2. Rész

  Elena Reynolds   

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈

A kulcs a zárban hangosabbnak tűnik, mint tegnap. Talán mert most már tudom, hogy odabent nem üres lakás vár. Hanem egy férfi, aki szerint ez az ő lakása. Az ajtó kinyílik. Gian a konyhában áll, az ingujja feltűrve, mintha minimum egy lakberendezési magazin fotózásán lenne. Egy bögre van a kezében. Felnéz. - Túlélted az első napot? - kérdezi. Megállok az előszobában. - Épphogy. Háromszor kérdezték meg, biztos jó helyen vagyok-e. Kezdek gyanakodni. - felelem miközben egy pillanatra visszagondolok a mai napomra. Ez sem volt könnyű, mint minden más sem az ha rólam van szó. - Lehet, hogy nem. - kortyol a bögréből teljes nyugalommal. Ledobom a táskámat. - Beszéltél a tulajjal? - kérdezem végül azt ami a leginkább érdekel. Egy másodpercig csak néz. - Hívtam. - vonja meg a vállát. - És? - sürgetem, idegesítő a folytonos nyugalma. - Képzeld el, beszéltem vele. - bólogat. Megdermedek. Úgy érzem eljött az igazság pillanata, amikor vagy neki kell elmennie vagy nekem. - Komolyan? - közelebb sétálok. - Nem. - csóválja meg végül a fejét és nekem komoly erőfeszítést jelent nem elküldeni melegebb éghajlatra. De csak felsóhajtok. - Te nagyon élvezed ezt. - rá nézek miközben beszélek. - Nem mondanám, hogy élvezem. Inkább… megfigyelem. - leül és újra a kávéjába kortyol. - Mit? - őszintén kíváncsi vagyok mert kiismerhetetlen ez a férfi. - Hogy mennyi ideig bírod anélkül, hogy felrobbannál. - egyszerűen a szemembe mondja. Közelebb lépek. - Figyelmeztetlek, ma volt az első munkanapom. Feszültség alatt állok. - teljesen komolyan beszélek. A Seattlei életem eddig nem igazán úgy alakul ahogy azt én elképzeltem, semmilyen téren. - Észrevettem. Már az ajtónyitás hangján. - tovább cukkol. Leveszem a kabátom. - Szóval nem vette fel. - váltok vissza az eredeti témához. - Nem. És nem is hívott vissza. - feleli könnyedén, mintha őt ez kicsit sem zavarná. - Fantasztikus. - feszülten túrok a hajamba. Gian leteszi a bögrét a pultra. - Lehet, hogy külföldön van. - találgat, de engem ez most cseppet sem nyugtat meg, mert ez a problémánkat nem oldja meg. - Lehet, hogy meghalt. - dobok fel én is egy opciót. - Akkor jogilag érdekes helyzetben vagyunk. - bólogat. Elnevetem magam. Akaratlanul. - Ez nem vicces, tudom. - emelem fel a kezem próbálva türtőztetni magam. - Egy kicsit az. - ellenkezik, és tudom hogy direkt csinálja. - Nem. Nem az. - már én sem nevetek. - De. Az. - övé az utolsó szó már megint, a szemem sarkából látom, hogy mosolyog. Nem szélesen. Csak épp annyira, hogy idegesítsen. Körülnézek a lakásban. - Legalább nem pakoltál át mindent, amíg távol voltam. - az egyik fotelba ülök. Fáradtnak érzem magam. - Gondoltam rá. De féltettem a kanapét. - átsétál a nappaliba és a másik fotelban foglal helyet. Rápillantok. - Az az én területem. - utalok a kisszobára és az ottani kanapéra ami múlt éjjel az ágyam volt. - Pontosan. - bólint. Csend telepszik közénk. Nem kínos. Csak… új. - Milyen volt tényleg? - kérdezi most halkabban, ismét a munkámra utalva. Meglep a hangszín. - Fura. Mindenki tudja, ki kicsoda. Csak én nem. - felelem őszintén. - Majd megszokod. - bíztat és ez most meglep. - És te? Megszoktad már, hogy idegenek sétálnak be a lakásodba? - kérdezek vissza, magamra utalva. - Nem szokásom kulcsot adni hozzá. - halványan elmosolyodik. - Én sem szoktam férfiakat találni a nappalim közepén. - sóhajtok fel drámaian. - Ez kölcsönös. - bólintok. Egymásra nézünk. Egy pillanatig túl hosszan. Gyorsan elfordulok. - Akkor még egy nap - szólalok meg ismét, arra utalva hogy még nem értük utol a tulajt. - Még egy nap - bólint. - És ha holnap sem veszi fel? - kérdezem reménytelenül. - Akkor még egy nap. - vágja rá azonnal, túl gyorsan. - Ez így kezd ijesztővé válni. - gondolkodok hangosan miközben rá nézek. - Nyugodj meg. Nem harapok. - vigyorog önelégülten. Felvonom a szemöldököm. - Még. - javítom ki és most tényleg felnevet. És valami furcsa történik. A lakás már nem tűnik annyira idegennek. - Éhes vagyok. - pattanok fel hirtelen és elindulok a konyha felé. A hűtő a fő célpont, de amikor kinyitom csak egy sóhaj szakad ki belőlem. Tíz percig bírom. Pontosan tíz percig tudok úgy tenni, mintha teljesen normális lenne, hogy egy üres konyhában élünk. - Nincs semmi ennivaló. - jegyzem meg. - Van joghurt - feleli nyugodtan még mindig a nappaliban ülve. - A joghurt nem étel. - ellenkezek azonnal. - De. Az. - rám pillant és én tudom hogy most sem jutunk majd dülőre. - Nem. Nem az és még ha az is lenne, a joghurt nem laktat. És ez a joghurt már nem is valami bíztató. - kiveszem a hűtőből és a kukába dobom. - Az volt a vacsorám. - Gian hitetlenkedve néz rám. Vissza bámulom. - Elmegyünk bevásárolni - jelentem ki végül. - Nem szeretem a tömeget. - azonnal ellent mond.  -Én meg az éhezést nem. - közelebb sétálok hozzá. - Online rendelés. - okoskodik, de nem ismer még engem. Nem adom fel. - Látni akarom, mit veszek. - dacolok vele. - Akkor menj egyedül. - felnéz rám és egyenesen a szemembe néz. - Nem tudom, hol van itt bármi. - emlékeztetem, hiszen én csak egy napja érkeztem a városba. - Telefon. Térkép. Modern technológia. - gúnyolódik. - Jössz. - jelentem ki határozottan. - Nem. Nem jövök. - tiltakozik. - De igen. Jössz. - megállok előtte ezzel is jelezve, hogy ezt bármeddig tudom csinálni. Csend aztán sóhajt. - Öt perc múlva indulunk. - feláll a fotelből és a szobájába vonul. Mosolyogni tilos, de belül győzelmi táncot járok.

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈