33. Rész:

 Elena Reynolds      

                  ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉

A levegő pattanásig feszült a szobában, a bőröm még mindig égett Gian érintésétől, a szám pedig lüktetett a csókja után. Éppen abban a pillanatban, amikor a világ összes szabálya végleg semmivé foszlott volna, egy éles, fegyelmezett hang hasított bele az intim félhomályba. Kopp-kopp-kopp. - Elena? Gian? Ébren vagytok már, fiatalok? - anyám hangja zökkentett ki. Megfagytunk. Gian feje még mindig az enyém mellett volt, a lélegzete forró löketekben érte a nyakamat, de a teste megmerevedett. A keze, ami az előbb még a pólóm alatt kalandozott, most mozdulatlanul feszült a bőrömhöz. - Anya… - nyögtem ki, de a hangom inkább hasonlított egy fuldoklóéra, mint egy frissen ébredt lányéra. Gian lassan, szinte fájdalmasan húzódott el tőlem. A szemei sötétek voltak, a pupillái akkorára tágultak, hogy alig látszott az írisze. Egyikünk sem mozdult, csak néztük egymást a zilált takarók között. A kócos haja, a felduzzadt ajkai… minden azt üzente, hogy ez az ébredés nem a színjáték része volt. - Csak nem akarom, hogy lekéssem a vonatomat! - hallatszott anyám hangja az ajtó túloldaláról, most már kicsit türelmetlenebbül. - Mindjárt… mindjárt megyünk! - kiáltotta Gian. A hangja mély volt és érdes, olyan nyers férfierő vibrált benne, amitől újra görcsbe rándult a gyomrom. Egymásra néztünk. A varázs megtört, de a maradékfeszültség ott vibrált a levegőben, mint egy vihar előtti elektromos töltés. Gian keze még egyszer, utoljára végigsimított az arcomon, mielőtt végleg felállt volna az ágyról. Nem szólt semmit, de a tekintetében ott volt a kérdés: Most mi lesz?! Tíz perccel később már a konyhaasztalnál ültünk. A kávé illata keveredett a pirítóséval, de az én torkomon egy falat sem ment le. Anyám ragyogott. Friss volt, elegáns, és olyan elégedett mosollyal méregetett minket, mintha ő maga rendezte volna az egész előadást. - Olyan jó látni titeket így reggel - jegyezte meg, miközben kecsesen megkavarta a teáját. - Van bennetek valami… más. Olyan kisimultak vagytok. - mondta és én majdnem félrenyeltem a kávémat. Gian mellettem ült, és bár az arca újra a nyugodt, magabiztos maszkot viselte, az asztal alatt a combja néha hozzáért az enyémhez. Minden egyes ilyen érintésnél áramütésként futott végig rajtam a felismerés: ő tudja. Tudja, mit éreztem odabent. - Csak a jó levegő, Ann - válaszolta Gian azzal a hanyag olasz bájjal, amit anyám annyira imádott. - Vagy a jó társaság - tette hozzá anyám sokatmondóan, és rám kacsintott. - Elena, drágám, remélem, most már elhiszed nekem, hogy néha a hirtelen döntések a legjobbak. Nézz rá erre a férfira! Vigyázz rá, mert elkapkodják tőled. - figyelmeztetett. - Nem hiszem, hogy bárki el tudná venni. - suttogtam, és önkéntelenül is Gianra néztem. Ő is felém fordult. Egy pillanatra megszűnt a konyha, megszűnt anyám fecsegése. Csak a közös titkunk maradt. Az a csók, ami nem anyának szólt. Az az érintés, ami nem a családalapításról vagy a látszatról szólt, hanem valami sokkal sötétebb és igazabb vágyról. - Nos - anyám letette a szalvétáját és felállt. - Ideje indulnom az állomásra. Gian örülök hogy megismertelek. - úgy nézett a mellettem ülő férfira mintha a világ minden jó dolgáért ő felelne. - Én is örülök Ann. - mondta Gian, és felállt, hogy felsegítse anyám kabátját. Ott álltam a konyha közepén, nézve, ahogy Gian tökéletesen játssza a veje szerepét. Most már nem az volt a kérdés, hogy anyám elhiszi-e a hazugságot. Hanem az, hogy mi ketten túléljük-e az igazságot, ha végre egyedül maradunk. - Szeretlek drágám. Vigyázatok magatokra. - anya átölelt és én hozzá bújtam. - Örülök, hogy itt voltál anyu. - beszívtam az illatát. Az igazság az hogy már hiányzott. A Derekkel töltött éveim megtépázták a kapcsolatomat anyámmal, de most láttam a reményt arra, hogy egy nap minden a régi lehet és talán egyszer anya újra azt a lányt látja majd bennem, akit nevelt. Amint a bejárati ajtó zárja fémes kattanással a helyére ugrott, és anyám magabiztos léptei elhaltak a folyosón, a lakásban hirtelen megszűnt a gravitáció. A levegő, ami addig az udvarias reggeli csevej súlya alatt vibrált, most perzselő vákuummá változott. Gian megfordult. Nem volt többé fegyelmezett vej, sem türelmes szövetséges. A tekintete sötét volt, ragadozó és végtelenül éhes. Két hosszú lépéssel szelte át a köztünk lévő távolságot, és mielőtt eszmélni tudtam volna, a kezei már a derekamba mélyedtek. Egyetlen határozott, ellentmondást nem tűrő mozdulattal felemelt, és a konyhapult hűvös gránitlapjára ültetett. A lábaim ösztönösen fonódtak a csípője köré, a kezem pedig a hajába markolt, mintha az életem függne tőle. A csók nem kérdezett, nem kért engedélyt egyszerűen robbant. Vad volt, nyers és kétségbeesett, tele azzal a fojtott feszültséggel, amit az elmúlt huszonnégy órában egymásba fojtottunk. Nem volt többé színjáték. Nem volt közönség. Csak a testünk egymásnak feszülése, a pulton lévő kávéscsészék halk koccanása, ahogy Gian egyre közelebb kényszerített magához, és az a mindent elsöprő vágy, ami felemésztett minden józan gondolatot. Falta az ajkaimat, a keze a combomon felfelé csúszva perzselte a bőrömet, én pedig csak még többet akartam belőle. A lélegzetünk összefonódott, a világ pedig megszűnt létezni a konyha négy fala között. Aztán… a józan ész, mint egy jéghideg zuhany, hirtelen visszatért. Mit csinálok? A gondolat éles volt és fájdalmas. Gian keze éppen az ingem gombjaihoz ért, amikor a mellkasomban az a jól ismert, fojtogató félelem kezdett lüktetni. A pánik, amit Derek hagyott hátra. Az a felismerés, hogy minél mélyebbre engedek valakit, annál nagyobb darabot téphet ki belőlem, amikor távozik. És Gian… Gian távozni fog. Ez az egész csak egy színjáték volt. Hirtelen, szinte durván ellöktem magamtól. A mozdulat olyan váratlan volt, hogy Gian megtántorodott. A lélegzete még mindig kapkodó volt, az ajkai duzzadtak a csóktól, a szemeiben pedig ott égett a vágy de ahogy rám nézett, az értetlenség is megjelent benne. - Elena? - kérdezte rekedten. Lecsúsztam a pultról, a lábaim remegtek, alig bírtak el. Gyorsan elsimítottam az ingemet, mintha ezzel visszaállíthatnám a rendet az életemben. Nem mertem a szemébe nézni. - Elég - suttogtam, és a hangom még mindig vibrált. - Miért? - tett egy lépést felém. - Mert ez… - hátráltam egyet, egészen a falig. - Ez egy hiba volt, Gian. - halkan mondtam ki. Megállt. A hiba szó úgy csattant a konyhában, mint egy pofon. A tekintete egy másodperc alatt hűlt le, a mély fekete szemekből jeges távolságtartás lett. - Egy hiba? - ismételte meg fojtott hangon. - Igen - vágtam rá, bár a szívem majdnem kiszakadt a helyéről. - Anya elment. A színjátéknak vége. Nem kell többé bizonyítanunk semmit. Ez… ez csak a pillanat heve volt. A feszültség. De nem jelent semmit. - hadartam és még én magam sem akartam elhinni, hogy ezeket a szavakat tényleg kimondtam. Gian elhallgatott. Hosszú másodpercekig csak állt ott, a kezeit ökölbe szorítva az oldala mellett. Láttam rajta, hogy küzd: a düh és valami más, valami sebezhetőbb érzelem viaskodott az arcán. Aztán hirtelen elmosolyodott. De az a mosoly nem ért el a szeméig. Ez volt az a pimasz, gúnyos álarc, amit az elején viselt. - Igazad van - mondta halkan, és a hangja most már ugyanolyan semleges volt, mint egy idegené. - A közönség távozott. A függöny legördült. - színpadiasan meghajolt, a sértettség ott vibrált benne. - Gian, én csak nem akarom, hogy… - kezdtem volna, de elhallgattam. Nem mondhattam ki, hogy félek tőle. Hogy félek attól, amit érzek iránta. - Nem kell magyarázkodnod, Elena - vágott közbe, és már indult is a kijárat felé. - Már értem a szabályokat. - tette hozzá és mielőtt kilépett volna a konyhából, megállt az ajtóban, de nem fordult vissza. - Csak egyet jegyezz meg - mondta szárazon. - Én nem szoktam hibázni. - közölte majd egyenesen a bejárati ajtó felé indult. Az ajtó becsukódott mögötte, én pedig ott maradtam egyedül a lakásban, a pult szélét szorongatva. A bőröm még mindig égett az érintésétől, de belül már csak a jeges ürességet éreztem. Megvédtem magam. Nem fogok megsérülni. Akkor miért érzem mégis úgy, hogy most veszítettem el mindent?

 ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉