ahogy a homlokom tompa, csontos koppanással találkozott az övével. Csillagokat láttam. - A francba! - szisszentem fel, és reflexből hátrarántottam a fejemet, miközben a könnyeim kicsordultak a fájdalomtól. - Ez most komoly? - morogta Gian, az arcát fintorba rándítva, miközben ő is a homlokát dörzsölte. - Te voltál útban! - vádoltam meg azonnal, bár tudtam, mennyire abszurd a kijelentés. - Én? Én csak feküdtem! - felháborodva pillantott rám. - Akkor feküdj kevésbé veszélyesen! - vágtam vissza. Megpróbáltam végre felülni, de ekkor jött a második hiba. A takaró, ami addig jótékonyan takart minket, most úgy döntött, hogy béklyóvá válik. A lábam belegabalyodott a nehéz szövetbe, és ahogy megpróbáltam ellökni magam, elvesztettem az egyensúlyomat. - Ne... ne... NE! - ismételgettem ahogy a világ megdőlt. Éreztem, hogy zuhanok lefelé az ágy széléről. Gian ösztönösen, mindenféle gondolkodás nélkül utánam kapott, hogy megállítsa az esésemet. Csakhogy a lendületem őt is magával rántotta. A következő pillanatban nem a padlón kötöttünk ki, hanem valahogy visszazuhantunk a matrac közepére. Egyetlen kaotikus kupacban hevertünk, de a felállás megváltozott: ezúttal én voltam alul, a puha párnákba süppedve, Gian pedig fölém tornyosult, a két karjával támaszkodva mellettem. A kezeim önkéntelenül a mellkasának feszültek, éreztem a pólója alatt a szíve ütemes, lassú verését. Az arca veszélyesen közel került az enyémhez. Olyan közel, hogy éreztem a bőréről áradó hőt és a tiszta leheletét. A szoba csendje hirtelen sűrűvé és elektromossá vált. - Ez... - nyögtem ki, de a hangom elcsuklott. -  Ez teljesen a te hibád. - néztem fel rá. - Természetesen - bólintott, de a hangja most már nem volt szórakozott. Mély volt, sötét és bársonyos. - Ha nem lennél itt... - kezdtem volna a védekezést, de Gian közbevágott. - ...Akkor nem estél volna rám. Tudom. Logikus - fejezte be helyettem. A tekintetünk összekapcsolódott, és minden szó, minden vita, minden pimasz megjegyzés elhalt abban a pillanatban. A külvilág megszűnt létezni. Csak a közelsége maradt, a tekintete, ami égette az enyémet, és az a láthatatlan, feszülő húr, ami egyre szorosabbá vált közöttünk. Gian tekintete lassan lecsúszott az ajkaimra, majd vissza a szemembe. Nem mozdult, de a jelenléte szinte súlyként nehezedett rám. A távolság köztünk már nem milliméterekben, hanem csak lélegzetvételekben volt mérhető. Éreztem, ahogy az egész testem feszültté válik, a torkomban dobogott a szívem. Minden józan gondolatom azt sikoltotta, hogy lökjem el, hogy fussak ki a szobából, de a testem... a testem mást akart. Nem akartam többé a szükségest. Nem akartam többé a szerepet. A kezem, ami eddig távol tartotta őt, most lassan felcsúszott a vállára, az ujjaim pedig szinte maguktól mélyedtek a nyaka bőrébe. Kihívóan, vágyakozva néztem rá, és tudtam, hogy most én léptem át azt a határt, ahonnan nincs visszaút. Ahelyett, hogy eltoltam volna, egy hirtelen, elszánt mozdulattal magam felé rántottam a nyakát, és áthidaltam az utolsó millimétert is, ami még elválasztott minket. Amikor az ajkunk összeért, a világ minden zaja, a kinti forgalom moraja, a ház halk nesszel teli ébredése egyetlen éles, vakító villanásban égett el. Ez nem az az óvatos, kimért érintés volt, mint az étteremben. Ott volt közönségünk. Ott volt egy célunk. Ott a szükséges vezérelt minket. De itt, a szoba félhomályában, ahol csak a redőny résein átszűrődő porszemek táncoltak a levegőben, nem volt senki. Nem volt anyám, aki figyeljen. Nem voltak kollégák, szomszédok, senki. Csak mi voltunk. És ez a csók… ez a csók pusztítóan valódi volt. Gian torkából egy mély, fojtott hörgés tört fel, ami végigvibrált a mellkasomon, és azonnal viszonozta a mozdulatomat. Nem volt többé óvatosság. A keze, ami eddig csak támasztott, most éhesen és határozottan fonódott a tarkómra, az ujjai mélyen a hajamba túrtak, és még szorosabban magához vont. Úgy csókolt, mintha egy fuldokló lenne, aki végre levegőhöz jut, a mozdulatai pedig egyszerre voltak követelőzőek és kétségbeesettek. Istenem… futott át rajtam a gondolat, miközben a testem minden sejtje válaszolt az övére. Ez nem a szerep. Ezt nem a forgatókönyv írta. Nincs kinek bizonyítani. Nincs kinek hazudni. A kezem, ami eddig csak kapaszkodott belé, most felfedezőútra indult. A pólója vékony anyagán keresztül éreztem a háta domborodó izmait, a bőrét, ami égetett. A simogatásom már nem védekező volt, hanem hívogató. Válaszoltam minden egyes érintésére, minden egyes apró, fojtott sóhajára. Gian másik keze lecsúszott a derekamra, és a pólóm alá csúsztatva a tenyerét, közvetlenül a bőrömet érintette. A hűvös ujjak és a forró tenyér kontrasztja miatt felszisszentem a csókunk közepette, de nem húzódtam el. Sőt, még közelebb akartam lenni. Bele akartam olvadni. Nincs közönség ismételtem magamban, miközben a fejem hátrabukott, és engedtem, hogy az ajkai a nyakamra vándoroljanak. Itt csak ő van. És én. Ez a vágy nem a látszat kedvéért született. Ez a tűz nem színlelt. Ez az ijesztő, nyers valóság, amitől eddig menekültem. Éreztem Gian nehéz, szapora légzését a bőrömön. Minden egyes simítása, ahogy a tenyere végigfutott az oldalamon, majd újra az arcomat keretezte, azt üzente: akarom. Nem a feleséget. Nem a nőt, akit meg kell menteni. Nem a szerepet. Hanem engem. A csók újra elmélyült, sötétebbé és sürgetőbbé vált. Az idő megszűnt létezni, a tér beszűkült erre a néhány négyzetméternyi matracra. Ebben a pillanatban minden hazugság, amit egymásnak mondtunk, minden szabály, amit felállítottunk, porrá hullott. Csak az egymásba fonódó testünk maradt, és az a szédítő felismerés, hogy bármennyire is próbáltuk elhitetni a világgal, hogy ez csak játék…ebben a szobában mi voltunk az egyetlenek, akiket végül sikerült becsapnunk. Gian keze megállt a pólóm szélénél, az ujjai remegtek a bőrömön. Megállt egy pillanatra, a homloka az enyémnek feszült, a lélegzete pedig égette az ajkaimat. - Elena… - suttogta a nevemet, és a hangjában annyi elfojtott vágy és őszinteség volt, amennyit még sosem hallottam tőle. - Ez… - nagyot nyelt de nem tudta folytatni. - Tudom. -  leheltem vissza, és újra magamhoz rántottam. Ebben a pillanatban semmi sem számított. Csak az, hogy itt, a sötétben, végre eldobtuk az álarcokat.

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉