27. Rész:

Elena Reynolds      

                  ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉

Az étterem pont olyan volt, mint egy megelevenedett toszkán emlékkép, kicsi, de minden szegletéből otthonos melegség áradt. A falakon sárgult, fekete-fehér fotók sorakoztak boldog olasz családokról, akiket már régen elfeledtek, a levegőben pedig a fokhagymás paradicsomszósz és a friss bazsalikom sűrű, édeskés illata terjengett. Valahol a háttérben egy rekedtes hangú énekes siratta a szerelmét egy régi rádión keresztül. Amint átléptük a küszöböt, Gian karaktere azonnal szintet lépett. Átváltott arra a végtelenül elegáns, mégis könnyed stílusra, ami az olasz férfiak sajátja; amint megszólalt a pincérnek azon a dallamos, mélyen gurgulázó anyanyelvén, anyám szemöldöke azonnal a magasba szökött. Láttam rajta, ahogy a fejében egy újabb pontot ír fel Gian javára. Leültünk egy kockás terítős asztalhoz az ablak mellett, ahol a Seattle-i napfény még utoljára megcsillant az üvegpoharak peremén. Anya velünk szemben foglalt helyet, és a tekintete, mint egy precíziós műszer, azonnal Gianra szegeződött. - Szóval… építész - kezdte anyám, mintha egy aktát nyitna meg. - Igen - felelte Gian nyugodtan, miközben szinte észrevétlenül töltött vizet mindkettőnknek. - Szereti a hivatását? - kérdezte anya. - Nagyon. Alkotni valamit, ami túlmutat az emberi életen… van benne valami felemelő. - felelte Gian. - Ez jó jel - bólintott anyám. - Miért gondolja? - kérdezett vissza az ál férjem. - Mert aki szereti a munkáját, az általában kevésbé idegesítő otthon. Van hova csatornáznia az energiáit - jelentette ki anyám a rá jellemző száraz pragmatizmussal. A feszültségem egy pillanatra elillant, és önkéntelenül felnevettem. - Remélem, Elena ezt meg tudja erősíteni. - Gian elmosolyodott, az arca meglágyult. - Még tesztfázisban van a dolog, úgyhogy fenntartom a jogot a véleményem megváltoztatására - vágtam rá, próbálva tartani a frontot. Anyám egy ideig csendben figyelt minket. Nem volt kellemetlen a hallgatása, inkább olyan, mintha egy bonyolult egyenletet próbálna megoldani a fejében. Aztán váratlanul letette a villát. - Tegeződjünk, fiam. Nincs szükség ezekre a felesleges körökre. - ajánlotta fel a legtermészetesebb módon. Megdermedtem, a poharam félúton megállt a levegőben. Fiam. Ez volt a második alkalom ma, hogy ezt a szót használta, de most, a meghitt asztalnál, sokkal súlyosabbnak érződött. Valami furcsa, meleg hullám futott végig rajtam. Egy ijesztő másodpercig minden természetesnek tűnt. Mintha ez nem is egy kifundált hazugság lenne, hanem a valóságunk. - Rendben, Ann. - Gian lassan bólintott, tisztelettel ejtve ki az édesanyám nevét. Anyám elégedetten bólintott, mintha egy üzleti megállapodást pecsételtek volna meg. - Így sokkal jobb. - mosolygott és imádtam így látni őt. Végre nem aggódott értem és ez megnyugvással töltötte el a szívem. A pincér kihozta az italokat, és a beszélgetés hömpölygött tovább. Szó esett munkáról, Seattle szürke hétköznapjairól, Gian gyerekkoráról. Figyeltem őt. Ahogy a szavakat formálta, ahogy a gesztusaival alátámasztotta a mondandóját, és ahogy időnként rám pillantott pont olyan ütemben, hogy az hiteles legyen. Túl jó volt. Túl meggyőző. Kezdtem azt érezni, hogy Gian nem is játszik, hanem egyszerűen csak létezik ebben a szerepben. Aztán anyám hirtelen felém fordult, és a hangja mélyebb lett. - Kislányom. - szólított meg lágyan. - Igen, anya? - kérdeztem kedvesen. - Ideje lenne, hogy végre elengedd a múltat. - figyelmeztetően nézett rám és további szavak nélkül is tudtam mire gondol. A gyomrom egy pillanat alatt görcsbe rándult. Derek árnyéka ott kísértett a sarokban. - Elengedtem - vágtam rá túl gyorsan. Anyám lassan megrázta a fejét, a szemei fátyolosak voltak a bölcsességtől. - Nem teljesen. Még mindig látom a falakat. - átlátott rajtam, ott abban a percben ahogy mindig. - De anya, én… - elakadt a szavam. - Nem, Elena. Nézz rá erre a férfira! - mutatott Gianra, aki mozdulatlanul figyelt. - Olyan távolságtartó vagy a saját férjeddel. - tette hozzá anya és az én szemeim elkerekedtek. - Nem vagyok távolságtartó! Csak… kulturáltan viselkedem. - kihúztam magam, a védekező mechanizmusaim teljes gőzzel beindultak. - Dehogynem. Róla süt a szerelem, minden mozdulatával téged keres. - mondta anyám olyan természetességgel, mintha az időjárást elemezné. Éreztem, hogy a lángok kicsapnak az arcomon. A „süt a szerelem” kifejezés olyan távol állt az én belső valóságomtól, mint Seattle Rómától. - Anya, kérlek… - próbálkoztam ismét de újra a szavamba vágott. - És a te szemedben is látom, Elena. Ne is próbáld tagadni. - anya megfogta a kezem az asztalon. Megdermedtem. A szívem egy nagyot dobbant, majd elcsendesedett. Látja? Mit lát? Anyám kényelmesen hátradőlt a székben, és egy szúrós pillantást vetett ránk. - De közben hozzá sem érsz. Itt ültök egymás mellett, és olyan köztetek a távolság, mintha idegenek lennétek. - elemezte a kapcsolatot mint ahogy azt sejtettem is. Pislogtam, és zavartan lenéztem a kezeimre. Az ujjaim fehéredésig szorították a vizespoharat. Gian tőlem pár centire ült, és bár éreztem a közelségét, valóban nem értünk egymáshoz. - Vagy talán csak miattam nem faljátok egymást? Zavar a jelenlétem? - anyám hirtelen elmosolyodott, és a hangjában megjelent egy pimasz él. - ANYA! - kiáltottam fel, és éreztem, hogy az egész étterem ránk figyel. - Mi van? - vonta meg a vállát ártatlanul. - Felnőtt emberek vagytok. Esküvőtök volt. Ha a lányom férje meg akarja csókolni a feleségét az asztalnál, én leszek az utolsó, aki elfordul. Sőt, örülni fogok neki. - jelentett ki és a levegő megfagyott körülöttünk. Éreztem, hogy Gian mellettem megmozdul. Lassan, mintha egy láthatatlan erő húzná a fejemet, felé fordultam. Ő már engem nézett. Az a pimasz, sötét, provokatív csillogás ott táncolt a szemében, és tudtam, hogy most jön az a pont, ahonnan nincs visszatérés. Ó, ne. Gian, ne csináld. - Ann - szólalt meg a férfi, és a hangja mélyen zengett az asztal felett. - Igen, Gian? - anyám itta a szavait. - Szerintem Elena csak zavarban van - mondta, és elnyújtotta a szavakat. - Tőlem? - vonta fel a szemöldökét anyám. -  Nem - rázta meg a fejét Gian, majd a tekintete az enyémbe fúródott. - Tőlem. - olyan halkan mondta, hogy csak én és a feszültség hallotta. A szívem kihagyott egy ütemet. A kihívás ott lüktetett a levegőben. Anyám végignézett rajtunk, és egy elégedett sóhaj kíséretében bólintott. - Hm. Akkor talán ideje lenne lazítani egy kicsit a gyeplőn, kislányom. - kortyolt egyet a borából, majd a mosdóba indult. A csapda bezárult. Amint anyám felállt az asztaltól, és a mosdó felé vette az irányt, a bennem feszülő gőz azonnal utat tört magának. Elég volt a pimasz pillantásokból, a „fiamozásból” és abból a fojtogató hálóból, amit Gian ilyen mesterien szőtt körénk. Dühösen fordultam felé, a hangom alig volt több egy fojtott sziszegésnél. - Te élvezed ezt, ugye? - vágtam az arcába, miközben az asztal alatt ökölbe szorult a kezem. - Élvezed, hogy a szakadék szélére táncoltatsz, és nézed, ahogy próbálok nem lezuhanni. - mondtam kissé dühösebben mint azt a helyzet megkívánta. Gian nem rándult meg. Még mindig a borospoharát tartotta, az ujjai lassan köröztek a talpán. - Miről beszélsz, Elena? - kérdezte mintha fogalma sem lenne miről is beszélek. - Pontosan tudod! „Tőlem” - utánoztam gúnyosan a mély hangját. -  Miért kell ezt csinálnod? Miért kell ilyen mélyre löknöd minket ebben a hazugságban? Anyám elhiszi! Elhiszi, hogy... hogy közünk van egymáshoz. És te rájátszol minden egyes mondatoddal. - a hangom már vádaskodás volt. - Csak azt adom neki, amit látni akar - felelte hűvösen. - Nem! - vágtam rá, és előrehajoltam, hogy csak ő hallja. - Te provokálod őt. Kiszolgáltatott helyzetbe hozol. Tudod, hogy nem mondhatok ellent, tudod, hogy nem lökhetlek el magamtól az asztalnál, mert akkor minden összeomlik. Ez neked csak egy játék, egy szórakoztató kis kísérlet, hogy meddig bírom cérnával. De nekem ez az életem, Gian! A családom! - hevesen védtem az igazam. Gian ekkor letette a poharat. A mozdulatban volt valami végleges, valami súlyos. Nem volt többé pimasz mosoly, nem volt csillogás a szemében. Csak egy jéghideg, metsző komolyság, amitől a torkomon akadt a szó. Közelebb hajolt. Nem azért, hogy megérintsen, hanem hogy a szavai minden akadály nélkül elérjenek hozzám. - Azt hiszed, ez nekem szórakozás? - kérdezte, és a hangja most olyan volt, mint a megrepedt jég. - Azt hiszed, azért csinálom, hogy téged bosszantalak? - kérdezte, a tekintete mélyen az enyémbe hatolt. - Akkor miért? - követeltem a választ, bár a magabiztosságom pillanatok alatt elpárolgott. -  Mert látom az anyádat - mondta halkan, de ellentmondást nem tűrő nyomatékkal. - Látom, ahogy néz téged. Látom rajta azt a rettegést, amit évekig érezhetett, miközben nézte, ahogy Derek módszeresen felemészt téged. Tudod, mit lát most bennem, Elena? Nem egy férjet. Hanem egy garanciát. Azt hiszi, hogy végre van valaki, aki nem fog összetörni. Aki mellett nem kell félned. - mondta teljesen komolyan. Megnémultam. A dühöm, ami az imént még lángolt, hirtelen hamuvá hullott. - Én nem játszom - folytatta Gian, és a tekintete szinte égette az enyémet. - Én csak próbálom fenntartani azt az illúziót, ami visszaadja az anyádnak a nyugodt álmait. Ha én most hátralépek, ha én most hideg és távolságtartó leszek, ő pontosan tudni fogja, hogy valami nincs rendben. És az első gondolata az lesz, hogy megint egy olyan férfit választottál, aki nem becsül meg. Ezt akarod? Hogy újra azt a sajnálatot lásd a szemében, amit évekig láttál rajta? - a szavak úgy találtak el, mint a fizikai ütések. Levegő után kapkodtam, de nem találtam az ellenvéleményt. - Szóval ne mondd nekem, hogy élvezem a kínodat - fejezte be, és a hangja most már sötét volt és fáradt. - Mert minden alkalommal, amikor hozzáérsz a kezemhez, vagy amikor rám nézel azzal a kétségbeesett dühvel, én pontosan tudom, hogy ez neked mekkora teher. De azt is tudom, hogy ha én nem tartom meg ezt a falat, te össze fogsz omlani alatta. - visszadőlt a székébe, és elnézett az ablak irányába, a Seattle-i forgalomra. Olyan távolság került közénk abban a pillanatban, amit ezer kilométer sem tudott volna kifejezni. Nem volt szerelmi vallomás, nem volt érintés, csak a nyers, kegyetlen igazság arról, hogy mibe rángattuk bele egymást. Éppen akkor láttam meg anyámat, amint elindul visszafelé az asztalunkhoz. Gian arcára azonnal visszatért a maszk, az a nyugodt, magabiztos, oltalmazó álarc, amit az imént még darabokra tört előttem. - Szedd össze magad - suttogta Gian, anélkül, hogy rám nézett volna. - Jön a közönség. - tette hozzá már szinte hang nélkül. 

  ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉