20. Rész:

 Elena Reynolds                

 ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉

A szobám ajtaja egy néma, mégis súlyos válasz volt a világra. A sötétben ültem az ágy szélén, a karjaimat szorosan átkulcsolva a mellkasomon. Minden lélegzetvétel fájt, és nem a fizikai közelsége miatt, hanem amiatt a megalázó felismerés miatt, hogy Giannak igaza volt. Egy halk, óvatos kopogás törte meg a csendet. - Elena? - a hangja már nem volt pimasz, sem mézes-mázas. Tompa volt és őszinte. - Ne haragudj. Túltoltam. - sóhajtott fel miközben résnyire nyitotta az ajtómat, de nem jött be. A falnak dőltem, és a szememet a plafonra szögeztem. - Menj ki, Gian. - szóltam komolyan. - Nem megyek. Nem így. - hallottam, ahogy a ajtófának támasztja a homlokát. - Nem akartalak megbántani. Csak... elragadott a pillanat, és az a hülye gőg, amit Michelle és az egész irodai cirkusz váltott ki belőlem. - a hangja kedves volt és képes volt ő nyitni felém, ez csak még nehezebbé tette a dolgomat. - Nem a gőgöd a baj - mondtam a sötétbe, és a hangom remegett. -Hanem az, hogy azt hitted, kísérletet végezhetsz rajtam. Hogy tesztelheted, mennyire vagyok elérhető neked. - a szemeimben a könnyek már rohamosan gyűltek. Hosszú, nehéz csend következett. Aztán a kilincs megmozdult, de nem nyitotta ki az ajtót teljesen, csak tartotta. - Igazad van - mondta halkan. - Ez aljas volt. És nem is jellemző rám. De egy ideje...minden olyan furcsa. Én is csak próbálom kezelni ezt az egészet, és közben elvesztettem a határt a játék és a valóság között. - vallotta be őszintén. Egyrészt jól estek a szavai másrészt fájtak is. Hiszen ő arról beszélt hogy elvesztette a határokat, én viszont érzek...iránta valamit, valamit ami megrémít és amit még nem merek a nevén nevezni. - Én meg belefáradtam ebbe a határba - suttogtam. Lassan kinyitottam az ajtót. Gian a folyosó félhomályában állt, a vállai kissé megereszkedtek, és nyoma sem volt rajta a tegnapi öntudatnak. Amikor meglátott, egy pillanatra elhallgatott. - Elena. - suttogta a nevem, én pedig azt kívántam bárcsak megcsókolna. A szívem hősiesen küzdött, de végül az eszem aratott győzelmet. - Nem jövünk össze, Gian - mondtam ki végül nehezen, még mielőtt bármit mondhatott volna. - Nem fogunk ezen a ponton tovább lépni, mert ez az egész... egyszerűen nem történhet meg. Én szabad akarok lenni, és te sem akarsz egy igazi, bonyolult kapcsolatot, valakivel aki ismeri minden egyes kis hibádat. - mondtam komolyan. Gian egy hosszú pillanatig fürkészte az arcomat, aztán lassan bólintott. Egy fájdalmas, lassú mozdulat volt. - Igazad van - mondta végül. - Ez a hazugság már így is épp elég bonyolult. De... - a szemében megjelent egy régi, ismerős fény, ami nem a csábításról, hanem a barátságról szólt. - De békét köthetünk? Tényleg sajnálom. Nem akarom, hogy ellenségek legyünk emiatt a nevetséges színház miatt. - közelebb lépett. Ránéztem, és láttam benne az őszinteséget. Nem volt benne kényszer, nem volt benne színjáték. Csak két ember, akik belekeveredtek egy őrült szituációba, és most megpróbálták kimenteni a maradék méltóságukat. - Békét - mondtam, és a dühöm, ami eddig elhomályosította a látásomat, végre alábbhagyott. Gian egy fáradt, de őszinte mosollyal bólintott. - Akkor... béke. - sóhajtott fel megkönnyebbülve. Nem ölelkeztünk össze, nem volt semmi drámai gesztus. Csak álltunk ott, a folyosón, mint két fegyverszünetet kötő katona, akik végre letették a fegyvert. - Holnaptól - kezdtem, miközben a kilincset szorongattam. - Visszatérünk a lakótárs per barátok üzemmódhoz. Semmi fenékpaskolás, semmi nyakcsók, semmi dráma. - vázoltam fel mit is szeretnék én. - Rendben - értett egyet, és a hangja most már nyugodt volt. - Vissza a semlegességhez. - a tekintete égetett, a szavai azt mondták amit hallani akartam, de láttam a szemében ugyan azt a vágyat amit én is érzek iránta. - Pontosan. - bólintottam, ezzel lezárva a témát. Pár pillanatig csak csendben néztünk egymás szemeibe. Az eszem tudta hogy ez a helyes döntés részünkről, de a szívem vadul lázadt. Mikor lettem szerelmes Gianba....nem tudom....de megtörtént. - Elena? - szakított ki a gondolataimból, mielőtt becsuktam volna az ajtót. - Igen? - kérdőn figyeltem. - A zöldbabot azért még ott hagyhatod a mélyhűtőben. Lehet, hogy még szükségünk lesz rá. - szólalt meg halkan, a feszültség végleg elszállt, és egy halk nevetés hagyta el a számat. - Jó éjszakát, Gian. - csuktam be előtte az ajtót. - Jó éjszakát, Elena. - hallottam még a hangját a folyosóról. Becsuktam az ajtót, és bár tudtam, hogy a közös életünk még mindig tele lesz kínos helyzetekkel, valahogy most először éreztem úgy, hogy a  szerep nélkül is képesek leszünk túlélni. De azt is tudtam: az irodai pletykáknak ezzel nem lesz vége, és nekünk még nagyon sokszor kell majd eljátszanunk a boldog párt, miközben a valóságban csak két ember voltunk, akik megtanulták, hol a határ. Éjjel a házban minden csendes volt, leszámítva a saját, zakatoló gondolataimat. Hiába próbáltam számolni a bárányokat, vagy felidézni a legunalmasabb munkahelyi jelentésemet, a szemeim makacsul nyitva maradtak. A torkom kiszáradt, és a szomjúság végül kiparancsolt az ágyból. Lágyan, már-már kommandós mozdulattal csúsztam ki a paplan alól. A konyhába vezető folyosó sötétje olyan sűrű volt, hogy szinte tapintani lehetett. Éppen azon gondolkoztam, hol lehet az a fránya kapcsoló, amikor a nappali felől egy hirtelen, sötét tömeg tornyosult elém. Nem sikítottam. Csak egyfajta, a torkomból feltörő, félig fuldokló gurgulázó hangot adtam ki, miközben reflexből lendítettem a kezem éppen abba a magasságba, ahol egy átlagos férfi arca található. - Az ég szerelmére, Elena! - hallottam Gian rekedt, álmos hangját, és éreztem, ahogy az alkarom egy kemény, meleg felületbe ütközik. Nem az arcába, hanem a mellkasába. - Gian?! - suttogtam, és a szívem olyan sebességgel kezdett verni, mintha épp egy maratont futnék. - Mit keresel itt? Miért állsz a sötétben, mint egy kísértet? - kérdeztem feszülten. - Én kísértet? - hangzott a gúnyos, éjszakai válasz, amitől majdnem megállt a lélegzetem. - Te vagy az, aki a konyha felé settenkedik, mint egy éjszakai tolvaj. Én csak vizet akartam inni. - felelte halkan. - Akkor miért nem kapcsoltad fel a villanyt? - kérdeztem felháborodva. - Mert a kapcsoló a te oldaladon van, te... - és itt elhallgatott. Ahogy a szemem hozzászokott a félhomályhoz, megpillantottam a sziluettjét. Egy laza melegítőnadrág volt rajta, és mivel a nappali ablaka egy kicsit beengedte az utcai lámpa fényét, láttam, hogy a felsőteste most is csupasz. A sötétben a mozdulatai lassúak és nehézkesek voltak, mint egy álmos medvéé. Én viszont egyáltalán nem voltam medve. Egy szerencsétlen, pánikoló lakótárs voltam, aki épp most próbálta meg lekeverni a békemegállapodásunk egyik felét. - Én csak... - kezdtem volna, de a lábam megbotlott az egyik, apró szőnyegben. A következő pillanatban a fizika törvényei ellenem fordultak. Egy elegáns, de annál kínosabb ívben dőltem előre, és Gian irányába zuhantam, mint egy irányíthatatlan hajótörött. - Ne már, megint?! - motyogta Gian, és reflexből elkapott, de mivel ő is épp egyensúlyozott, mindketten hátraestünk. A földön landoltunk, egy nagy, kaotikus kupacban. Gian a hátam mögé került, én pedig rajta feküdtem, a kezemmel pedig véletlenül a nyakánál fogva támaszkodtam meg. A csend, ami követte a becsapódást, mélyebb volt, mint valaha. - Elena - suttogta, és éreztem a mellkasa rezgését a saját arcom alatt. - Ha ez a béke, akkor tartsd meg a békét, és szállj le rólam, mielőtt a végén még azt hiszem, hogy ez a taktikád arra hogy megölj. - mondta gúnyosan. - Csak megbotlottam! - suttogtam vissza, és próbáltam elrugaszkodni, de a lábam belegabalyodott az övébe. Megpróbáltam felállni, de a mozdulatommal véletlenül sikerült az arcát a saját vállamnak ütnöm. - Ó, az istenit! - szisszent fel. - Te nem lakótárs vagy, te egy mozgó fegyverrendszer vagy! - mondta de a hangjában már ott bujkált a nevetés előjele. - Nem én vagyok a fegyver, te raktál csapdát a nappali közepére! - érveltem, a szőnyegre utalva amit ő akart a folyosóra. - Szállj le rólam. - szólalt meg ismét, amikor már egy ideje ránehezedve próbáltam felállni. - Nem látok semmit. - támaszkodtam meg csupasz mellkasán. - Segítek. - ajánlotta és egyik kezével próbált feltornázni magáról de a másik keze, célt tévesztett és a mellem vonalára simult. - Mit művelsz? - sziszegtem és éreztem ahogy elvörösödök. - Én...ez...nem direkt volt. - motyogta zavartan de a keze még mindig rajtam volt. - Azonnal vedd le a kezed a....- ki sem tudtam mondani annyira zavarba jöttem. - A cicidről? - próbálta poénkodással oldani a helyzetet és elvette a kezét. - Nem hiszem el Gian. Komolyan nem hiszem el. - mérgelődtem miközben végre sikerült kiszabadítanom magam. Gian még mindig ott feküdt a földön, sötétben csak a körvonalai látszottak. Hallottam, ahogy halkan kuncogni kezd. - Tudod mit? - kérdezte. - Felejtsd el a vizet. Igyál meg egy nyugtatót, vagy menj vissza aludni. - lassan ő is felállt a földről. - Szomjas vagyok! - jelentettem ki dacosan, miközben megpróbáltam kiegyenesedni. - Akkor menj, de kérlek, ne gázolj át rajtam még egyszer. Én itt maradok, biztonságban. - nagy nehezen megtalálta a villanykapcsolót és feloltotta a fényt. - Nagyon vicces - morogtam, és elindultam a konyha felé. Még hallottam, ahogy Gian utánam szól, mélyen és halkan: - Vigyázz a küszöbbel, Elena! Az nem harap, de lehet, hogy az éjszaka folyamán megpróbál megölni! - nevetett a saját hülye poénján. Még jó, hogy háttal álltam már neki mert biztosan látta volna, ahogy egy halvány, akaratlan mosoly kúszik az arcomra, miközben a konyhában végre megtaláltam a poharat. A békénk nem volt tökéletes, de legalább... elég mozgalmas.

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉