1. Rész

 Elena Reynolds

 ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉

Az este túl gyorsan érkezik meg. Nem azért, mert siet. Hanem mert nincs hova menekülnöm előle. Még mindig ugyanabban a lakásban vagyok. Még mindig ugyanazzal az idegen férfival. És még mindig nem hívott vissza a tulaj. Kezdem személyes sértésnek venni. A nappali közepén állunk, mint két ember, akik nem tudják, hogyan kell normálisan viselkedni ebben a teljesen abnormális helyzetben. - Szóval… - mondom végül. - Alvás. - célozgatok és kissé zavarban vagyok. - Logikus felvetés. - feleli Gian. Körülnézek. Egy hálószoba. Egy ajtó. Egyértelműen egy ággyal. Aztán a másik szoba. Kisebb. És… egy kanapé. Nem biztató kanapé. Hanem az a fajta, ami már ránézésre is hátfájást ígér. - Már egy hónapja itt lakok. - Gian nyugodtan szólal meg. Mintha ez a tény mindenre feljogosítaná. - És? - nézek rá értetlenül. - Ezért…szerintem a nagy szoba engem illet. - az említett helység ajtaja elé lép. Pislogok. Egyszer. Kétszer. - Ez most komoly? - kérdezem döbbenten. - Teljesen. - bólint. - Tehát az érvelésed az, hogy hamarabb érkeztél? - újabb kérdést teszek fel, mert elsőre még nem akarom elhinni, vagy csak elfogadni, hogy az az átkozottul kényelmetlennek tűnő kanapé lesz az enyém. - Röviden, igen. - kitart az akarata mellett. - Én meg kifizettem az előleget. - próbálkozok, elég gyengén. - Én is. - kontrázik rá azonnal. - Akkor döntetlen. - világosítom fel, de láthatóan meg sem hatja. - Nem teljesen. Nekem már itt vannak a dolgaim. - mutat a szobába ahol már valóban berendezkedett. Én azonban nem adom fel. - Kő papír olló? - vigyorgok rá mint egy kisgyerek. - Ezt te sem gondolod komolyan. - csóválja a fejét és én feladom. És gyűlölöm, hogy igaza van. Sóhajtok. Nagyot. Látványosat. Művészit. - Rendben. Legyen a tiéd az ágy. - mondom ki végül. Egy pillanatra meglepődik. Mintha nem erre számított volna. Ez jól esik. - De - teszem hozzá gyorsan. - Akkor a kanapé nem lehet tragikus állapotban. - a másik szoba felé fordulok. - Nem tragikus. - biztat, nem túl sok sikerrel. - Ez nem volt meggyőző. - pillantok vissza rá. - Csak enyhén gerincromboló. - poénkodik de én szúrósan nézek rá. - Ha holnap nem tudok felkelni, te viszel munkába. - figyelmeztetem hiszen holnap reggel kezdek az új munkahelyemen. - Taxival? - kérdez vissza. - A hátadon. - javaslom teljesen komolyan. Most ő néz rám. - Az logisztikailag bonyolult lenne. - fintorodik el. - Oldd meg. Te akartad az ágyat. - intem le, az ő szája sarkában viszont ismét megjelenik az a halvány mosoly. - Hozok párnát. - mondja végül. - Meg takarót. - elindul a nappali felé. - Ha virágmintás, visszautasítom. - megyek utána, mintha vendég lennék a saját lakásomban. - Fekete. - jegyzi meg. - Hát persze hogy az. - csapok színpadiasan a homlokomra. Pár perccel később már a kisebb szobában állok. A kanapét nézem. Őszintén. Csendben. - Ez… rövidebb, mint én - mondom. -Össze tudod húzni. - okoskodik Gian. - A lábaimat? - nézek rá értetlenül. - A kanapé összehúzható. - még mindig végtelen türelemmel beszél hozzám. És ez nekem nem tetszik. Megpróbálom kihúzni a kanapét, de megakad. Még egyszer és megint. - Ez ellenem van - motyogom. Mögöttem lépések. Gian szó nélkül mellém lép, és egyetlen mozdulattal kinyitja. Természetesen. Mintha ez a világ legegyszerűbb dolga lenne. - Utállak! - mondom halkan. - Gyorsan kialakult. - szól vissza, amin majdnem elnevetem magam de még időben vissza tudom fojtani. - Hatékony vagy idegesítésben. - világosítom fel komoly ábrázattal. - Ez rejtett tehetségem. - elindul az ajtó felé. - Jó éjt, Elena - mondja végül. - Jó éjt…ágy tolvaj. - szólok utána és most tényleg elmosolyodik. Kimegy. Az ajtó halkan becsukódik. Leülök a kanapéra.  Nem kényelmes. Nem is katasztrófa. Pont olyan, mint ez az egész helyzet. Reggel arra ébredek, hogy nem tudom, hol vagyok. Pár másodpercig csak bámulom a plafont, és az agyam kétségbeesetten próbálja összerakni az információkat. Ismeretlen szoba. Ismeretlen ágynak nem nevezhető valami. Ismeretlen… csend. Aztán beugrik. Új lakás. És az idegesítően nyugodt férfi a konyhában. Felnyögök, és az arcomba temetem a párnát. - Remek kezdés - motyogom. - Első nap, és már lakótársam van. - kimászom az ágyból, magamra kapok egy pulóvert, és óvatosan kinyitom az ajtót. Csend. Talán még alszik. Talán elment. Talán rájött, hogy ez az én lakásom, és önként távozott. Ez utóbbi nyilvánvalóan túl szép lenne. Kilépek a folyosóra… és azonnal megcsap a friss kávé illata. Persze. Ő már fent van. Ő biztos olyan ember, aki napfelkeltekor jógázik és tökéletes kávét főz, csak hogy idegesítsen. Elindulok a konyha felé. És megdermedek. Ő ott áll az ablaknál, háttal nekem, egy bögrével a kezében. A reggeli fény köré rajzolja az alakját, mintha direkt egy romantikus film díszlete lenne. Ez… zavaróan esztétikus. Nem szabadna észrevennem ilyesmit. Főleg nem róla. - Jó reggelt. - megköszörülöm a torkom. Oldalra fordítja a fejét. - Jó reggelt. - a hangja még mélyebb így reggel. Ez is teljesen felesleges információ, amit az agyam eltárol. A pultra nézek. - Az… az én bögrém? - kérdezem reménykedve, hiszen reggeli kávé nélkül én használhatatlan vagyok. - Nem. - feleli. - Nincs is bögréd. - teszi hozzá és igaza van. - Most már van. Fejben. - leülök a pulthoz. Mintha majdnem mosolyogna. Gyorsan a kávégépre nézek. - Csináltál… nekem is? - újabb reményteli kérdés részemről. - Nem. - ugyan az a válasz. Pislogok. - Ez kegyetlen. - mondom komolyan. - Tanulási folyamat. - felém fordul, de nem értek semmit. - Milyen folyamat? - kérdezek végül rá. - Hogy értékeld, ha egyszer mégis kapsz. - elvigyorodik. Karba teszem a kezem. - Tudod mit? Nem is kell. - dacosan pattanok fel. - Rendben. - teljesen nyugodtan néz rám. - Egyáltalán nem érdekel. - mérgelődök tovább. - Igen, azt látom. - cukkol tovább.  Mérgesen a szekrényhez lépek, kinyitom… és teljesen üres. Másikat. Az is. Visszafordulok. - Kiürítetted a konyhát? - vonom kérdőre. - Nem, csak rendszereztem. - kapom meg a válasz. - A semmit könnyű rendszerezni. - jegyzem meg halkan. Leteszi a bögrét. - A hűtőben van joghurt. - ajánlja fel. - Nem kérek joghurtot. - fel vagyok háborodva. - Akkor éhen halsz. - szól vissza. Nehéz eset de nagyon jó a szócsatában, ezt el kell ismernem. - Inkább, mint hogy megköszönjem. - kontrázok rá. Csend. Aztán… halkan felnevet. És ez annyira váratlan, hogy egy pillanatra elfelejtek mérges lenni. - Tessék - tol felém egy másik bögrét. Gőzölög. Kávé. A forró italra nézek aztán rá. - Azt mondtad, nem kapok. - szólalok meg halkan. - Gyorsan tanulsz. - csóválja a fejét. Óvatosan elveszem a bögrét. Belekortyolok.…túl jó. Ez bosszantó. - Nem rossz - mondom közömbösen. - Tudom. - magabiztos, mint mindenben. Megforgatom a szemem, de a szám sarka megint áruló módon felfelé húzódik. Az ablakhoz lépek. A város alattunk ébredezik, a fény aranyszínű a házak között. - Szép -mondom halkan, mielőtt megállíthatnám magam. - Igen. - feleli. De nem a várost nézi. Érzem. És hirtelen túl meleg lesz a levegő. Gyorsan újra a kávéra koncentrálok. - Ma elérjük a tulajt -  próbálom elterelni a saját gondolataimat is. - Igen. - helyesel. - És akkor ez az egész… véget ér. - újra a kávémba kortyolok. - Igen - ismétli. - Mennem kell dolgozni. Az első napom. - elindulok a kisszoba felé. - Munka után újra hívjuk a tulajt. - szól utánam és én helyeslően bólintok.

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉