21. Rész:

Elena Reynolds    

              ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉

A reggel szokatlanul csendesen indult. Azután ami tegnap éjjel Gian és köztem történt a folyosón, most óvatosan lestem ki a szobám ajtaján. Sehol senki. Gian cipője hiányzott az előszobából, a konyhában pedig csak a kávéfőző halk szuszogása emlékeztetett arra, hogy lakik itt valaki más is. Végre! Elment dolgozni, gondoltam megkönnyebbülten. Ez volt a tökéletes alkalom egy végtelenül hosszú, forró zuhanyra, anélkül, hogy valaki az ajtón dörömbölne, hogy Elena, az olaszoknak a hidratálás szentírás, fejezd be!. Fél órával később a fürdőszobából gőzfelhőben léptem ki, és mivel úgy hittem, enyém a vár, nem bajlódtam a felöltözéssel. Magam köré csavartam azt a fehér törölközőt, ami már a boltban is gyanúsan mini kategória volt, épphogy elfedte a lényeget, és minden egyes lépésnél veszélyesen csúszkált felfelé. A hajamból csöpögött a víz, és dúdolva vonultam végig a nappalin, mint valami kifutón. Épp a konyhapultnál hajoltam előre, hogy elérjem a kávésbögrét ami ebben a törölközőben felért egy akrobata mutatvánnyal, amikor a bejárati ajtó zárja kattant. Megmerevedtem. Az ajtó kivágódott, és Gian rontott be rajta. De nem az öltönyös, irodai Gian. Hanem a futásból hazatérő, tetőtől talpig izzadt, és ami a legrosszabb: félmeztelen Gian. A pólója a vállán lógott, a mellkasán vízcseppek csillogtak, és úgy zihált, mint aki most futotta le a maratont. - Megöl ez a párás idő... - kezdte, de amint felnézett, a mondat fele a torkán akadt. Ott álltam a konyha közepén, egy tenyérnyi törölközőben, vizes hajjal, a kezemben egy üres bögrével, amit védőpajzsként próbáltam magam elé rántani. - Te... te nem mentél dolgozni?! - visítottam fel, miközben próbáltam a törölköző alját lejjebb rángatni, de ezzel csak azt értem el, hogy felül kezdett elcsúszni. Gian szemei akkorára nőttek, mint a tegnapi paradicsomok a zöldségesnél. Végigmért és nem azzal a lakótársi pillantással. - Futni voltam, Elena! - kiáltotta, de közben el sem fordult, csak állt ott, mint egy szobor. - Azt hittem, még alszol! És... és az a törölköző... az egyáltalán törölköző? Vagy csak egy nagyobb méretű zsebkendő? - kérdezte miközben az engem alig takaró anyagot tanulmányozta. - Ne nézz ide! - ordítottam, és hirtelen megfordultam, hogy elmeneküljek, de a vizes lábam megcsúszott a kövön. Kapkodtam a levegő után, a kezemmel a pultba kapaszkodtam, és közben a törölközőm egy határozott mozdulattal elindult a gravitáció irányába. Egyik kezemmel a pultot fogtam, a másikkal kétségbeesetten próbáltam elkapni a textilt a csípőmnél. - Elena, vigyázz, el fogsz... - Gian ösztönösen elindult felém, hogy elkapjon, de félúton megtorpant, amikor rájött, hogy ha elkap, az több lesz, mint lakótársi segítség. - Inkább ne ess el! Kérlek, ne ess el, mert akkor tényleg nem marad titok köztünk! - szinte könyörgött nekem, valami olyasmi miatt amit én már nem tudtam befolyásolni. - Menj ki! Menj a szobádba! - hadonásztam a szabad kezemmel, miközben a másikkal a mellemnél szorongattam a törölközőt, ami most már csak a jóisten jóindulatának köszönhetően maradt rajtam. - Én menjek ki? Ez az én lakásom! - Gian hirtelen elnevette magát, bár az arca még mindig rákvörös volt. - És különben,  úgyis házasok vagyunk, nem? A férjed vagyok, drágám, láttam már ennél... várj, nem, nem láttam! - látványosan a homlokára csapott. - Gian Meloni, esküszöm, ha nem fordulsz meg három másodpercen belül, a maradék tegnapi tésztát a fejedre öntöm! - fenyegetőztem, miközben kivörösödve próbáltam oldalazva kijutni a konyhából. Gian végre megfordult, és a falnak támaszkodva rázkódott a nevetéstől. - Rendben, rendben! Megyek zuhanyozni. De legközelebb vegyél fel egy köntöst, Elena! Vagy legalább egy olyan törölközőt, ami nem egy Barbie-baba ruhatárából való! - a nevetése olyan életteli volt hogy majdnem én is elnevettem magam. - Elhiheted hogy nem neked szólt a műsor. - motyogtam halkan, és besuhantam a szobámba. A szívem úgy kalapált, hogy majdnem kiugrott a helyéről. Hallottam, ahogy Gian a folyosón még mindig kuncog magában, és közben hangosan megjegyzi: - Egyébként... nem is állt rosszul az a zsebkendő! A hirtelen jött közszemle után a lakásban beállt egy olyan csend, amit csak a zuhanyzó távoli zúgása tört meg. Percekig ültem az ágyam szélén, egy rétegesen begombolt köntösbe csavarodva, és az arcomat a tenyerembe rejtettem. Ez nem történik meg. Ez egyszerűen nem a valóság ismételgettem, de a retinámba égett kép Gian vizes mellkasáról és az a pimasz vigyor az arcán mást mondott. Végül, amikor a zuhany elhallgatott, és hallottam, hogy Gian visszavonul a szobájába, összeszedtem a bátorságomat, és kisurrantam reggelit készíteni. Úgy koncentráltam a pirítósra, mintha az életem múlna rajta. Amikor Gian kijött most már tisztán, felöltözve, de még mindig vizes hajjal, a levegő megfagyott. Leült az asztalhoz, és egy darabig egyikünk sem szólt. Én a kávémat bámultam, ő meg a kést pörgette az ujjai között. - Szóval... - kezdte Gian, és a hangjában még mindig ott bujkált az a fojtott nevetés. - Azt hiszem, a lakótársi határok ma reggel hivatalosan is megszűntek létezni. - jegyezte meg sokat tudóan. - Ne is kezd el, Gian! - vágtam rá, de nem bírtam ki, és egy félmosoly elhagyta a számat. - Esküszöm, azt hittem, már bent vagy az irodában. Ki az az őrült, aki hétfő reggel hétkor megy futni a párás hőségben? - néztem rá kérdőn. - Egy olyan férj, aki próbálja levezetni a feszültséget, amit a felesége okozott neki. - kacsintott rám, és épp beleharapott volna a pirítósba, amikor a telefonom pittyent az asztalon. Elnéztem a képernyőre. Michelle volt az.

Michelle: Csajszi, nem bírom ki estig! Beszéltem a pasimmal, Kennel, és teljesen oda van a sztoritokért! Szóval péntek este: dupla randi! Elviszünk a kedvenc olasz helyünkre a városon kívül. Nem fogadunk el nemet! Kell egy kis ’double date’ energia. xoxoM

Lassan letettem a telefont, és Gianra néztem. Ő is épp az üzenetet olvasta, és a szemöldöke a homloka közepéig szaladt. - Dupla randi? - kérdezte Gian, és a hangja most már egyáltalán nem volt magabiztos. - Kennel? Aki valószínűleg egy seattle-i technológiai zseni, és keresztkérdésekkel fog bombázni minket az esküvői tanúinkról? - találgatott, hiszen Michelle barátjával még soha nem találkoztunk. - Ez kész katasztrófa - sóhajtottam, és a fejemet az asztalra hajtottam. - Michelle-nek nem lehet nemet mondani. Ha lemondom, holnap az egész iroda azt fogja suttogni, hogy válunk. Vagy hogy megint... tudod... elintéztelek. - utaltam a múltkori balesetre. Gian egy pillanatra elhallgatott, majd egy váratlan mozdulattal kinyújtotta a kezét, és az ujjaival megkocogtatta a kezemet az asztalon. - Figyelj, Elena - mondta, és most a hangja komoly volt, de volt benne valami ugratás is. - Ha túl akarjuk élni ezt a pénteket, gyakorolnunk kell. Mert ha Ken megkérdezi, mi a kedvenc közös sorozatunk, és te azt mondod, hogy a Bridgerton, én meg azt, hogy az Odaát, akkor azonnal lebukunk. - finoman megsimította a kézfejem és az én testem máris reagált. - Gyakorolni? - néztem fel rá gyanakodva. - Mire gondolsz? - kérdeztem, miközben le se tudtam venni a szemem a kezéről ami az enyémen pihent. - Arra, hogy ma este, munka után, mi is tartunk egy randit. Itt, a nappaliban. Átbeszéljük az összes hazugságunkat, az összes kitalált közös emlékünket, és... - itt elvigyorodott. -  ...megtanulunk úgy viselkedni, mint akik nem akarják percenként megfojtani a másikat egy törölközővel. - nevette el magát. - Benne vagyok - bólintottam, és éreztem, hogy a reggeli kínos szituáció után ez a gyakorlás lesz a legveszélyesebb dolog, amit eddig csináltunk. - De Gian... póló legyen rajtad! - mosolyogtam rá. - És rajtad se csak egy zsebkendő legyen! - kontrázott rá, amire már el is nevettem magam. 

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉