22. Rész:

Elena Reynolds    

              ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉

 

A reggeli káosz után az este szokatlanul csendesen borult a városra. Gian tényleg komolyan vette a gyakorlást: mire hazaértem, a nappaliban halk zene szólt, az asztalon pedig egy üveg bor és két pohár várt. Nem volt benne semmi harsány, semmi pimaszkodás. Csak két ember, akik egy közös hazugságban osztoztak. Leültünk a kanapéra, a jegyzetfüzetem a térdemen pihent, benne a kitalált évfordulókkal és kedvenc helyekkel. De ahogy telt az idő, a mi volt az első közös moziélményünk? típusú kérdések valahogy kikoptak a levegőből. A bor és a félhomály lebontotta a falakat. - Elena... - szólalt meg Gian, miközben a poharát forgatta a kezében. - Ma reggel, amikor megláttalak... nem csak a törölköző miatt ijedtél meg ennyire, ugye? Volt valami a szemedben. Egyfajta... menekülés. - jegyezte meg halkan. A torkomban dobogni kezdett a szívem. Eddig senkinek nem beszéltem Seattle valódi okáról. Mindenki azt hitte, csak egy jó munkalehetőség vagy a kalandvágy hozott ide. De Gianra nézve, aki az elmúlt három hét alatt akarva-akaratlanul is a védelmezőmmé vált, hirtelen éreztem, hogy nem akarok tovább titkolózni. - Derek miatt jöttem ide - kezdtem el halkan, és a hangom meg-megbicsaklott. - Otthon mindenki azt hitte, mi vagyunk a tökéletes pár. De a zárt ajtók mögött... Derek egy másik ember volt. - lehunytam a szemem. A rám zúduló emlékek máris előcsalták a könnyeimet. Gian megmerevedett, a pohara megállt a levegőben. - Először csak a szavak voltak - folytattam, a poharamat szorongatva. – Azt mondta, semmit nem érek nélküle. Hogy senki más nem fog szeretni. Aztán jöttek a dührohamok. Egy falhoz vágott pohár, egy túl szoros szorítás a csuklómon... és végül az a pont, amikor már nem csak a lelkemet bántotta, hanem fizikailag is félnem kellett tőle. - nagyot nyelek, fojtogatnak az emlékek. - Tudod, ő...Derek, soha nem volt nyugodt. Ha véletlen eltörtem egy poharat azért verés járt. Ha csak nem tetszett neki ahogy rá nézek, azért is verés járt. Mindeközben elvárta hogy oda adó társa legyek. Mindig azt mondta hogy ő a férfi, és az én dolgom az hogy kiszolgáljam és a kedvére tegyek. - a szavak ömlenek belőlem és megkönnyebbülök mert kimondom, miközben képtelen vagyok Gianra nézni. - Azért jöttem Seattle-be, mert ez volt a legtávolabbi pont a térképen, ahol senki nem ismer. Ahol nem kell attól tartanom, hogy szembejön velem az utcán. - sóhajtottam fel és a boromba kortyoltam. Gian nem szólt semmit, de láttam, ahogy az álla megfeszül, és a szemeiben egy sötét, védelmező indulat gyúl ki. Nem ugratott, nem viccelődött. Letette a poharát, és óvatosan felém fordult. - Sajnálom, Elena - mondta olyan mély és őszinte hangon, amit eddig még nem hallottam tőle. - Bárcsak tudtam volna. Hát ezért kérdezted a Michellel töltött vacsora után hogy meg akarlak ütni. - hangosan gondolkodott míg én a szégyenembe merültem. -Esküszöm, ha ez a rohadék valaha a közeledbe jön...- ökölbe szorult a keze. - Nem fog - vágtam rá egy halvány mosollyal, és végre a szemébe néztem. - De tudod, ezért is volt olyan nehéz ez a feleség dolog. Mert a kontroll elvesztésétől félek a legjobban. De ma rájöttem valamire. - kinyújtottam a kezemet, és ezúttal én voltam az, aki megérintette az övét de nem színjátékból, hanem hálából. - Jó barátom lettél, Gian. Tényleg. Bízok benned, és... bármilyen furcsán is hangzik az egész kezdés után, örülök, hogy lakótársak vagyunk. Köszönöm, hogy itt vagy. - mosolyodtam el halványan. Gian elhallgatott, az ujjaival finoman válaszolt a szorításomra. A levegőben már nem a tökön vágás emléke vagy a törölközős baki feszültsége vibrált, hanem valami sokkal tisztább és szilárdabb. - Én is örülök, Elena - felelte halkan. - És ígérem: péntek este Ken  és Michelle előtt is én leszek a legjobb pajzsod. De most már nem csak a szerződés miatt. Hanem mert barátok lettünk. - összefonta az ujjainkat. A szívem nagyot dobbant és most először fordult meg a fejemben, hogy hibáztam. - Szeretem azt ahogy itt élünk ketten. - vallottam be hirtelen. - A társam vagy egy hazug életben, miközben a valóságban az egyetlen igaz barátom és támaszom lettél. Úgy érzem, ez....így kell hogy maradjon. - jegyeztem meg halkan. Fájt kimondani minden szót, mert a szívem többet akart. Szerelmes vagyok Gianba, ez vitathatatlan. De tagadom amíg csak tudom, hogy megvédjem magam és őt attól, hogy az erős kötelékünk ami barátságon alapul, ne menjen tönkre az én gyenge szívem miatt. Gian nem szakította félbe a szavamat. Csak ült ott, mozdulatlanul, és olyan figyelemmel hallgatott, ami egyszerre volt szokatlan és megnyugtató. A vallomás utáni első sokk után éreztem, hogy egy hatalmas kő gördült le a szívemről. - Tudod, Gian... - folytattam, és egy kicsit megemeltem a fejem, mintha csak most fognám fel a szabadságom súlyát. - Úgy érzem, végre elindultam a gyógyulás útján. Hosszú ideig tényleg elhittem Dereknek, amit szajkózott. Azt éreztette velem, hogy egy jelentéktelen darab szar vagyok, aki szerencsés, hogy egyáltalán megtűri maga mellett. Elhitette, hogy semmihez nem értek, és minden hiba az én számlámra írható. - lehajtottam a fejem, szégyelltem azt aki voltam Derek mellett és szégyelltem hogy az az időszak, még most is hatással van rám. Gian keze kissé megmozdult az enyémben, de nem húzta el. Csak várt. - De most, itt... ebben a fura, kaotikus lakásban, veled... hosszú idő óta most először érzem azt, hogy bármit mondhatok vagy tehettek - mondtam egy halvány, őszinte mosollyal. - Nem kell minden szavamat patikamérlegen mérnem. Nem kell attól félnem, hogy ha véletlenül rosszul nyúlok valamihez, vagy ha egy feleséges mozdulattal....- itt elnevettem magam a saját kínos poénomon. - Véletlenül fájdalmat okozok, akkor egy pofon lesz a válasz. Vagy egy órákig tartó üvöltözés, amiben elhord mindennek. Veled biztonságban érzem magam. Még akkor is, ha közben hülyét csinálunk magunkból a fél város előtt. - néhány kósza könnycsepp végig gördült az arcomon. Gian arca megenyhült, és a szemeiben a düh helyét átvette valami mély, baráti melegség. Egy pillanatra lepillantott az asztalra, majd újra a szemembe nézett. - Elena - kezdte halkan. - Derek egy gyáva féreg volt, ha azt hitte, hogy az erejével kell megtartania téged. Aki téged jelentéktelennek lát, az vak. - egy pillanatra elhallgatott, majd elengedte a kezemet, de csak azért, hogy egy kicsit kényelmesebben hátradőljön. - Szóval, ha legközelebb tökön vágsz. -mondta, és a hangjában újra ott volt az a jól ismert ugratás, de most sokkal lágyabban. - Tudd, hogy maximum csak egy kicsit nyöszörögni fogok, meg talán két napig sántítok, de soha, hallod, soha nem kell attól félned, hogy visszaütök. Ebbe a lakásba a félelem nem teheti be a lábát. Itt csak a rossz poénoknak és a leégett tésztának van helye. - közelebb hajolt hozzám és letörölte a könnyeimet. - Köszönöm, Gian. Ez többet jelent, mint gondolnád. - mosolyodtam el. - Nincs mit, feleségem - kacsintott rám, és felemelte a poharát. - Akkor... igyunk a gyógyulásra, Seattle-re, és arra, hogy péntek este olyan meggyőzően hazudjunk Michelle-nek és Kennek, hogy még mi magunk is elhiggyük. - a szemembe nézve koccintotta a poharát az enyémhez és most ebben a helyzetben olyan nyugalom és biztonságérzet fogott el mint korábban soha sehol. 

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉