24. Rész:

 Elena Reynolds  

                  ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉

A nappaliban terpeszkedő csend csalóka volt. Elsőre békésnek, szinte meditatívnak tűnt, de tíz perc elteltével a falak már fojtogattak. Ez az a fajta némaság, amikor az ember agya túlpörög: minden idegszálam egyszerre próbált megoldást találni egy nem létező problémára, miközben a valódiak elől a laptopom mögé bújtam. A gép az ölemben pihent, a processzor halkan duruzsolt, a kijelző pedig könyörtelenül ragyogott a félhomályban. A dokumentum pontosan úgy nézett ki, mint negyed órával ezelőtt. Üres. A kurzor ritmikus villogása gúnyos vastapsnak tűnt az alkotói válságom felett. - Na persze - mormogtam a sötétnek. Ekkor a dohányzóasztalon heverő telefonom életre kelt. A hirtelen fény éles tőrként hasított a szemembe, a kijelzőn pedig ott virított a felirat, amitől minden kivándorolt lány gyomra azonnal görcsbe rándul: ANYA – VIDEÓHÍVÁS Megdermedtem. A levegő beszorult a tüdőmbe. Az anyákban van valami természetfeletti radar, ami pontosan jelzi nekik azt a nanoszekundumot, amikor a lányuk élete a teljes összeomlás szélén táncol. - Ó, ne... - sóhajtottam, de a készülék kitartóan rezgett tovább, mintha érezné a hezitálásomat. Végül, mint aki a kivégzőosztag elé lép, megnyomtam a zöld gombot. A következő pillanatban anyám arca töltötte be a képernyőt. Túl közelről. - ELENA! - szinte visította a nevem. - Szia, anya... - próbáltam a hangomba némi életkedvet erőltetni, sikertelenül. - Egy hónapja nem hallottam felőled! Semmit! - vágta rá azonnal, meg sem várva a köszönésemet. - Ez nem igaz. Múlt héten írtam - védekeztem gyengén. - Egy emoji nem kommunikáció, kislányom! - oktatott ki mint mindig. - De anya, az egy szív volt. Szeretetet fejeztem ki. - próbáltam magyarázkodni. - Pontosan! Egy darab pixel nem pótolja a hangodat! - mondta komolyan. Lefújtam a hajam az arcomból és igyekeztem türelmes maradni. - Dolgozom, anya. Tényleg nagyon sűrű minden. - feleltem halkan. - A munkád nem lehet fontosabb, mint a tulajdon anyád! - jelentette ki azzal a megkérdőjelezhetetlen tekintélyel, amit csak egy anya tud felmutatni. - Ezt most komolyan mondod? Azért költöztem el egy másik városba, hogy videóhíváson keresztül is bűntudatom legyen? - kérdeztem. Anyám elhallgatott, és hunyorogva kezdte pásztázni az arcomat a kijelzőn keresztül. Olyan volt, mintha a pixelsűrűségen túl is látná a lelkemet. - Fáradtnak tűnsz. - jegyezte meg kicsit sem finomkodva. - Mert az is vagyok. - bólintottam. - Vagy mert gondolkodsz. Túl sokat jár az agyad. - célozgatott de én nem akartam belemenni abba a beszélgetésbe ami túl sok sebet tépett volna fel. - Nem gondolkodom, anya. Üres a fejem. - hazudtam mert így láttam jobbnak. - Na, az még aggasztóbb - szűrte le a tanulságot. Aztán a tekintete hirtelen megkeményedett, a hangja pedig egy oktávot mélyült. - Remélem, az a rohadék Derek nem zaklatott mostanában. - rátapintott a témára, amit kerülni akartam. A gyomrom reflexből rándult egyet az ex-vőlegényem nevének hallatára. - Nem. - adtam meg az őszinte választ. - Mert ha még egyszer felhív, esküszöm, én ölöm meg. - anyám szinte fújtatott. Mindig tudtam, hogy tisztában van azzal, milyen életem volt Derek mellett, de soha nem próbált meg vádaskodni. Az én döntésem volt Derek, még ha utólag meg is bántam a választásom, anya soha nem vetette a szememre. Még akkor sem amikor látta rajtam a zúzódásokat. - Nem hívott, anya. Tényleg. - próbáltam lezárni a témát. - Ha még egyszer a közeledbe jön...- kezdett volna bele ismét de közbevágtam. - Nem jön. Nyugodj meg. - sóhajtottam fel, ezzel jelezve finoman, hogy engedje el ezt a témát. Anyám még közelebb hajolt, szinte már csak a szemei látszottak. - Esküszöm, Elena, ha az a fiú még egyszer megpróbál... - kezdett bele aztán hirtelen benne akadt a szó. Abban a pillanatban a hátam mögött, a perifériámon megmozdult a levegő. A lakásban beállt az a fajta változás, amit csak egy bizonyos személy jelenléte tud kiváltani. Pontosan tudtam, mi történik. Pontosan tudtam, ki az. És a zsigereimben éreztem: most fogom elveszíteni az irányítást az életem maradéka felett. Gian. Természetesen. Ki más? A konyha felől sétált be, olyan pimasz magabiztossággal, mintha egy divatbemutató kifutóján lenne, nem pedig az én nappalimban. A kezében egy pohár jéghideg vizet tartott. És természetesen félmeztelen volt. Miért is vett volna fel pólót? Miért is tisztelte volna meg a privát szférámat pont most, amikor a családi béke a tét?! Megfagytam. A szemem sarkából láttam az izmos vállait, a kócos, sötét haját, és az agyam egyetlen szót ismételt vészjóslóan: Ne. Ne. Ne. Anyám szeme a képernyőn hirtelen összeszűkült. Valamit kiszúrt a háttérben. - Elena... - szinte suttogta a nevem. - Igen? - a hangom két oktávval lett magasabb. - Ki az a férfi a hátad mögött? - tette fel a nagy kérdést. A rendszerem összeomlott. Az agyam kiírta a Critical Error üzenetet, és egyszerűen leállt minden logikus gondolkodás. - Ő... - kezdtem, de a torkom kiszáradt. Gian ekkor vette észre, hogy nem egyedül vagyok. Megállt a kanapé mellett, majd amikor meglátta a telefonomat, az a tipikus, bosszantóan sármos félmosoly ült ki az arcára. Megemelte a szabad kezét, és barátságosan integetett a kamerába. - Szép napot! - mondta vidáman. Belül sikítottam, hogy ne integess az anyámnak, te idióta! - Elena. Azonnal válaszolj. Ki az a férfi? - anyám most már gyakorlatilag belebújt a telefonba. - Ő... senki. Csak... - kerestem a szavakat, miközben Gian nyugodtan kortyolt egyet a vizéből. - Lakótárs! - vágtam rá hirtelen. - Lakótárs? - anyám szemöldöke a hajvonaláig szaladt. - Igen. - bólintottam határozottan. - Egy félmeztelen lakótárs? - kérdezte anya gyanakvóan. - Melege van. - vágtam rá kétségbeesetten. - Seattle-ben? Márciusban? - hitetlenkedett, teljes joggal. - Fűtünk. Nagyon megy a radiátor. - próbáltam menteni a menthetőt, kevesebb mint több sikerrel. Gian ekkor, mintha csak a tüzet akarná oltani benzinnel, megszólalt a hátam mögül. - Elena, édesem, láttad valahol a kávét? Kifogytunk. - mosolygott én pedig meg akartam ütni. Anyám arca ekkor váltott át abból a kifejezésből, amit „aggódó anyának” hívunk, abba, amit „hadügyminiszternek”. - Elena. - a hangsúlyban benne volt egy egész bírósági ítélet. - Ez egy hosszú történet, anya... - sóhajtottam fel drámaian. - Pontosan mennyire hosszú? - érdeklődött és a tekintetében ott volt az aggodalom. Az amit soha nem lát szívesen egy gyerek az anyja szemeiben. - Nagyon. Tényleg nagyon. - bólogattam mint egy idióta. Gian ekkor ahelyett, hogy okosan visszavonult volna a konyhába, közelebb lépett. Belenézett a kamerába, és én láttam azt a veszélyes, játékos csillogást a szemében, ami mindig bajt jelentett. Gian, kérlek, ne... könyörögtem némán, de ő sosem hallgatott rám. - Jó napot kívánok - mondta a legudvariasabb hangján. - Jó napot. - anyám pislogott egyet, teljesen kizökkentve. Gian felém pillantott, majd vissza a kijelzőre. - Egyébként én vagyok a lánya férje. - közölte végül könnyedén. A világ abban a szent pillanatban megszűnt létezni. A molekulák megálltak a levegőben. Anyám arca elfehéredett, én pedig úgy éreztem, mintha a talaj kicsúszott volna alólam. - MI?! - visította anyám, és a hangja valószínűleg a szomszéd tömbig elhallatszott. - Gian vagyok - folytatta a férfi totális nyugalommal, mintha csak az időjárásról beszélgetnének. - Igazán örülök a szerencsének. - tette hozzá. A szám tátva maradt, levegő után kapkodtam. - Gian... - sziszegtem a fogaim között. - Igen, drágám? - mosolygott rám teljesen nyugodtan. - Menj el. Most! - szóltam rá kissé erélyesen. - Hova? Még meg sem ittam a vizem. - játszotta az értetlent, de tudtam hogy pontosan tudja mit művel. - EL! - a hangom kissé megemelkedett. - Elena. - anyám hangja jeges tőrként vágott át a szobán. - Igen? - lassan, mint egy bűnöző a vallatótiszt felé, visszafordultam a kijelzőhöz. - Azonnal magyarázd el, hogy miért egy félmeztelen idegentől kell megtudnom, hogy a lányom férjhez ment. - a tekintetében nem düh csillogott, inkább a döbbenet.  Nagyot nyeltem. Gianra néztem, aki ott állt mellettem azzal a pimasz, győzedelmes mosollyal az arcán. - Gratulálok - mondta anyám halkan, ami sokkal ijesztőbb volt, mintha kiabált volna. - Úgy tűnik, valóban nagyon érdekes hónapod volt Seattle-ben. - jegyezte meg. Behunytam a szemem, és megpróbáltam nem sírva fakadni. - Anya... - próbáltam szavakat találni, de fogalmam sem volt mit mondjak. - Igen, kislányom? - nézett rám kérdőn. - Lehet, hogy ezt a beszélgetést... inkább személyesen kellene folytatnunk. Ha majd nem vagyok ennyire... sokkhatás alatt. - próbáltam nyugodtnak tűnni de nem ment. Anyám lassan bólintott. - Ó, biztos lehetsz benne, hogy folytatni fogjuk. Személyesen. - a hívás megszakadt. A kijelző sötétje tükröt tartott a döbbenettől eltorzult arcomnak, majd a telefon élettelenül koppant a dohányzóasztalon. A nappali csendje ebben a pillanatban olyan sűrűvé és nehézzé vált, mint a beton: szinte hallani lehetett a baljós reccsenést, ahogy az idegrendszerem utolsó ép szálai is egyenként elpattannak. Lassan, nagyon lassan emeltem fel a fejem. Gian még mindig ott szobrozott a szoba közepén. A vizespoharat hanyagul tartotta, a tartása pedig azt a fajta „minden a legnagyobb rendben” életérzést sugározta, amitől a vérnyomásom azonnal a sztratoszférába szökött. Az az ártatlan, pimasz mosoly ült az arcán, amitől normális körülmények között egy másik univerzumban, ahol nem rombolja le éppen az életemet talán még el is lágyultam volna. Most viszont csak egyetlen, tűzpiros betűkkel írt szó villogott a lelki szemeim előtt: GYILKOSSÁG. - Gian - szólaltam meg. A hangom olyan mélyről jövő morajlás volt, ami előtt a földrengéseket szokták jelezni. - Igen? - rezzenéstelen arccal kortyolt bele a vízbe, a torka ritmikusan mozdult. - Miért? -viharos sebességgel pattantam fel a kanapéról, a laptopom majdnem a földre csúszott. - Miért mit? - újabbat kortyolt a vízből. Komótos, idegtépő nyeléssel. Két lépést tettem felé, az ökleim fehéredtek a szorítástól. - Miért mondtad azt az anyámnak, hogy a férjem vagy?! - vontam kérdőre dühösen. Gian elgondolkodva megvonta a vállát, mintha csak egy apró elszólásról lenne szó egy unalmas partin. -Mert technikailag ez a történetünk, nem? - kérdezte játszott értetlenséggel. - De nem az anyámnak! - sziszegtem, közelebb lépve hozzá. - Ő nem része a „technikailag” résznek! - tettem hozzá fojtott hangon. - Nos, most már az - vágta rá olyan egyszerűséggel, mintha csak a gravitáció törvényét közölné. Éreztem, hogy a fejemben lüktetni kezd az erecske. - Gian, értsd meg, az anyám semmit, de az égvilágon semmit nem tud erről az egészről! - feszülten túrtam a hajamba, de olyan ideges voltam hogy szívem szerint minden szálat kitéptem volna egyesével. - Látod? Most már tud. Haladunk. - újra kortyolt a vízéből. - Ez nem segít, te idióta! - kiáltottam rá. - Szerintem kifejezetten produktív volt - jelentette ki, és szinte hallottam a hangsúlyában az önelégültséget. Letette a poharat a konyhapultra, mintha csak a reggeli kávéról csevegnénk. - Hogyan?! Mégis hogyan lenne ez produktív?! - kérdeztem remegő hangon. - Nem kellett kitalálnod semmit, Elena. Nem kellett izzadnod a magyarázkodással. - felelte és láttam rajta, hogy valóban nem érti, hogy mi a problémám. - Mert nem is akartam kitalálni semmit! - üvöltöttem volna újra legszívesebben, de a hangom elcsuklott a dühtől. - Akkor most megoldottam helyetted. Ne hálálkodj. - intett le. - Nem megoldottad, Gian! - léptem az arcába, elfelejtve minden személyes teret. - Felrobbantottad! Hamuvá égetted a maradék hitelességemet! - egy ujjal megböktem a mellkasát. Gian egy pillanatra elhallgatott. Végigmért, és a szája sarkában megjelent az a veszélyes, sötét kis mosoly, ami általában akkor bukkant fel, ha valami nagyon rosszban sántikált. - Elena. - ejtette ki a nevem finoman. - Mi van? - csattantam fel. - Az anyád... kifejezetten ijesztő nő. - mondta a szemembe nézve. - Tényleg? Most tűnt fel? - szakadt ki belőlem egy hisztérikus nevetés. - Igen. Komoly jelenléte van a képernyőn keresztül is. - bólogatott a szavaira. - Akkor próbáld meg elképzelni, milyen, amikor élőben, harminc centiről kiabál az ember arcába! - hadonásztam kétségbeesetten. - Ebben az esetben - vonta le a következtetést - Őszintén örülök, hogy egyelőre beértük a digitális kapcsolattartással. - leült a kanapéra. - Nem fog. - vágtam rá a könyörtelen igazságot. - Mit nem fog? - kérdezett vissza értetlenül. - Videón keresztül maradni! - mutattam a telefon felé, mint valami bizonyítékra a tetthelyen. - Ismerem. Most már borítékolható, hogy az első vonattal idejön, hogy ellenőrizze a vejét. - jelentettem ki határozottan, hiszen ismerem az anyámat, de Gian nem látszott megrémülni. Sőt. - Akkor végre alkalmam lesz személyesen is lenyűgözni. - állt fel ismét és elmosolyodott, de tudtam hogy ez már részéről szándékos. - Nem találkozol vele! Nem engedlek a közelébe! - megálltam előtte de tudtam, hogy minden szavam felesleges. - Kicsit késő, édesem. Már bemutatkoztam. - kacsintott rám direkt cukkolva. - Gian. - ejtettem ki a nevét halkan. - Elena. - utánozta a hangom. Megdermedtünk. Ott álltunk egymással szemben a nappali közepén, a levegő szikrázott köztünk a feszültségtől. Olyan közel voltunk, hogy éreztem a bőre illatát és a belőle áradó nyugalmat, ami csak még jobban feldühített. Aztán hirtelen, minden átmenet nélkül, felnevetett. Egy mély, őszinte kacaj volt, ami visszhangzott a falak között. - Te ezt... te ezt viccesnek találod?! - kérdeztem elfulladva. - Bevallom, egy kicsit igen - ismerte el, miközben a szemében ott táncolt a gúny. - Az anyám most azt hiszi, hogy titokban, a háta mögött férjhez mentem egy vadidegenhez Seattle-ben! - mutattam rá a tényre ami így kimondva még ijesztőbb volt számomra. - Csak egy apró technikai részlet. - vonta meg a vállát. - Ez nem technikai részlet, ez egy családi tragédia kezdete! - feleltem még mindig az indulataimmal küzdve. Gian karba tette a kezét az izmos mellkasán, és váratlanul komolyra fordította a szót. - Miért nem mondtad el neki hogy hazudok? - tette fel a kérdést. Megtorpantam. A kérdés élesebb volt, mint bármelyik érve eddig. - Mert... - kezdtem, de a mondat vége valahol a torkomban ragadt. Nem volt jó válasz. Nem volt logikus válasz. Csak a káosz volt. - Mert? - faggatott tovább, egy lépéssel közelebb jőve. - Mert bonyolult! - fordultam el végül. - Ez csak egy szó, Elena. Nem magyarázat. - szólalt meg közvetlenül mögöttem. - Jó szó! Kifejezi a helyzetet! - suttogtam magam elé. - Nem válasz a kérdésre. - lépett úgy hogy ismét előttem legyen. - Nem mindenre van válasz ebben az életben, Gian! - néztem fel rá reménytelenül. - Nos, az anyád szerint láthatóan van - mutatott a telefonom felé, ami pontosan abban a pillanatban pittyent egyet. Mindketten egyszerre kaptuk oda a fejünket. ANYA: 1 új üzenet Reszkető kézzel nyitottam meg a szöveget. Felolvastam, bár minden szónál úgy éreztem, egyre mélyebbre süllyedek a mocsárban. - Tudni akarom ki az a férfi, és miért tud róla többet a sarki fűszeres is, mint én? - olvastam fel a szavakat. - Látod? Érdeklődő típus. Szereti az információt. - mosolyodott el Gian mellettem. - Gian! - néztem rá gyilkos tekintettel. - Ha még egyszer megszólalsz, esküszöm, saját kezűleg hajítalak le az erkélyről. - a tekintetem az övébe veszett. - Nincs is erkélyünk, drágám. - cukkolt tovább minden figyelmeztetésem ellenére. - Akkor keresek egyet! Kiveszek egy szállodai szobát a tizediken, csak hogy lehajíthassalak! - mondtam ingerülten aztán a telefon újra pittyent. Második üzenet. Elolvastam, és a szavak hatására a torkomban dobogott a szívem. - Mellesleg... nagyon jóképű. - szinte hang nélkül olvastam fel. Csend lett. A dühöm mellé valami furcsa, émelyítő zavar társult. Gian felvonta a szemöldökét, és az önelégültsége most már fizikai fájdalmat okozott. - Látod? - kérdezte halkan. - Nem látok semmit! Semmit! - kaptam rá a tekintetem idegesen. - Szerintem kifejezetten kedvel. Az anyai megérzés nem csal. - kacsintott rám. - Az anyám nem kedvel, hanem éppen a profilodat alkotja meg a későbbi vallatáshoz! - hadonásztam a mobilommal. - Ez nem dicséret, ez osztályozás! - figyelmeztettem, a sok éves tapasztalatomat használva. - Szerintem csak értékeli a minőséget. - vigyorgott önelégülten. - Te most tönkretetted az életemet. Hivatalosan is. - sóhajtottam fel lemondóan. - Túl drámai vagy - jegyezte meg, és ellépett mellettem. - Ez nem dráma, ez a rideg valóság! - közöltem és a telefon harmadszor is megszólalt. Ezúttal egy hosszabb üzenet érkezett. Felnyögtem, és a kezembe temettem az arcom. - Most mi van? - kérdezte Gian, hangjában már valódi kíváncsisággal. Lassan felemeltem a fejem. A kijelző fénye halványan világította meg az arcomat. - Mit írt? - faggatott. - Azt kérdezi... - nyeltem egyet. - Igen? - sürgetett Gian. - ...hogy mikor látogathat meg minket. Hogy lássa a közös fészkünket. - feleltem és a csend ezúttal nem volt nehéz. Inkább feszült volt, mint a pattanásig feszített húr. Gian arcán lassan, centiről centire terült el az a bizonyos pimasz vigyor. - Látod? - mondta halkan. - Mit kellene látnom, azon kívül, hogy végem van? - kérdeztem vissza. - A család befogadott, Elena. Ez a siker kapuja. - elindult a konyha felé. - Gian! - mondtam ki a nevét miközben követtem. - Igen? - hátra pillantott de az arcán ott virított az a bizonyos mosoly. - Most már tényleg, hivatalosan is meg foglak ölni. - fenyegettem meg de ő csak nevetett, az a mély, búgó hang pedig átjárta a szobát. - Nyugodj meg drágám. - nevetett és én nem bírtam tovább. Felkaptam a kanapéról a legközelebbi díszpárnát, és teljes erőből felé hajítottam. - Ne merészelj becézgetni főleg nem így. - a párna telibe találta az arcát, ő pedig nevetve tántorodott hátra. Ahogy néztem őt a kócos haját, a mezítelen vállát és azt a bosszantóan magabiztos nézését, hirtelen belém hasított a felismerés. Az anyám tényleg ide fog jönni. És ha ez megtörténik... ez az egész őrült, hazugságokra épített kártyavár vagy a fejemre omlik, vagy ez lesz életem legmerészebb kalandja. De egy biztos volt: Ginnak nem lesz szüksége fűtésre, mert ha anyám megérkezik, itt garantáltan forró lesz a hangulat.

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉