23. Rész:

  Elena Reynolds                   

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉

Másnap este a lakást már teljesen bekebelezte az este, csak a laptopom képernyője vetett kísérteties, kékes fényt az arcomra. A kanapén gubbasztottam, a lábamra húzott takaró melege alatt próbáltam produktívnak tűnni, de a kurzor már tíz perce könyörtelenül villogott ugyanazon a ponton. Egyetlen árva szó sem hagyta el az ujjamat; csak bámultam a vakító fehérséget, miközben a fülem a folyosó felől érkező neszekre tapadt. Aztán nyílt az ajtó. Gian kilépett a szobájából. Nem néztem oda, de minden mozdulatát hallottam: a szövet surrogását, ahogy magára kanyarította a kabátját, a vállfák halk koccanását. - Elmegyek egy kicsit - vetette oda hanyagul. Végre felnéztem. A kék fény után a nappali félhomálya teljesen homályosnak tűnt. - Hova? - kérdeztem meglepetten. - Pár kollégával sörözni - válaszolta, miközben a zsebeiben kotorászott. Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Csak bámultam rá, mint aki elfelejtette, hogyan kell levegőt venni. - Ó - ennyi jött ki, egyetlen üres magánhangzó. Gian felállt, és a komódon heverő kulcsai után nyúlt. A fém csörrenése élesebbnek tűnt a kelleténél. - Nem leszek sokáig - tette hozzá, már az ajtó felé fordulva. A szám gyorsabb volt a józan eszemnél. A mondat, amit órák óta dédelgettem magamban, mindenféle szűrő nélkül bukott ki belőlem: - Azt hittem, ma filmezünk. - a szavak még a levegőben lógtak, amikor már éreztem a gyomromban azt a jeges rándulást, ami a megbánt hibákat követi. Gian megtorpant. Lassan felém fordult, az arca kifürkészhetetlen volt a félhomályban. -Nem mondtad - jegyezte meg. A hangja nem volt vádló, csak… pontos. És ez fájt a legjobban. - Tudom - hadartam, próbálva menteni a menthetőt. - Csak… azt hittem. - a csend, ami követte, nehéz volt és fojtogató. Gian megvonta a vállát, egy olyan mozdulattal, ami egyszerre volt könnyed és végtelenül távoli. - Elena. - sóhajtotta a nevem. - Igen? - néztem rá lágyan. - Nem vagyunk házasok. - mondta és a mondat úgy csapódott le bennem, mint egy jégtömb. Nem volt benne indulat, nem volt benne bántó él, egyszerűen csak egy száraz, megfellebbezhetetlen tény. Olyan volt, mintha egy vonalat húzott volna a padlóra kettőnk közé. - Tudom - suttogtam. - Van életem. - lépett vissza felém egyet aztán megállt. - Tudom. - bólintottam. A tegnap esti beszélgetésünk távolinak tűnt. Tegnap este tisztáztuk hogy csak barátok vagyunk és ha a helyzet megkívánja akkor házasok mások szemében. Most mégis rossz érzés volt, az hogy nem lesz itt velem ma este, úgy ahogy az elmúlt hetekben minden este. Még egy pillanatig rajtam felejtette a tekintetét, talán mérlegelte a látványt: a lány a kanapén, aki túl sokat képzelt bele a közös estékbe. - De ha akarod, maradok - ajánlotta fel végül, de a hangjában ott bujkált az áldozathozatal íze. - Nem kell. Dehogy. - azonnal megráztam a fejem, mintha égetne a szánalma. - Biztos? - várt és talán arra számított hogy mondok valamit ami valóban maradásra készteti. - Persze. Menj csak. - nyögtem ki végül. - Rendben. - még egyszer megigazította a gallérját, majd az ajtóhoz lépett. - Jó szórakozást. - szóltam utána, és büszke voltam rá, hogy a hangom nem bicsaklott meg. - Köszi. Nem leszek el sokáig. - nézett még egyszer vissza rám. - Nem kell sietni. Érezd jól magad. - a laptopomért nyúltam. Ő pedig rám mosolygott azzal a tipikus, kedves mosollyal, aztán kilépett. A zár kattanása után a lakás hirtelen tágasabbnak és elviselhetetlenül csendesnek tűnt. Percekig mozdulatlanul ültem. A laptop súlya az ölemben most mázsásnak tűnt. A dokumentum még mindig ugyanolyan üres volt, mint a fejem. Lassan, remegő kézzel lehajtottam a képernyőt, és hagytam, hogy a sötétség teljesen körülöleljen. - Remek - mormogtam a semmibe. Felálltam, és mint egy alvajáró, kimentem a konyhába. Kinyitottam a hűtőt, a hideg fény elvakított. Nem voltam éhes, csak a kezeimet akartam lefoglalni valamivel, bármivel, ami eltereli a figyelmemet. Végül csak bámultam a polcokat, aztán dühösen becsaptam az ajtót. Visszamentem a nappaliba, leültem, felvettem a telefonom, de mielőtt feloldottam volna, már le is tettem. A plafont kezdtem tanulmányozni, de az agyam, ez a hívatlan ellenség, már gőzerővel dolgozott. Sörözni ment. Ez normális. Az emberek söröznek a kollégáikkal. Teljesen hétköznapi. De aztán, mint egy sötét árnyék a falon, megérkezett a következő gondolat. És mi van, ha csajozni ment?! Rugóként pattantam fel a kanapéról. - Ugyan már! - mondtam ki hangosan, hátha a saját hangom észre térít. Miért ne mehetne? Hiszen teljesen joga van hozzá. Ő nem az én… mi is? Megálltam a szoba közepén. Nem a pasim. Nem a férjem. Csak a barátom, a lakótársam. Csak ez a szó maradt. Száraz és élettelen. De az agyam nem hagyta abba. És ha mégis? Ha épp most flörtöl valakivel? Ha épp most nevet valaki más poénján, aki nem én vagyok? Talán egy szőke lány a marketingről? Vagy az az új gyakornok?! - Elena, ez nem a te dolgod - figyelmeztettem magam, miközben fel-alá kezdtem járkálni. - Nem tartozik neked semmivel. Nem vagyunk együtt. Nem vagyunk… - elhallgattam. Nem vagyunk házasok. Gian hangja visszhangzott a fejemben. Igaza volt. Fájdalmasan igaza. A kanapé karfájára hajtottam a fejem, és lehunytam a szemem. - Remélem, nem csajozni ment - suttogtam. Aztán, ahogy felfogtam, mit mondtam, rémülten egyenesedtem ki. Gyorsan megráztam a fejem, mintha ki akarnám kergetni belőle a démonokat. -  Nem érdekel. Egyáltalán nem érdekel. Csak… fura lenne. Igen, ennyi az egész. Fura. - folytattam a kényszeres járkálást. - Teljesen mindegy. Ha akar, flörtölhet. Táncolhat. Megcsókolhat valakit a pultnál… - hirtelen megálltam. A gyomrom olyan élesen rándult össze, mintha valaki gyomorszájon vágott volna. - Oké. Ez új - leheltem. Leültem a padlóra, a kezembe temettem az arcomat, és végre hagytam, hogy a felismerés átszakítsa a gátat. A francba. Az a gondolat, amit napok óta próbáltam a szőnyeg alá söpörni, most ott állt előttem teljes valójában, és nem tágított. Tényleg… én tényleg… beleszerettem. Úgy pattantam fel, mintha darázs csípett volna meg. - Nem! Nem, nem, nem! Ez a létező legrosszabb ötlet! - feszülten túrtam a hajamba, úgy hogy az már fájt. Mert ha ez igaz, akkor én most kurvára féltékeny vagyok egy nőre aki vagy létezik, vagy nem. Visszarogytam a kanapéra, és eltakartam a szemem. Két órával később a lakás még mindig ugyanabba a néma, fojtogató csendbe burkolózott, amikor a zárban megcsördült a kulcs. A fém surrogása a sötétben élesebbnek hatott a kelleténél. Fel sem kellett néznem, a lépteinek ritmusából, a kabátja suhogásából tudtam: Gian hazaért. A kanapén ültem, a tévé fénye vibrált az arcomon. Valami sorozat futott, amit már háromszor tekertem vissza az elmúlt órában, mégis fogalmam sem volt a cselekményről. A képek csak összefolytak a szemem előtt, miközben az agyam még mindig ugyanazokat a köröket futotta. Az ajtó kattanva záródott, Gian pedig belépett a nappaliba. - Szia - mondta halkan. - Szia - feleltem, a hangom pedig idegenebbül csengett, mint szerettem volna. Lehámozta magáról a kabátját, és egy pillanatra megállt. Éreztem a tekintetét az arcomon. Giannak nem kellett sok idő: azonnal olvasta a testbeszédemet, a vállam feszülését, a hangom túlzott tárgyilagosságát. - Minden rendben? - kérdezte, miközben közelebb lépett. - Persze. - vontam meg a vállam de rá sem néztem. Az most nem ment volna. - Biztos? - az arcomat fürkészte. - Igen. - a kanapé karfájának szövetét bámultam, mintha az lenne a világ legérdekesebb dolga. Hallottam a halk lépteit a parkettán; nem ment a szobájába, ott maradt a közelben, a személyes terem határán. - Baj van? - faggatott tovább, a hangja most már lágyabb volt. -Nincs. - csóváltam a fejem és a tévére szegeztem a tekintetem. - Az a baj hogy elmentem? - a kérdése olyan váratlanul és élesen talált el, hogy egy pillanatra elakadt a lélegzetem. - Nem. - vágtam rá túl gyorsan. - Biztos? - leült a kanapé szélére. - Igen. - remegett meg a hangom a közelsége miatt. Beállt a csend. Ő ott ült, mint egy kérdőjel a félhomályban, én pedig makacsul kerültem a tekintetét. -Elena. - szólított meg halkan. - Igen? - kérdeztem vissza és pislogás nélkül meredtem a tévére. - Valami van. Érzem. - suttogta, az én szívem pedig hevesebben kezdett verni. - Nincs semmi bajom, Gian - sóhajtottam fel, és a hangom élesebbre sikerült, mint szántam. Olyan volt, mint egy pajzs, amit magam elé rántottam. Ő nem hátrált meg. Nem vágott vissza, nem lett ideges. Csak figyelt azzal a nyugodt, elemző tekintettel, ami néha az őrületbe kergetett. Végül átült a szemközti fotelbe, és kényelmesen elhelyezkedett. - Jó - mondta egyszerűen. Pár másodpercig csak a tévéből érkező távoli kiabálás töltötte meg a szobát. Valami drámai jelenet lehetett, de nekem megvolt a saját drámám itt, a négy fal között. Az agyam, mint egy önálló életre kelt gépezet, végül kiköpte magából azt a kérdést, amit egy órája próbáltam elfojtani. - Voltak nők is? - a szavak még el sem hagyták a számat, máris meg nem történtté akartam tenni őket. Gyerekes volt. Méltatlan. Lassan felnéztem, és végre találkozott a tekintetünk. Gian nem mosolygott, nem látszott rajta gúny. Csak nézett, mintha egy bonyolult egyenletet fejtene meg a fejem felett. - A bárban? - kérdezett vissza halkan. - Igen. - hebegtem zavartan. - Igen, voltak. - adta meg a választ. A gyomromban az a bizonyos görcs újra rándult egyet. - A kollégáid? - újabb kérdés csúszott ki a számon. - Igen. - bólintott ismét. - És… mások? - tudtam, hogy szörnyen hangzom. Tudtam, hogy egy féltékeny, bizonytalan tinédzser szintjére süllyedtem, de már nem volt megállás. Gian azonban továbbra is megőrizte azt az idegesítő nyugalmát. - Elena - szólított meg, mire felkaptam a fejem. - Ez most egy kihallgatás? - kérdezte és látszott rajta hogy össze van zavarodva. - Nem. - tiltakoztam azonnal, nem volt más lehetőségem. - Akkor mi? - előre hajolt és úgy figyelt rám. Megvontam a vállam, és próbáltam úgy tenni, mintha csak a hétköznapi csevely része lenne a téma. - Csak kérdeztem. - nyeltem egy nagyot. Hosszú másodpercekig hallgatott, aztán lassan hátradőlt a fotelban, a karjait a feje alá kulcsolta. - Igen - ismételte meg. - Voltak nők. - újra elmondta.  - Oké. - bólintottam, és visszamenekültem a tévé képernyőjére. A képernyőn valaki most már zokogott. - Elena. Miért kérdezed? - Gian nem vette le rólam a szemét. - Csak. - sóhajtottam fel. - Csak? - nem adta fel most ő faggatott engem. - Igen, csak. - lehunytam a szemem egy pillanatra, hogy próbáljam magam lenyugtatni. De nem ment. Láttam rajta, hogy nem elégszik meg ennyivel. Felállt, és a kanapé felé indult. Megállt mellettem, a közelsége pedig hirtelen betöltötte a teret. - Féltékeny vagy? - dobta be a kérdést, mintha csak az időjárásról érdeklődne. - Nem! - azonnal felpattant a tekintetem az övére. - Ez gyors válasz volt. - biccentette oldalra a fejét de engem figyelt. - Mert nem vagyok az! - a védekezésem túl heves volt, és ezt mindketten tudtuk. - Rendben - mondta halkan. - Komolyan mondom, Gian. - a hangom megerősödött, küzdöttem a méltóságomért, legalábbis ami még maradt belőle. - Hiszek neked. - bólogatott. De ott volt az a parányi, pimasz félmosoly a szája sarkában. Az az önelégült kis görbület, amitől a vérnyomásom az egekbe szökött. - Gian. Nem vagyok féltékeny. Csak… kérdeztem. - magyarázkodtam tovább még akkor is ha tudtam, hogy vesztettem. - Oké Elena. Értettem. - leült mellém a kanapéra. Nem túl közel, hogy ne érezzem sarokba szorítva magam, de elég közel ahhoz, hogy érezzem a közelségét. - Egyébként - szólalt meg végül. - Ha ez számít valamit…- elhallgatott. - Mi? - kíváncsian fordultam felé. - Nem csajoztam. - a tekintetünk újra összekapcsolódott. - Nem? - felcsillant a szemem. - Nem. - elmosolyodott, és azt hiszem most árultam el magam igazán. - Biztos? - suttogtam felé. - Elena… - sóhajtotta a nevemet, és az a pimasz mosoly most már teljes valójában ott virított az arcán. - Ha csajoztam volna, Michelle már rég tudna róla. - nevetett fel. A szám sarka akaratlanul is megrándult. Igaza volt. Michelle, hamarabb értesülne Gian hódításairól, mint maga Gian. - Igaz - ismertem el halkan. Beállt egy másfajta csend. Már nem volt fojtogató, inkább… várakozó. - Egyébként - folytatta Gian, miközben a hangja mélyebb, karcosabb lett. - Ha legközelebb azt akarod, hogy maradjak… - halkan beszélt és én hallgattam. - Igen? - kérdőn néztem fel rá. - Akkor csak mondd ki. Nyugodtan. - elkapta a tekintetem, az arcomat érezhető forróság öntötte el. - Nem akartam, hogy maradj. - hazudtam a magam védelmében. - Persze, hogy nem - felelte, és a hangjában ott bujkált az a fojtott, sötét nevetés, ami elárulta: egyetlen szavamat sem hiszi el. De ahelyett, hogy dühös lettem volna, csak azt éreztem, hogy a szoba hirtelen sokkal melegebb lett.

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉