4. Rész:

 Elena Reynolds       

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈

A pizzás doboz pontosan a nappali közepén landol, mintha történelmi jelentősége lenne. - Ez fontos pillanat. - mondom komolyan. - Miért? - Gian kérdőn néz rám.  -Mert most dől el, hogy együtt tudunk-e élni. - a pizzás dobozt nézem. Újabb nap telt el és a tulaj még mindig nem elérhető és őszintén nem tudom, meddig lesz ez így. Eleinte idegesített a gondolat, hogy meg kell osztanom az általam bérelt lakást egy idegen férfival, de most már inkább kalandnak fogom fel. Így legalább nem unatkozok egy percig sem. - A pizzától dől el? - kérdez vissza. - Igen. Ez az igazi kompatibilitási teszt. - leülök a földre a dohányzóasztal mellé. Ő még mindig áll. -Nem ülsz le? - felnézek rá és várok. - Van kanapé. - mutat a mellettem álló bútorra. - Van padló is. - paskolom meg magam mellett a helyet. - Civilizált vagyok. - ül le végül a kanapéra. - Inkább gyáva. - jegyzem meg, mire ő felsóhajt és leül mellém a földre. Győzelem. A doboz kinyílik. Megcsap a négysajtos pizza illata, és hirtelen minden problémám 80%-kal kisebbnek tűnik. - Ez már majdnem boldogság - mondom. - Elég alacsonyak az elvárásaid. - a megjegyzése jogos, de ebből is látszik mennyire nem ismer. - Csak realisták. - vonom meg a vállam és kiveszek egy szelet pizzát. - Ne égesd meg magad - figyelmeztet miközben ő is vesz egy szeletet. - Felnőtt vagyok. - emlékeztetem. - Ez még bizonyításra vár. - szól vissza és én majdnem elnevetem magam, de aztán inkább beleharapok a pizzámba. Azonnal felszisszenek. - Forró. - fájdalmas arcot vágok. - Meglepő. És figyelmeztettelek. - okoskodik megint, mint mindig minden helyzetben. - BlaBla. - fintorgok, míg ő nyugodtan fúj egyet a saját szeletére, mintha életre szóló tapasztalata lenne pizzahűtésből. - Idegesítően kompetens vagy. - mondom. - Köszönöm. - biccent felém. - Nem bók volt. - figyelem őt. - Akkor is elfogadom. - mosolyodik el. - Kell valami film - váltok hirtelen témát. - Nem kell. - persze hogy azonnal ellent mond. - De kell. - a távirányítóért nyúlok. - A filmek hangosak. - kiveszi a kezemből és visszateszi az asztalra a távirányítót. - Az élet is hangos. Tudod? - kérdőn fordulok felé. - Ezért szeretem a csendet. - halkan válaszol, nem faggatom miért gondolja így. - Ma nincs csend. Ma pizza est van. - ismét a távirányítóért nyúlok, ezúttal nem akadályoz meg. - Romantikus vígjáték - jelentem ki azonnal hiszen azok a kedvenceim. - Biztos hogy nem Elena. - szinte felháborodik és ahogy kiejti a nevem, megakad a lélegzetem. - De....azok jók. - keresem a hangom ami lassan vissza is tér. - Legyen horror. - vigyorog rám aljas módon. - Nem szeretek félni. - sóhajtok fel és a válaszom hallatán meg akad rajtam a tekintete. Látom rajta hogy lennének kérdései de nem teszi fel. Aminek örülök, mert nem szívesen számolnék be neki az elmúlt öt évemről. - Dokumentumfilm a tengeri sünökről? - próbálom elterelni a figyelmét és sikerül is. - Ez gyanúsan konkrét. - nevet fel. - Egyszer láttam. Tudtad hogy homoki dollárnak is hívják? - újabb szelet pizzát veszek magamhoz. - Nem tudtam. - őszintén meglepődik. - Végre valami amit nem tudsz. - harapok a pizzámba. Végül elindítok egy teljesen átlagos romantikus vígjátékot. - Ez nem dokumentum film. - azonnal észreveszi. - De az. Dokumentum film a szerelemről. - felelem könnyedén. - Aha - morog az orra alatt és tovább eszik. mondja. Tíz perc múlva már ő is a filmet nézi, kritikus ábrázattal. - Ez teljesen logikátlan. - a képernyőre mered és oktat, mint mindig. - Ez szerelem. Abban semmi logika sincs. - azonnal védelmembe veszem a filmet. - Pocsék alakítás. - a színészek játéka a következő célpontja. Oldalra nézek rá. - Ha ennyire utálod, miért nézed? - vonom kérdőre. - Mert te is nézed. - vágja rá azonnal. - Nem láncoltalak ide. - vágok vissza neki. - Egy tv van a lakásban. - emlékeztet. - Nem is akartál tévét nézni. - emlékeztetem, hiszen elvileg nem szereti a zajt. - Itt a pizza is. - mondja végül. - Hazudsz. - vádolom meg miközben teljesen felé fordulok. - Bizonyítsd be. - kacsint rám és ezzel eléri hogy elhallgassak, csak megforgatom a szemem…de mosolygok. A film megy tovább. A pizzás doboz félig üres. A szoba meleg. És valami furcsa, halk béke ül közénk. Túl jól érezzük magunkat együtt ahhoz képest, hogy csak három napja találkoztunk először és hogy elvileg idegenek vagyunk......A másnap reggel túl békésen kezdődik. Ez már önmagában gyanús. A napfény beszűrődik a függönyön, a lakás csendes, és néhány másodpercig majdnem elhiszem, hogy normális az élet. Aztán megszólal a csengő. - Vársz valakit? -kérdezem Giantól aki a konyhában kávézik éppen, míg én a nappaliban heverészek a kanapén. - Nem. - feleli teljesen nyugodtan. - Én sem. Talán téves. Majd elmegy. mondom lustán a hátamra fordulva. De a csengő megint megszólal. Hosszabban. Határozottabban. - Ez személyes támadás - ülök fel hirtelen. - Menj te. - Gian azonnal átpasszolja nekem a lehetőséget. - Miért én? - kérdezem mérgesen, közben a csengő el nem hallgat. - Te közelebb vagy. - mutat az ajtó felé. - De ez nem igaz. - rázom meg a fejem mire ő elvigyorodik. - Lelkileg közelebb vagy. Én még kávézok. - mutatja fel a bögréjét. Rámeredek. - Ez nem érv. - felállok és elindulok az ajtó felé. - De működött. - szól utánam vigyorogva. Sóhajtok, és kivánszorgok az ajtóhoz. Kinyitom. Egy vidám, idős nő áll ott bevásárlószatyorral és hatalmas mosollyal. Pont olyan, aki mindent tud mindenkiről az épületben. - Szervusz, drágám! - mondja, mintha ezer éve ismerném. - Én Helen vagyok, a szomszéd lakásban lakik, gondoltam hozok egy kis sütit az új párnak. - szélesen mosolyog. Én megdermedek. - Az új… minek? - hebegem zavartan. - Párnak. - ismétli boldogan. - Tegnap láttalak titeket együtt jönni-menni. És itt laktok. - magyarázkodik, az én agyam viszont leáll. Teljesen. - Jó reggelt. - mögöttem hirtelen megszólal az Gian hangja. A szomszéd szeme felcsillan. - Ó, hát itt van a férjed is! - olyan mosoly ragyog a néni arcán amit még életemben nem láttam. Megpördülök. - Nem a férjem! - tiltakozok azonnal. - Oh még nem? Azt hittem. Persze a mai fiatalok nem sietnek el semmit. Nem is kell drágám. Nem a papír a lényeg hanem hogy szeretitek egymást. - Helen bíztat, Gian mellettem köhög egyet, ami gyanúsan hasonlít nevetésre. Oldalba könyökölöm. Finoman. Vagy nem annyira finoman. - Segíthetnél - sziszegem. - Élvezem - suttogja vissza. Áruló. - Bemegyek egy kicsit jó? Beszélgetni. - Helen elindul a nappali felé és mi követjük őt. Úgy ül le a nappaliban mintha hivatalos meghívást kapott volna. A sütemény az asztalon. Mi vele szemben, mint két diák az igazgató előtt. - Mióta vagytok együtt? - kérdezi csillogó szemekkel. - Nem vagyunk...- kezdenék bele de nem tudom folytatni. - Egy ideje - vág közbe Gian teljes nyugalommal. Rámeredek. Mit csinál?! - Egy ideje? - ismétlem vékony hangon. - Igen - bólint. - Friss még. - teszi hozzá. A szomszéd meghatódik. - Jaj, imádom a friss szerelmet! - szinte új életre kel az idős néni, persze aranyos és kedves, de éppen egy hatalmas hazugságról társalgunk vele. Meg fogok halni. Itt. Most. - Ez félreértés. - próbálkozom. - A legszebb dolgok mindig így kezdődnek - int le Helen, miközben Gian tökéletesen komoly arccal ül mellettem. Ez gyanús. Nagyon gyanús. - Ezt miért csinálod? - suttogom felé. - Ingyen süti. - suttogja vissza. - Ez nem éri meg! - ellenkezek azonnal. - Nekem igen. - kacsint rám. Áruló. Másodszor is. A szomszéd hirtelen feláll. - Na, nem zavarok tovább. Fiatalok vagytok, kettesben kell lennetek…- felénk hajol és összekulcsolja a kezünket. MEGDERMEDEK. Az agyam sikít. A szívem is. Mindenem. Gian keze meleg. Nyugodt. Nem húzza el. Ez… még rosszabb. - Szép napot, szerelmesek! - mondja Helen boldogan, és kimegy. Az ajtó becsukódik. Csend. Lassan lenézek a kezünkre. Még mindig összefogja. -Elengednél? - kérdezem halkan. - Ja… igen. - zavart, de azonnal elengedi. Túl gyorsan. Mintha nem kellett volna megtennie. - Ez katasztrófa volt. - felállok és úgy nézek rá. - Kaptunk sütit. - elvesz egyet az asztalról. - Nem a süti a lényeg. - kiáltok fel. - Szerintem de. - ellenkezik azonnal. Rámeredek. - Komolyan… miért mondtad, hogy együtt vagyunk? - vonom kérdőre. - Egyszerűbb volt. - beleharap a habos sütibe. - Mi egyszerűbb ezen? - ölbe fonom a kezeimet a mellkasom előtt. - Nem magyarázkodni. - feleli teli szájjal. Csend. Ez… logikus. Idegesítően. - És ha pletykálni fog? - újabb kérdés merül fel bennem, hiszen ez egy társasház, tizenhat lakással. - Fog. - bólint határozottan. - Remek. - sóhajtok fel feszülten. - Legalább érdekes az élet. - újabb sütit vesz magához. Felnevetek. Nem akartam. Ő is mosolyog. És hirtelen ez az egész már nem is tűnik akkora katasztrófának. Csak egy újabb furcsa helyzetnek kettőnk között. Ami egyre gyakoribb. 

 

 ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈