19. Rész:

 Elena Reynolds                

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉

 

A lakás ajtaja a kelleténél talán egy árnyalatnyival hangosabban csattant be mögöttem. Nem akartam én azt a bejáratot megsemmisíteni, de a bennem fortyogó, szégyenérzettel és valami megmagyarázhatatlan izgalommal vegyes düh egyszerűen nem tűrt más megoldást. A nappaliban Gian ült a kanapén, a megszokott, bosszantó nyugalommal egy könyvet tartott a kezében. Felnézett, és az a félmosoly az az elviselhetetlenül sármos, tudom, mit tettem, és imádtam minden percét típusú mosoly kúszott a szája szélére. - Szia - köszönt, mintha csak a sarki boltból tértem volna haza, és nem egy totális közösségi öngyilkosságból. - Szia - vágtam rá, és a táskámat a padlóra hajítottam. - Milyen napod volt? - érdeklődött ahogy mindig. - Komolyan kérdezed, milyen volt a napom? - förmedtem rá miközben majd szétvetett a düh. Mérges voltam rá amiért megpaskolta a fenekem a munkahelyemen és mérges voltam rá azért a nyakcsókért is. De ha igazán őszinte akarok lenni, magamra voltam a legdühösebb, mert a közelsége olyan vonzalmat ébresztett bennem, amit nem tudom meddig tudok még magamban tartani. Gian becsukta a könyvét, de nem tette le. Figyelt. Mint egy ragadozó, aki tudja, hogy a zsákmány már úgyis a hálójában van. - Kicsit érdekel - felelte halkan. - Az egész iroda megőrült, Gian! - léptem elé, a kezeimet a csípőmre téve. - A kolléganőim majd elalélnak tőled, amióta ma délután beállítottál azzal a nyomorult dossziéval! - nem csak magamon hanem a hangomon sem tudtam uralkodni. - Csak egy dossziét vittem - vont vállat ártatlanul. - Azt hittem, segítség. - teszi hozzá mintha nem tudná mit művelt ma. - Megpaskoltad a fenekemet! - kiáltom el magam amitől elvileg meg kellett volna hökkennie, de ő rezzenéstelen arccal ült tovább. - Alig értem hozzád. Épp csak egy kicsit finoman. -pontosított ő, mintha egy szobrászati technika kritériumairól beszélnénk. - Az open office közepén! A nyakcsókról nem is beszélve! Michelle majdnem oxigénhiányt kapott, Alice pedig úgy nézett rád, mintha egy szentkép lennél. Kate azt mondta ma nekem, hogy ne haragudjak rá, de mostantól rólad fog fantáziálni. Serena azt mondta egy olasz csődör vagy és nem érti miért nincs már vagy tíz gyerekünk. Mert ő a helyemben állandóan...veled...szexelne. - a végére már szinte sikítottam a feszültségtől. Gian felállt, és egy lassú, megfontolt lépéssel közelebb jött hozzám.  - A kollégáid nagyon lelkes közönségnek tűntek. Szerintem csak élvezték a show-t. - halálos nyugalommal beszélt. - Hallod amit mondok? - ordítottam el magam. - Igen Elena. Hallom. De te kezdted, ne felejtsd el. Milyen meséket adagolsz te nekik? Hm? - kérdőn nézett rám. - Ez nem volt show! Ez... ez egy katasztrófa volt! És nem adagolok nekik semmit. Faggattak és mondanom kellett valamit. De azok csak szavak...te tetteket mutattál. - hadartam, miközben idegesen a hajamba túrtam. - És még jó, hogy nem szájra csókoltál meg, mert akkor valószínűleg a mentők visznek ki az épületből! Nem engem, hanem téged. - mutattam rá remegő kezekkel. Gian elgondolkodva felvonta a szemöldökét. - Szerinted? Túl sok lett volna? - kérdezte ártatlan képet vágva és tudtam, hogy ezt már direkt csinálja velem. - IGEN! - kiáltottam el magam, mire ő egy szinte már zavarba ejtő, komoly bólintással nyugtázta a választ. - Érdekes - jegyezte meg, és egy lépéssel még közelebb került. - Mert a kolléganőid szerint, amiket olyan büszkén meséltél nekik, a csókom mámorító. - egyenesen az ajkaimra szegezte a tekintetét. Az arcomat elöntötte a forróság, mintha csak most tartottam volna az irodai beszédet. - Nem mondtam ilyet! - vágtam rá, borzalmasan hazudtam mindig is és ez most sem változott. - De! - szögezte le kérlelhetetlenül. - Elena - tette hozzá, és most már csak egy karnyújtásnyira volt tőlem. - Te tényleg azt állítottad, hogy amikor hozzád érek teljesen elfelejtesz lélegezni? - még egy lépést tett felém. - Én nem... fújj. -  a kanapépárnához nyúltam, mint egy életmentő gyűrűhöz, és teljes erőmből hozzávágtam. Gian egyetlen, elegáns mozdulattal elkapta, és még mindig mosolygott. A levegő a szobában hirtelen sűrűvé, szinte tapinthatóvá vált. - Ha ennyire fújj az egész - idézőjelezte a levegőben a szót, miközben rám nézett. - Akkor miért hazudsz rólam ilyen részletesen a munkahelyeden? Miért építed fel a legendát, ha ennyire utálod a szerepet? - szinte kérdőre vont. Teljes joggal. - Csak azért, hogy békén hagyjanak! - próbáltam védekezni, de a hangom mélyén már ott bujkált a bizonytalanság. Gian egy lépést tett, és most már a bőrömön éreztem a közelségét. Az a pimasz, veszélyes mosoly még mindig ott volt a szája szélén. - És békén hagytak? - kérdezte halkan. - Nem. - sóhajtottam fel drámaian. - Érdekes. Akkor talán a hazugságaidat kellene finomítani. Ha legközelebb mesélsz rólam, szólj előre. Fel kell készülnöm a szerepre. Végül is, egy ilyen tehetséges rendezőnek, mint te, jár a felkészülési idő. - jegyezte meg gúnyosan majd elhátrált tőlem. - Soha többé nem mesélek rólad - dünnyögtem, de a tekintetemet nem tudtam levenni róla. Felálltam, és elindultam a konyha felé, mert éreztem, ha itt maradok, elárulom magam. De Gian hangja a hátamnak ütközött, olyan tisztán és halkan, hogy megálltam. - Elena. - szólt utánam. - Mi van még? - fordultam meg lassan. Gian ott állt a félhomályban, és az a vigyor... az a vigyor most valahogy más volt. - Ha legközelebb bemegyek az irodádba... szerinted tényleg ne csókoljalak szájon? - viccelődött de az én gyomromban valami összerándult, és nem a düh volt az. Nagyon nem a düh. Ha tudná, hányszor képzeltem már el az ajkait az enyémeken. De soha nem tudja meg. - Gian - suttogtam, és a lábam remegni kezdett. - Aludj ma nyitott szemmel. - utaltam arra, hogy ne akarjon engem felbőszíteni mert rosszul jár. Gian felnevetett, egy rövid, mély hangot, hallatott amitől a csend is megremegett. - Értettem - felelte, de a tekintete még mindig az ajkaimon időzött. A levegő a konyhában hirtelen sűrűvé, szinte fojtogatóvá vált. Gian már nem az a gúnyos, pimasz lakótárs volt, mint az elején. Már valami másfajta energia áradt belőle: lassú, kiszámított és veszélyesen csábító. Alig három hete ismerem és képtelen vagyok őt kiverni a fejemből. Soha nem ismertem ilyen férfit mint ő, de védenem kell magam és nem engedhetem meg magamnak hogy összetörjek. Derek tönkre tett, de ha még a saját múltamon túl is tudnám tenni magam valahogy, ott van Gian múltja...Claire. A nő aki öt évet várt arra hogy Gian elköteleződjön, de a vége szakítás lett. Gian nem akar megállapodni, én pedig nem vagyok képes bízni és hinni. Még akkor sem ha meg vagyok győződve arról, hogy őt az égiek küldték az életembe. Figyeltem őt aztán lassan elindult felém. Minden mozdulata macskásan elegáns volt, ahogy körém fonta a tekintetét. Amikor megállt előttem, a közelsége szinte fizikai akadályt képezett; éreztem a bőrén a tusfürdő illatát és azt a forró, lüktető energiát, ami csak ő belőle sugárzott. - Tudod, Elena - suttogta, és a hangja olyan volt, mint a melasz: ragacsos, édes és mély. - Azt hiszem, igazad van. Túl sokat játszunk. Talán eljött az ideje, hogy őszinték legyünk egymáshoz. Főleg te. - a keze finoman a csípőmre csúszott, és az ujjaival lassan végighúzta a pólóm szélét. A szívem a torkomban dobolt, a térdem pedig meggyengült a szándékos, mézes-mázas közeledésétől. A tekintete az ajkaimra vándorolt, majd újra a szemembe nézett, olyan intenzitással, amitől elállt a lélegzetem. Lassan, centiméterről centiméterre hajolni kezdett felém. A világ elszürkült körülöttem; nem létezett más, csak az ő közelgő arca, a lehelete és az az ígéret, ami ott vibrált a levegőben. Képtelen voltam megmozdulni. Nem hátráltam, nem fordultam el. Hagytam, hogy betöltse a teremet, hagytam, hogy elérjen a pillanat, amire a pletykák és a hazugságok után akaratlanul is vágytam. Aztán, centikre az ajkaimtól, Gian megállt. Éreztem a leheletét a számon, de az érintés elmaradt. Én ott maradtam, lehunyt szemmel, egy majdnem csókkal. Ő pedig egy pillanatnyi csend után csak egy halk, gúnyos kuncogást hallatott, majd egyetlen centit sem mozdulva, a fülemhez hajolt. - Még hogy fújj Elena? - suttogta, és a hangja mostanra már nem volt mézes, csak kegyetlenül diadalmas. - Azt hiszem, a reakciód azt bizonyítja, hogy ha akkor és ott, az irodában megteszem, simán megcsókoltál volna. Nem hogy elhúzódtál volna, de még vissza is csókoltál volna. - a szavai úgy hatottak rám, mint egy arculcsapás. A valóság és vele együtt a hatalmas, megalázó lebukás éles fényben tárult fel előttem. A levegő, amit addig belélegeztem, hirtelen elhagyta a tüdőmet. Hátraléptem egy nagyot, és a kezemmel a pultba kapaszkodtam, hogy ne rogyjak össze. Az arcom most nemcsak vörös volt, hanem égett a dühtől és a szégyentől. De tudtam, hogy ki kell tartanom magam mellett, nem vallhatok színt. - Te... te aljas... - akadtam el, és a hangom remegett a dühtől. - Mit hittél, ezzel mit bizonyítasz? Hogy milyen jól tudod manipulálni a helyzetet? Vagy engem? - emeltem meg a hangom és ellöktem magamtól. - Soha nem manipuláltalak. Kurvára nem érdekelt hogy ki mit gondol rólunk. Miattad mentem bele a színjátékba. - mondta Gian, és most már csak hűvösen, távolságtartóan nézett rám. - Elegem van, Gian! - kiáltottam, és a hangom visszhangzott a konyha csempéin. - Nekem is elegem van Elena. - emelte meg most először a hangját. - Igazán és miből? - gúnyosan néztem rá. - Ebből! - mutatott az arcomra. - Mindenben, minden kibaszott helyzetben számíthatsz rám pedig alig három hete ismerjük egymást. Mégis úgy bánsz velem mint egy darab szarral. Gian csináld ezt, Gian csináld azt....Gian maradj csendben. Elég volt. - úgy szakadtak ki belőle a szavak, hogy engem teljesen meghökkentett. Az indulatai biztonságosak voltak, mégis ráébresztett arra, hogy igaza van. - Nem tudom miért csinálod ezt. Nem tudom miért hiszed azt hogy a világ ellened van. Nem tudom miért nem tartasz többre engem ennél, de szerintem gondolkodj el. - egyenesen a szemembe nézett. - Eljátszani hogy meg akarsz csókolni, szemét húzás volt. - suttogtam ezzel próbálva magamat védeni. - Elena, csak vicceltem... - kezdte Gian, de az arca egy pillanatra megkeményedett. - Te pár napja majdnem kiheréltél vacsora közben. Az nem számít ugye? - fordult ismét felém. - Véletlen volt! - üvöltöttem el magam ismét. - Hát persze. Neked minden véletlen. - kontrázott rá és most először veszekedtünk, nem játékból, hanem úgy igazán. -  Ne! -  vágtam a szavába mielőtt újra megszólalhatott volna, és a szememben már ott csillogtak a dühkönnyek. - Elegem van abból, hogy ennyire biztos vagy magadban. Elegem van abból, hogy a kolléganőim előtt mutogatod magad, itt meg úgy csinálsz, mintha te irányítanád az érzelmeimet. Én nem vagyok a te kísérleti nyulad, és főleg nem vagyok a te... a te kis csődöröd játékszere! - azzal megfordultam, és anélkül, hogy hátra néztem volna, a szobám felé vettem az irányt, csapkodva a padlót a lábammal. A konyhában hagyott csend most már nem feszült volt, hanem kíméletlen: a színjátéknak vége lett, de a valóság most sokkal fájdalmasabbnak tűnt, mint bármelyik kitalált történet.

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉