25. Rész:

 Elena Reynolds 

                     ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉

A reggel szokatlanul békésen, már-már gyanús nyugalommal indult. A konyhában álltam, kezemben egy bögrével, és hagytam, hogy a kávéfőző lassú, ritmusos szuszogása elaltassa az éberségemet. A hajnali napfény éles csíkokat rajzolt a konyhapultra, és egy rövid, veszélyesen naiv pillanatra elhittem: talán a mai egy normális nap lesz. Egy nap, ahol a gravitáció a megszokott módon működik. Ahol nem szőttem a hazugságokból sűrű hálót magam köré. Ahol az anyám nem ringatja magát abban a hitben, hogy a lánya titokban férjhez ment, és ahol Gian a férfi, aki jelenleg a szobájában alszik, nem jelentette be teljes, jeges nyugalommal, hogy ő a férjem. Aztán a telefonom pittyent egyet az asztalon. Olyan volt, mint egy éles késszúrás a csendbe. ANYA...villant fel a kijelzőn. Remegő ujjakkal nyitottam meg az üzenetet, imádkozva, hogy csak egy receptet küldött. De a sorsnak más tervei voltak. „Egy óra múlva ott vagyok.” Megdermedtem. Pislogtam egyet, hátha a betűk átrendeződnek valami kevésbé katasztrofális mondattá, de a kijelző hajthatatlan maradt. „Egy óra múlva ott vagyok.” A szívem kihagyott egy ütemet, majd vad vágtába kezdett. - Ó, te jó ég... - suttogtam a semmibe. A kávé sustorogva futott ki a gépből, de már nem érdekelt a ráégett zacc szaga. Az agyam egyetlen, lüktető ritmust dobolt: Egy óra. Hatvan perc. Háromezerhatszáz másodperc. Az anyám. Itt. Ebben a lakásban, ahol jelenleg egy félisten külsejű, de teljesen kiszámíthatatlan férfi tartózkodik, aki tegnap este egyetlen mondattal felrobbantotta a családi békét. Lassan megfordultam, és a sötét folyosó felé néztem. Gian szobájának ajtaja csukva volt. Ő még aludt. Persze, hogy aludt. Miért is ne szuszogna békésen, miközben az én életem éppen kártyavárként omlik össze a fejemre?! Felkaptam a kanapéról a legnagyobb díszpárnát, és úgy szorítottam magamhoz, mint egy pajzsot. - Rendben - mormogtam magam elé, a hangom mély volt és fenyegető. - Akkor ébresztő, férjem. - viharos léptekkel indultam meg a folyosón. Eszem ágában sem volt kopogni. Egyszerűen berontottam, mint egy SWAT-egység. Gian az ágyon terült el, a takaró hanyagul lecsúszott a felsőtestéről, feltárva vállának széles ívét. A haja kócosan tapadt a homlokára, az arca pedig... az arca irritálóan nyugodt volt. Az a fajta derűs maszk, ami láttán az ember legszívesebben nehéz tárgyakat hajigálna. Én a párnát választottam. - GIAN! - ordítottam el magam, és teljes erőből lesújtottam. A párna tompán, de súlyosan puffant a vállán. Gian felnyögött, és ösztönösen próbált elfordulni a csapás elől. - Mi a fene...? - mormogta kásás hangon. - Egy óra múlva itt lesz az anyám! - vágtam rá a második ütést, ezúttal a hátát célozva. Puff. - Elena?! Te megőrültél? - próbált védekezni, de a hangja még mindig mély volt az álomtól. - És te, drága barátom, kurvára el fogod játszani, hogy én vagyok életed szerelme! - újabb csapás. - Értetted?! - ismét lendítettem a párnát. - Mi történik?! - kapkodott a levegő után, miközben próbált szabadulni a takaró fogságából. - Az történik, hogy tegnap önkényesen kikiáltottad magad a házastársamnak! - kiabáltam, és már lendítettem is volna a párnát újra, de Gian ekkorra teljesen magához tért. Felült az ágyban, a szemei még félig csukva voltak, de a reflexei már működtek. Megpróbálta elkapni a párnát, de én dühödten rángattam vissza. - Egy óránk van, Gian! Egyetlen nyomorult óránk! - pánikoltam és olyan düh járt bennem amit nem tudtam megfékezni. - Mire?! - kiáltott vissza, miközben a kezeivel próbált hárítani. - Arra, hogy meggyőzd az anyámat, hogy nem egy őrült idegen vagy, akit az utcáról szedtem össze, hanem a boldog, szerető férjem! - még egy csapás érte a mellkasát. Aztán még egy. A tehetetlen düh hajtott, és a következő lendületnél nem vettem észre, hogy a lábam beakadt a földön heverő takaróba. - A francba...! - nyögtem fel és a világ hirtelen megdőlt. A gravitáció, amiről azt hittem, hogy ma reggel szabadságra ment, kegyetlen erővel rántott le. A következő pillanatban nem a padlón, hanem egyenesen Gian mellkasán kötöttem ki. Az ágy rugói tiltakozva nyikordultak meg alattunk. A csend hirtelen és sűrű lett. Egy pillanatig mozdulatlanul feküdtem rajta. Éreztem a bőre forróságát a tenyerem alatt, az arcom valahol a válla és a nyaka közötti mélyedésben landolt. A hajam vadul az arcába lógott, elzárva a külvilágot. A szívem úgy dübörgött a bordáim mögött, mintha egy maratont futottam volna le. Gian meg sem moccant. Éreztem, ahogy a tüdeje tágul és összehúzódik alattam, a lélegzete pedig a hajamat borzolta. - Ez az új ébresztési módszered? - szólalt meg végül. A hangja vibrált, egyfajta sötét humor bujkált benne. Lassan, nagyon lassan felemeltem a fejem. Az arca túl közel volt. Veszélyesen, szabálytalanul közel. A szemei, amikben az imént még álom ült, most élesen és vizsgálóan fúródtak az enyémbe. - Egy óra múlva... itt lesz... az anyám. - ismételtem meg, bár a hangom most inkább egy halk segélykiáltásra hasonlított. - Hallottam - suttogta. - És azt hiszi, hogy a férjem vagy. - figyelmeztettem a tényekre. - Emlékszem - felelte, és a tekintete az ajkaimra tévedt egy tizedmásodpercre. - Tehát... el kell játszanod. Azt, hogy szerelmes vagy belém. - közöltem a nyilvánvalót, hiszen miatta hiszi azt az anyám hogy házasok vagyunk. Gian szemeiben ekkor gyúlt ki az a pimasz, aranyszínű csillogás, amitől mindig megállt bennem az ütő. - Eljátszanom? - kérdezett vissza, és a hangja mélyebb lett egy oktávval. - Igen. Pontosan. - leheltem halkan, zavartan a közelsége miatt. - Elena... - a keze, ami addig az ágyon pihent, hirtelen megmozdult, és éreztem a tenyerét a derekamon. - Igen? - a torkom teljesen elszorult. - Leszállnál rólam? Mert így nehéz lesz koncentrálnom a stratégiára. - mondta és csak ekkor döbbentem rá a helyzetünkre. A térdem valahol a csípője mellett támaszkodott, a kezemmel a mellkasába kapaszkodtam, és gyakorlatilag teljes testsúlyommal rajta ültem az ágy közepén. Az arcomat elöntötte a forróság, mintha lángra kaptam volna. Úgy ugrottam fel róla, mintha parázsra léptem volna. - Ez... ez csak egy baleset volt! - hadartam, miközben vadul próbáltam elsimítani a pólómat. - Természetesen - bólintott ő, miközben kényelmesen hátradőlt, élvezve a zavaromat. - A párna tehet róla! Meg a lendület! - magyarázkodtam kipirulva. - Nyilvánvalóan. - helyeselt vigyorogva. - Meg az a hülye takaró! - mutattam vádolón a földre. - Valóban, rendkívül veszélyes egy darab - jegyezte meg, és az arca most már leplezetlenül sugárzott a szórakozottságtól. - Gian. Ez nem vicces. Ez az életem. - ránéztem, és próbáltam visszanyerni a méltóságom maradékát. Ő felült az ágy szélére, a lábait leeresztette a padlóra. A haja még mindig kócos volt, a felsőteste pedig... nos, próbáltam nem oda nézni. - Az anyád tényleg idejön? - kérdezte már komolyabban. - Hatvan perc múlva becsenget. - feleltem. Csend lett. Gian lassan végigsimított az arcán, mintha lemosná magáról az álom utolsó foszlányait is. Aztán felállt, és felém fordult. - Rendben. - vonta meg végül a vállát. - Rendben? Ennyi? - kérdeztem vissza hitetlenkedve és szívem szerint újra hozzá vágtam volna a díszpárnát, de nem tettem. - Mit vársz tőlem, Elena? - lépet egyet felém. - Hogy rohangáljak körbe-körbe pánikolva? Azt már megtetted te. - gúnyos mosolya elárulta, hogy valóban nem esett kétségbe, velem ellentétben. - De... de ez...- kerestem a szavakat, hiába. - Elena - lépett még közelebb. Olyan közel jött, hogy éreztem a testéből áradó hőt. - Ha el kell játszanom a nagyvilág előtt, hogy őrülten szerelmes vagyok beléd... - a hangja elhalkult, szinte csak egy suttogás maradt a szobában. - Akkor azt hiszem, gyakorolnunk kell. - közölte. Megdermedtem a helyemen. A szívverésem az összes létező szabályt megszegte. - Gyakorolnunk? - ismételtem bután. - Mit? - néztem rá nagyokat pislogva. A szája sarka lassan felfelé húzódott, abba a féloldalas, veszélyes mosolyba, ami egyszerre ígért bajt és menedéket. - Azt, hogyan néz egy férfi a nőre, akit az életénél is jobban imád. És azt, hogyan ér hozzá. - abban a pillanatban, ahogy a tekintete elmélyült, rájöttem valamire: az anyám érkezése valójában csak a kisebbik bajom. A nagyobbik baj az, hogy Gian túl jól fogja játszani ezt a szerepet. És a végén talán már én sem fogom tudni, hol ér véget a színjáték, és hol kezdődik a valóság. A szoba levegője hirtelen elnehezült, mintha egy láthatatlan vihar előtti elektromosság töltötte volna meg a teret. Gian nem hátrált. Sőt, tett még egy lassú, kimért lépést felém, amíg a személyes terem írott és íratlan szabályai mind érvényüket nem vesztették. - Gyakorolnunk? - a hangom vékonyabb volt, mint egy kifeszített selyemszál. - Pontosan - bólintott, és a tekintete olyan intenzitással tapadt az enyémre, hogy elfelejtettem, hogyan kell levegőt venni. - Elena, az anyád nem bolond. Ha csak üres szavakat dobálunk felé, azonnal rájön, hogy valami bűzlik. A szerelmet nem mondani kell. Azt látni kell. A mozdulatokban, a csendekben... a tekintetben. - beszélt és én megbabonázva álltam. Gian felemelte a kezét, és az ujjbegyeivel alig érezhetően végigsimított az állkapcsom vonalán. A mozdulat olyan gyengéd volt, és annyira ellentmondott a férfi pimasz természetének, hogy a gyomrom egy hatalmasat rándult. - Mit csinálsz? - suttogtam, de nem húzódtam el. - Ez például az a pillantás - mondta halkan, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet. - Amikor nem bírok elszakadni tőled. Amikor a szoba tele van emberekkel, de én csak téged látlak. Ezt akarja látni az anyád. - a hüvelykujja most már az ajkam sarkát súrolta. Éreztem a bőrömön a pulzusom lüktetését, és biztos voltam benne, hogy ő is érzi. A pimasz csillogás a szemében átadta a helyét valami sokkal sötétebb, mélyebb és zavarba ejtőbb dolognak. - Ez csak... csak színjáték, ugye? - próbáltam visszarántani magam a valóságba, mielőtt teljesen elolvadok. Gian elmosolyodott, de ezúttal nem volt benne gúny. - A jó színész nem játszik, Elena. Hanem eggyé válik a szereppel. - hirtelen közelebb hajolt, a homloka majdnem hozzáért az enyémhez. Éreztem a mentolos leheletét és azt a fűszeres illatot, ami most már örökre összeolvadt a fejemben a pánikkal és a vággyal. - Ha belép az ajtón, a feleségem leszel. Nem egy idegen, nem egy lakótárs. Hanem az a nő, akivel le akarom élni az életemet. Felkészültél rá, hogy így nézzek rád egy óra múlva? - tette fel a kérdést és én nem tudtam megszólalni. Nagyot nyeltem. A telefonom pittyenése az asztalon (immár az ötezredik aznap reggel) rántott vissza a földre. - Fel - vágtam rá, bár a térdem még mindig remegett. - De ha egy kicsit is túlzásba viszed, Gian... - emeltem fel a mutatóujjam figyelmeztetően. - Akkor mi lesz? Kidobsz az erkélyen, ami nincs? - rántott vissza a megszokott, bosszantó stílusához, és ezzel egy csapásra megtörte a varázst. Elhátrált, és egy győztes vigyorral az arcán végigsimított a kócos haján. - Menj, öltözz fel. Én összedobok valami reggelit. A  férjed híres a rántottájáról. - nevetett fel. - Gian! - szóltam utána, amikor már az ajtóban járt. - Igen? - megállt, és félvállról visszanézett. - Ne rontsd el. Kérlek. - a szemeibe néztem és tudtam hogy látja rajtam, hogy az anyám érkezése nekem sokat jelent. A tekintete egy pillanatra újra komollyá vált. Nem szólt semmit, csak bólintott, majd kilépett a folyosóra. Ott álltam az ágy mellett, a kezemmel az arcomat tapogattam, ami még mindig lángolt az érintésétől. Egy órám volt. Egy órám, hogy rendet rakjak a lakásban, elrejtsem a gyanús nyomokat, és ami a legfontosabb: meggyőzzem magam arról, hogy ez az egész csak egy jól kidolgozott stratégia része. De ahogy hallottam a konyhából Gian fütyörészését és a tányérok csörömpölését, egyre biztosabb voltam benne, hogy az anyám érkezése csak a kezdet. Az igazi háborút nem vele, hanem a saját szívemmel fogom megvívni.

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉