26. Rész:

 Elena Reynolds      

                  ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉

Anya még egy ideig csendben kortyolgatta a kávéját. Ez nem az a fajta barátságos hallgatás volt, ami két korty között átmelegíti a lelket; sokkal inkább hasonlított egy láthatatlan, emelt szintű vizsgára, ahol tudod, hogy minden egyes apró rezdülésedet, a csésze koccanását vagy a lélegzetvételed ritmusát is szigorú pontszámokkal illetik. Húsz perce érkezett meg és egy rövid bemutatkozás után, Gian máris kávéval kínálta meg. Mintha a kávé minden helyzetre gyógyír lenne. Én a konyhapult hűvös peremének támaszkodva álltam. Próbáltam lazának és természetesnek tűnni, de a testem minden porcikája tiltakozott. Semmi nem volt természetes. Ez a reggel egy szürreális párhuzamos univerzumban zajlott, ahol a logika és a józan ész már régen feladta a szolgálatot. Anyám hirtelen, egy határozott mozdulattal letette a csészét a kistányérra. A kerámia éles pattanása úgy hatott a szobában, mint egy startpisztoly dördülése. - Nos - mondta nyugodtan, miközben kisimította a blúzán az egyébként is láthatatlan gyűrődéseket. - Holnap, amikor hazamegyek, úgy szeretnék elmenni innen, hogy tudom: a lányom biztonságban van. Végre megnyugodhatok, hogy jó kezekbe került. - rám nézett majd Gianra. - Holnap? - pislogtam egyet, és éreztem, ahogy a torkom összeszorul. Anyám úgy nézett rám, mintha épp most kérdeztem volna meg, hogy a Föld kerek-e. - Igen, Elena. Holnap. - bólintott. - Holnap… délután? Vagy… - nem tudtam feltenni a kérdést, mert mégiscsak a saját anyám. - Holnap reggel indul a vonatom. Ami azt jelenti - tette hozzá hangsúlyosan. - Hogy ma itt alszom nálatok. - jelentett ki és a világ egy pillanatra megállt. A szoba falai mintha közelebb húzódtak volna. - Itt… alszol - ismételtem gépiesen, mint egy elromlott papagáj. - Igen. - kortyolt ismét a kávéjába. - Ma. - suttogtam magam elé mint egy hülye. - Ma - bólintott elégedetten. Csend telepedett ránk. Az agyam fogaskerekei csikorogva pörögtek fel, ahogy a rideg matematikai valóság utolérte a pánikomat. Két szoba. Ebben a lakásban összesen két hálószoba van. Az enyém, és az, amit Gian kisajátított magának. Lassan, mintha egy horrorfilm lassított felvételében lennék, Gian felé fordultam. Ő már engem nézett. A pultnak dőlve, féloldalas mosollyal figyelte az arcomon átvonuló érzelmi katasztrófát, és a szemében felgyúlt az a végtelenül ismerős, pimasz csillogás. Ó, ne. Csak azt ne. - Talán probléma? - kérdezte anyám, és a hangja hirtelen élesebbé vált, a gyanakvás legkisebb jeleivel. - Nem! - vágtam rá olyan gyorsan és olyan magas hangon, hogy még a szomszéd kutyája is megvonhatta a szemöldökét. - Egyáltalán nem! Sőt, nagyszerű! - erőltettem magamra egy mosolyt. - Biztos? - anya gyanakvása érthető volt, hiszen ismer engem minden reakciómmal együtt. - Teljesen! - erőltettem az arcomra egy még szélesebb mosolyt, ami már fájt. - Akkor rendben - anyám elégedetten bólintott, és körbepillantott. -  Örülök, hogy ilyen szépen berendezkedtetek. Látszik, hogy közösen alakítottátok ki a fészketeket. - elismerően pillantott körbe. Éreztem, ahogy a forróság az arcomról a fülemre terjed. - Igen… mi… nagyon… szépen… összehangolódtunk - dadogtam. Gian ekkor közelebb lépett hozzám, és a válla súrolta az enyémet. - Kényelmes - szólalt meg mély, bársonyos hangján. Azonnal rámeredtem. - Kényelmes? - leheltem alig hallhatóan. - Igen, drágám. Nagyon otthonos így együtt - vágta rá, és a tekintetében ott bujkált a kihívás. - Akkor megmutatnád, hol hajthatom álomra a fejem? - anyám felállt. - Persze. Gyere. - mondtam, és elindultunk a folyosó felé. Gian szorosan a sarkamban volt, mintha csak az árnyékom lenne. - Ez a ti birodalmatok? - anyám megállt az első ajtónál, ami Gian hálószobájába vezetett. A gyomrom egy hatalmasat rándult, és a torkomban dobogott a szívem. - Igen - felelte Gian teljes nyugalommal, mielőtt megszólalhattam volna. - Ez a közös szobánk. - tette hozzá. Közben rám nézett. Csak egyetlen pillanatra találkozott a tekintetünk, és egy aprót, szinte láthatatlant biccentett. Játsszuk tovább. Nincs visszaút. - Szép. Harmonikus. - anyám benézett a rendezett, puha fényekkel megvilágított szobába. - És az ott? - a folyosó vége felé, a másik ajtóra mutatott. - Dolgozószoba - vágta rá Gian gondolkodás nélkül. Dolgozószoba. A szoba, ahol az ágyam állt, vagyis a rozzant kanapém. A szoba, ahol az én cuccaim voltak szétpakolva. Anyám elégedetten bólintott. - Akkor én ott alszom. Megleszek a kanapén. - kinyitotta az ajtót és belépett. - Átöltözök és felfrissítem magam ha nem bánjátok. - az ajtót is becsukta maga mögött. A zár kattanása úgy visszhangzott a folyosón, mint egy börtönajtó zöreje. Lassan Gian felé fordultam. A folyosó félhomályában az alakja még fenyegetőbbnek és még… vonzóbbnak tűnt, mint eddig. - Dolgozószoba? - sziszegtem. - Kreatív megoldás egy válsághelyzetben, nem gondolod? - vonta meg a vállát hanyagul. - Az az én szobám, Gian! Ott van az összes ruhám, az ágyam… minden! - a dühöm halkan fortyogott bennem. - Volt - javított ki pimaszul. -  És most? Most mi lesz? - kérdeztem kétségbeesetten. A szája sarka lassan felfelé húzódott, abba a veszélyes ívbe, ami a gyakorlásunkat juttatta eszembe. Közelebb lépett. Olyan közel, hogy éreztem a mellkasából áradó hőt. - Most a férjed vagyok, Elena. Emlékszel? Ezt mondtuk Ann-nek. - felelte mély hangon. - Gian. - pislogtam, és próbáltam nem elolvadni a tekintetétől. - Igen? - kérdezett vissza. - Ugye tisztában vagy vele, hogy ez mit jelent? - a kérdésem felesleges volt mégis feltettem, annak ellenére is hogy mind a ketten tudtuk mit jelent az hogy anyám elfoglalta az én szobámat. - Teljes mértékben - suttogta, és a hangja most már tényleg csak egy vibrálás volt a levegőben. - Azt, hogy ma éjjel az ágyamban alszol. - közölte az én szívem pedig kihagyott egy ütemet, majd vadul vágtázni kezdett. - Ez… ez csak a látszat miatt van. Csak mert anyám a elfoglalta az én szobámat. - zavartan pislogtam. - Természetesen - bólintott, de a szemeiben nem volt nyoma a komolyságnak. - Semmi más nem fog történni. Érted? Semmi. - jelentettem ki határozottan, mintha nem én álmodoznék róla minden éjjel. - Nyilván. - vonta meg a vállát. - És egyetlen centire sem jöhetsz közelebb hozzám a takaró alatt! - tettem hozzá. A szavaim teljes ellentétben álltak a gondolataimmal. Kínzó lesz a közelsége, miközben arra vágyom hogy hozzám érjen. Elena… emlékeztetnélek, hogy ma reggel ki esett rá kire. - Gian elfojtott egy nevetést. A szám tátva maradt a felháborodástól. - Az baleset volt! - védekeztem azonnal. - Persze, hogy az volt. - nevetett. - A takaró miatt! - hebegtem kábán, a tekintete szinte égette a testem. - Veszélyes egy jószág, mondtam már – lépett még egyet felém, mire a hátam a falnak feszült. - Ez egy totális katasztrófa. Egy érzelmi armageddon. - nyögtem fel és a kezembe temettem az arcomat. Gian ujjai hirtelen az állam alá nyúltak, és finoman felemelték a fejemet. A tekintete most sötét volt és mély, minden pimaszság elillant belőle. - Nyugodj meg. Már gyakoroltunk ma reggel, nem igaz? - kacsintott rám. - Mit? - kérdeztem kábultan. - Azt, hogy hogyan viselkedik egy férfi a nővel, akit szeret. - visszafordult a nappali felé, én pedig ott maradtam a néma folyosón, a saját hálószobám ajtaja előtt. Ebben a pillanatban jöttem rá a szörnyű igazságra: az anyám látogatása, a hazugságok, a lebukás veszélye… mindez semmi volt ahhoz képest, amitől most a legjobban féltem. Egy ágyban aludni Giannal nem büntetés volt. Hanem az igazi, végső próbatétel, ahol nem az anyám előtt kellett megvédenem magam, hanem a saját, egyre hangosabban tiltakozó szívem előtt. Fél órával később anya a nappali közepén állt, de már nemcsak a bútorokat nézte. Olyan éles figyelemmel pásztázta a lakást, mintha egy helyszínelő nyomozó lenne, aki a legapróbb árulkodó nyomot egy félrecsúszott fényképet, egy idegen tárgyat keres, ami leleplezheti a csalást. Én a kanapé mellett feszengtem, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne úgy viselkedjek, mint aki éppen egy látványos pánikroham küszöbén egyensúlyoz. Gian viszont… nos, Gian hozta a formáját. Ismét. Olyan végtelen nyugalom áradt belőle, mintha ez az egész csak egy unalmas vasárnapi családi vizit lenne, nem pedig egy aknamezőn való táncolás. - Gondolom, hosszú és fárasztó út volt - szólalt meg végül, megtörve a csendet. - Igen. Hosszabb, mint terveztem. - anyám felé fordult, a tartása még mindig szoborszerű volt. - Akkor szerintem ne zárjuk be magunkat a lakásba egész napra - javasolta Gian, és a hangja olyan barátságos volt, hogy még én is majdnem elhittem a kedvességét. - Sétálhatnánk egyet. Van egy kis olasz étterem pár utcával arrébb, igazi családi hely. - ajánlotta mire én rápillantottam. Olasz étterem. Persze. Természetesen a saját hazai pályájára akarta csalni a vadat. - Ott ebédelünk - folytatta Gian, mintha már minden el lenne döntve. - Este pedig főzök valami különlegeset. - mondta végül lazán. Anyám arca ekkor láthatóan megváltozott. A gyanakvást felváltotta a tiszta hitetlenkedés. - Maga… főz? Úgy értem, valódi ételt? - csúszott ki a száján a kérdés. - Igen. Édesanyám nem engedett ki a házból addig, amíg nem tanultam meg tisztelni a konyhát. - Gian szája sarka halványan felfelé görbült. - Komolyan mondja? - anyám hangjában most először csendült fel némi elismerés. - Halálosan komolyan. - dünnyögtem. - Hm. Ez felettébb kellemes meglepetés. - anyám lassan bólintott, és a tekintete egy pillanatra rajtam állt meg. - Nekem mondod… - motyogtam az orrom alatt, de nem voltam elég halk. Gian meghallotta, és felém fordult, a szemében azzal a pimasz huncutsággal, ami mindig felvitte a vérnyomásomat. - Elena szerintem egészen jól viseli a főztömet. Bár néha kritikus. - rám kacsintott és tudtam, hogy lassan tényleg végem lesz. Úgy éreztem muszáj lazítanom a feszültségemen. - Én konkrétan egyszer felgyújtottam a serpenyőt! - vágtam rá reflexből. - Csak egyszer? - sandított rám Gian. - Oké. Kétszer. A füstjelző is megszólalt! - ismertem be nehezen. - Az csak egy technikai részlet volt, drágám. A végeredmény ehető lett - vágta rá Gian egy újabb kacsintással. Anyám halkan, szárazon felnevetett. Ez a hang ritka volt, mint a fehér holló. - Akkor ma este kíváncsian várom azt a vacsorát. Látni akarom a tudományát. - biztató mosolyt villantott Gianra. Ez ismeretlen volt számomra, hiszen anya akár csak én, nehezen ad esélyt idegen embereknek. - Megpróbálok méltó lenni a látogatáshoz - mondta Gian, és a hangja most meglepően őszintének tűnt. Aztán hirtelen, mintha csak most jutott volna eszébe, felém fordult. - Egyébként, Elena…édesem. - mellém lépett. - Igen? - néztem fel rá kérdőn. - Ma estére nem volt valami fix programunk? - kérdezte kedvesen. Megdermedtem. A levegő megfagyott a tüdőmben. A dupla randi. Michelle és Ken. A barátaim, akik azt hitték, Gian és én tényleg egy pár vagyunk, mert Gian… nos, mert Gian már Michellenél is bevetette a bájait. - Program? - kérdezte anyám azonnal, a radarjai újra bekapcsoltak. - Csak… egy baráti vacsora lett volna - mondtam gyorsan, próbálva elbagatellizálni a dolgot. - Barátok? Elena barátai? - anyám szemöldöke felszaladt. A kérdés mögött ott vibrált az a régi, fojtogató emlék. A sötét évek Derek mellett. - Igen - suttogtam, és a padlót néztem. - Derek soha nem hagyta, hogy a lányomnak barátai legyenek - mondta anyám, és a hangja olyan volt, mint a jég. A nappaliban hirtelen tíz fokot esett a hőmérséklet. - Mindig elszigetelte őt. - a csend súlyos volt és fájdalmas. - Én nem Derek vagyok. - Gian hangja váratlanul keményen és határozottan szólalt meg, elűzve a múlt árnyait. Anyám lassan felé fordult. Sokáig nézte a férfit, mintha a pórusaiban keresné a hazugság nyomait. De Gian állta a tekintetét. Egyenesen, félelem nélkül. Végül anyám bólintott. - Azt látom, fiam. És őszintén mondom, örülök neki. - olyan melegséggel nézett Gianra, amitől a gyomromban valami furcsán és ijesztően összeszorult. - Örülök, hogy végre valaki valóban vigyáz rá. - tette hozzá kissé meghatódva. Gian egy pillanatra rám nézett. A tekintete sötét volt és kiismerhetetlen. - Vigyázunk egymásra. - mondta halkan. - Persze, álmodozz csak - morogtam, hogy elrejtsem a meghatottságomat. - Akkor menjünk ebédelni. Éhes vagyok. - anya elmosolyodott aztán indultunk is. Kiléptünk a lakásból a Seattle-i utcára. A város szokatlanul kegyes volt hozzánk: a napfény szinte vakítóan verte vissza a felhőkarcolók üvegfalait. Anyám pár lépéssel előttünk haladt, kíváncsian, már-már gyermeki érdeklődéssel nézegette a kávézókat és a virágosládákat. Én Gian mellett lépkedtem. Egy ideig csak a város zaját hallgattuk, a távoli szirénákat és az autók suhanását. Aztán hirtelen megéreztem a kezét. A bőre forró volt az enyémhez képest. Először csak a kisujja súrolta az enyémet, egy óvatos, puhatolózó mozdulattal. Azt hittem, elhúzza. Azt hittem, csak véletlen. De nem húzta el. Az ujjai lassan, magabiztosan csúsztak az enyémek közé, amíg a tenyerünk össze nem simult. Összefonódtak. Megállt bennem az ütő. Ránéztem, a torkomban dobogott a szívem. - Mit csinálsz? - sziszegtem olyan halkan, hogy csak ő hallja. - A férjed vagyok - felelte, a szeme sarkából engem figyelve. - Csak az anyám előtt, Gian! - emlékeztettem, magamnak is hazudva, hogy nem esik jól az érintése. - Az anyád pont előttünk sétál, Elena. Statisztikailag nyolcvan százalék az esélye, hogy bármelyik pillanatban hátrapillant. - mondta és én egyenesen anya hátára néztem. Igaza volt. De az érintése… az érintése nem érződött statisztikának. -  Improvizálok - suttogta, és egy kicsit szorosabban fonta át a kezemet. Felnyögtem tehetetlenségemben. - Te ezt élvezed. Te tényleg élvezed, hogy kínozhatsz. - sóhajtottam fel drámaian. - Csak egy kicsit - ismerte el egy pimasz mosollyal. Megpróbáltam finoman kihúzni a kezemet, de Gian nem engedte. A szorítása gyengéd volt, de ellentmondást nem tűrő. Aztán anya valóban megállt egy kirakat előtt, és félvállról hátranézett ránk. Ahogy a tekintete lecsúszott az összefonódó kezünkre, az arca azonnal felderült. Elmosolyodott azzal az elégedett, megnyugodott anyai mosollyal, amit gyerekkorom óta nem láttam az arcán. Ez a mosoly nem a gyanakvó Anné volt, hanem egy anyáé, aki elhitte, hogy a lánya végre boldog. Visszafordult, és továbbment. Én pedig lassan Gian felé fordultam. A szívem úgy dübörgött, hogy fájt. Jobban belegondolva nevetséges helyzetbe keveredtem. Szerelmes vagyok a lakótársamba aki eljátssza hogy a férjem, miközben úgy teszek mintha nem is akarnám hogy az legyen. Ki érti ezt?! Mert én biztosan nem...

 ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉