3. Rész:

 Elena Reynolds     

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈

Tizenöt perccel később már az egyik közeli boltba lépünk be. A szupermarket túl világos, túl hangos, és túl sok ember van benne. Én lelkes vagyok. Gian úgy néz ki, mint akit ide kényszerítettek, mondjuk ez igaz is. - Ez kínzás - morogja. - Ez civilizáció. - javítom ki mosolyogva. - Nem látom a különbséget. - vonja meg a vállát. Én fogok egy bevásárlókocsit. Ő nem. - Fogj meg valamit - mondom. - Megfogtam. A türelmem utolsó darabját. - mellettem sétál. - Nagyon vicces vagy. Told a kocsit. - felé irányítom az enyémet de ő nem fogja meg. - Nem. - úgy néz rám mintha kikérné magának még a feltételezést részemről, hogy ő most valóban vásárolni fog velem. - Told a kocsit. - ismétlem meg magam. - Nem. - megáll és úgy néz rám. - Jó, akkor én tolom. - feladom és továbbindulok. Ő jön utánam. Ez már fél siker. A zöldséges részlegnél állunk meg először. - Kell paradicsom. - jut eszembe, hiszen az az egyik kedvencem. - Minek? - fintorog. - Enni? - nézek rá kérdőn. - Nyersen? - kérdezi és én meg akarom ütni, de nem teszem. - Igen nyersen. Vagy valamit főzni belőle. - magyarázom mintha értenék a főzéshez, de úgy döntök neki nem kell arról tudni hogy jó ha három féle ételt el tudok készíteni. Támadási alap lenne, azt pedig nem hagyom. - Barbárság. - csóválja a fejét. Rámeredek. - Te mit eszel? - kérdezem, már komolyan érdekel. - Joghurtot. Csak nem a kukából. - cukkol és szemmel láthatóan élvezi. - Az már nem volt jó. Megmentettelek egy hosszú éjszakától a mosdóban. Legyél hálás. - magabiztosan nézek rá. - Hálás vagyok. - gúnyosan mosolyog rám. Végül két kiló paradicsomot rakok a kosárba, Gian arcán látom hogy el van szörnyedve de tudomást sem veszek róla. Pár perccel később a tészta sorban leemelek háromfélét. - Hány embernek akarsz te főzni? - kérdezi. - Nem kell egy nap alatt megfőzni az összeset. Ez bevásárlás, tudod? Ami kell az kell. - rá sem nézek csak pakolok a kosárba. - Pazarlás és logikátlan. - jegyzi meg. - Szabad akarat. - intem le. Ő visszatesz kettőt a polcra. Én visszaveszem. Ő megint visszateszi. Egy idős néni mellettünk néz minket. Mosolyog. - Friss házasok? - kérdezi kedvesen. Megdermedek. - Nem! - vágjuk rá egyszerre. A néni még szélesebben mosolyog. - Aranyosak. - mosolyog a hölgy majd elmegy. Csend. Nem nézünk egymásra. - Ez… kínos volt - mondom halkan. - Rendkívül. - helyesel és legalább ebben egyetértünk. De a szája sarkában bujkál valami. Mintha… majdnem mosolyogna. Folytatjuk a vásárlást, szinte majdnem tele a kocsi amikor a pénztárhoz érünk, ahol hosszú sor áll. Unatkozom. Gian türelmesen áll. Túl közel. Érzem a jelenlétét. A melegét. Ez zavaró. - Te mindig ilyen nyugodt vagy? - kérdezem. - Nem. - szűkszavú választ kapok. - Mikor nem? - kíváncsiskodok. - Az elmúlt egy napban például. - célozgat. Oldalra nézek rá. - Ez most sértés volt? - kissé felháborodok. - Talán. - von vállat. Megforgatom a szemem…de mosolygok. A pénztáros ránk néz. - Egyben fizetik? - kérdőn néz ránk. - Nem. - adjuk meg a választ egyszerre. A pénztáros felvonja a szemöldökét. Lassan bólint. Szerencsére hamar végzünk és mire kilépünk az utcára már sötétedik. A szatyrom nehéz. Túl sok mindent vettem. De Gian szó nélkül kiveszi a kezemből. - Hé, elbírom. - tiltakozok azonnal. - Tudom. - bólint de nem adja vissza. - Akkor? - kérdőn figyelem. - Gyorsabb ha én viszem. - feleli és haladunk. Csendben sétálunk vissza. A város zajos körülöttünk, mégis furcsa buborékban vagyunk. Oldalra nézek. - Ez… nem volt annyira szörnyű. - utalok a közös bevásárlásra. - De. - ellenkezik megint. - Jó kicsit. - ismerem be, próbálok kompromisszumot kötni. - Nagyon. - megint túloz. - Oké de én akkor sem bántam meg. - jelentem ki végül határozottan. Rám néz. Most először nem védekező a tekintete. Csak csendes. - Én sem - mondja halkan. És hirtelen túl gyorsan ver a szívem, pedig semmi különös nem történt. Csak bevásároltunk. Ahogy haza érünk én kipakolok a szatyromból és kitalálom hogy főzni kellene. A konyha pedig öt perc alatt csatatérré válik. Nem értem, hogyan. Csak tésztát akartam főzni. - Ne így vágd a paradicsomot - mondja mögöttem nyugodtan. - Így is fel lehet vágni. - ragaszkodok a saját tervemhez. - De nem jó. - okoskodik tovább és ezzel csak felidegesít. - Nincs olyan hogy jó paradicsom vágás. Tök mindegy hogyan vágom fel. - erősködök de nem adja fel. - De van. És ez a nem jó féle paradicsom vágás. - levitat megint. Megfordulok. Fújok egyet, és erősebben csapom le a kést a deszkára. A paradicsomlé mindenhova fröccsen. Csend. Lassan lenézek a pultra. A pultról rá. Róla… a fehér ingére. Piros folt. -  …bocsánat - mondom halkan. Lenéz ő is. Megáll egy pillanatra. - Ez új ing volt. - nem dühös csak megjegyzi. - Hát már nem az. - mondom de a hangom halk. - Valóban. - ért végül egyet. Próbálok nem nevetni. Nagyon próbálok. - Ne merj... - kezdi. De már késő. Kicsúszik belőlem a nevetés. Először halkan. Aztán egyre jobban. Pár másodpercig csak néz…aztán ő is elmosolyodik. És ez valamiért sokkal veszélyesebb, mint amikor komoly. Tíz perccel később a víz forr. A szósz… kérdéses állapotban van. A konyha pedig hivatalosan katasztrófa sújtotta terület. - Ez ehető lesz? - kérdezi. - Megsértesz, ha azt mondod hogy, nem. - úgy nézek rá mintha valóban biztos lennék abban hogy a főztöm ehető lesz. - Akkor… meglepően ehetőnek tűnik. - pillant a szósz felé. - Ez nem bók. - leveszem a tűzről a lábast. - De már közel van hozzá. - feleli miközben én a tányérokért nyúlok és ahogy megfordulok velük véletlen nekimegyek. Nem nagy mozdulat. Csak egy apró lépés túl közel. De hirtelen…túl közel állunk egymáshoz. A tányérok megállnak a kezemben. Ő nem mozdul. Én sem. A konyha zaja eltűnik. Csak a szívverésemet hallom. Vagy talán az övét. Nem tudom. Felnézek rá. Hiba. Mert a tekintete már nem csipkelődő. Nem nyugodt. Hanem… valami egészen más. Meleg. Figyelő. Túl őszinte. A levegő besűrűsödik köztünk. Egyetlen mozdulat is elég lenne. Csak egy kicsi. A tekintetem a szájára esik. Azonnal vissza. Mintha tiltott lenne odanézni. - A tészta… kihűl - suttogom, pedig egyáltalán nem ez a baj. - Igen - mondja halkan. De nem mozdul. Egy másodperc. Kettő. Talán több. Aztán hirtelen hátralép. Mintha észhez térne. A levegő visszatér a szobába. És én is. Gyorsan a pultra teszem a tányérokat, mintha semmi sem történt volna. - Eszünk? - kérdezem túl vidáman, csak hogy oldjam az elmúlt percek feszültségét. - Igen. - bólint. Leülünk egymással szemben. Normális távolság. Normális csend....csak ez a helyzet nem normális....

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈