5. Rész:

 Elena Reynolds      

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈

Hat nap. Hat teljes napja lakom ebben a lakásban. Hat napja osztozom egy idegen férfival a hűtőn, a fürdőszobán és a levegőn. És a tulaj még mindig nem elérhető. Gian ma reggel is hívta. Tíz percig hallgatta a kicsengést, mintha attól, hogy kitartóan figyel, egyszer csak megszólalna a túloldalon valaki. Nem szólalt meg. Most a nappaliban ülünk. Ő a laptopja fölé hajolva dolgozik. Én a kanapén próbálom meggyőzni magam, hogy ez még mindig ideiglenes. Csengetnek. Egyszer. Aztán még egyszer. - Te vársz valakit? - kérdezi Gian anélkül, hogy felnézne. - Ha a tulaj az, én megölelem. - felállok és ajtót nyitok. Helen néni áll ott. Apró, törékeny, de olyan tekintettel, mintha az egész házat ő irányítaná. Végigmér. Mosolyog. - Jó estét, aranyoskáim! - mosolyog és már az első szónál tudom, hogy baj lesz. - Jó estét - mondom udvariasan. Gian mögém lép. Nem túl közel. Pont annyira, hogy úgy tűnjön, természetes. Helen néni tekintete végigjár minket. Összehasonlít. Értékel. Dönt. - Olyan szépek együtt. - megpaskolja a vállam. - Mi nem....- kezdenék bele de azonnal bennem akad a szó amikor megérzem Gian kezét a derekamon. - Köszönjük - mondja nyugodtan. Oldalra nézek rá. Ő rám néz. A szemében halvány szórakozottság. Áruló. - Tudják. - folytatja Helen néni. - A házban hagyomány, hogy az új lakókat vacsorára hívjuk. - rám néz majd Gianra. A gyomrom megmozdul. - Vacsorára? - kérdezek vissza. - Péntek este. Nálam. Semmi különös, csak egy kis bemutatkozás. Jó, ha a fiatalok beilleszkednek. - biztat és nekem ez nem tetszik. Fiatalok. Házaspár. Beilleszkedés. Minden szó egyre nagyobb szerepet oszt ránk. - Ez nagyon kedves. - mondja Gian teljes nyugalommal. Komolyan?! Rápillantok. -  Ugye eljönnek? - kérdezi Helen néni már eldöntött tényként. - Természetesen - feleli Gian. Még mielőtt bármit mondhatnék. Az idős asszony elégedetten bólint. -  Akkor pénteken hétkor. És ne késsenek! - rám kacsint. Majd elindul a folyosón. Az ajtó becsukódik. Csend. Lassan megfordulok. - Természetesen? - szinte ráförmedek Gianra. - Hagyomány - von vállat. - Miért nem mondtad, hogy nem vagyunk házasok? - kikerülöm és visszaindulok a nappaliba. - Te miért nem mondtad? - követ, szorosan a nyomomban van. Pislogok. - Én majdnem mondtam. - védekezek azonnal. - Majdnem. - fintorog. - Te élvezed ezt. - rá nézek és tudom hogy igazam van. - Csak megfigyelek. - emeli fel a kezeit védekezően maga elé. - Mit? - kérdezem kissé mérgesen. - Hogy meddig bírod. - adja meg a választ. Karba fonom a kezeim. - Szóval pénteken eljátsszuk, hogy boldog házaspár vagyunk? - kérdezem hitetlenkedve. - Nem kell eljátszani - feleli nyugodtan. - Csak nem kell kijavítani. - mondja komolyan.  Ez veszélyesen logikus. - És ha kérdeznek? - már most pánikolok. - Akkor mosolyogsz. - leül a kanapéra vissza a laptopja elé. - És te? - megállok előtte. - Én is. - feleli. Csend. - A tulaj még mindig nem veszi fel. Ki tudja meddig tart még ez az együttélés. - teszi hozzá halkan. Visszaránt a valóságba. - Tudom. - bólintok. - Amíg mind a ketten itt élünk, ez lesz a téma. Hogy házasok vagyunk. Sajnos vagy nem sajnos ez egy társas ház, szomszédokkal....kíváncsi szomszédokkal. - sóhajt fel és most nem tudom eldönteni, mit gondol valójában a kialakult helyzetünkről. A gyomrom összeszorul. Hat nap még vicces. Egy hónap már nem. - Akkor jobb lesz, ha hiteles házaspárnak tűnünk - mondom végül. - Szerintem már most is annak tűnünk. - jegyzi meg halkan. Megint ránézek. - De nem fogjuk ezt komolyan csinálni. - mondom határozottan. - Mit? - felpillant a laptopról. - Hogy együtt vagyunk. - felelem halkan. - Nem is mondtam ilyet. - csóválja a fejét. - De ez az egész miattad van, mert te azt mondtad Helen néninek. - a hangom kissé vádaskodó. Veszekedni nem akarok, de amit mondok az tény. - Nem játszom el a barátnődet. - jelentem ki végül. - Rendben. - bólint. - Rendben? - felcsillan a szemem. - Nem kell hogy eljátszd a barátnőmet, mert a feleségem vagy. - vigyorodik el. - Gian. Elég! - felkapok egy díszpárnát és hozzá vágom. - Bántalmazó kapcsolatban élek? - kérdezi vigyorogva de ahogy kimondja a szavakat az én lélegzetem elakad. Ő nem tudja, hogy honnan jöttem, hogy milyen élet van mögöttem, nem is hibáztathatom, de a bántalmazó kapcsolat....hát igen, tudnék mit mesélni, de nem teszem. - Elena? Minden oké? - aggódva néz rám amikor látja hogy csak mereven állok. - Aha. - bólintok. - Figyelj ha ez neked ennyire kellemetlen akkor nem kell. Átmegyek Helen nénihez beszélek vele. - feláll és indulna de én elé lépek. - Nem! Most már végig csináljuk. Ha elmondod az igazat, az csak még kínosabb lesz. - mondom, ezzel beleegyezve a színjátékba. - Biztos? - lenéz rám. - Igen, de szabályokkal. - mosolyodok el végül. - Szeretem a szabályokat. - mosolyog már ő is. - Tudom és ez ijesztő. - jegyzem meg tréfásan. - Első szabály? - visszaül a kanapéra és vár - Egy: nincs túlzás. - máris sorolom. - Példa? - kíváncsian néz rám. - Nincs nyalakodás. - adom meg a választ. - Nyalakodás? - nevet fel. - Nincs csók. - pontosítok. - Még jó hogy nincs. - ért egyet. - Kettő: nincs becézgetés. Nincs „kicsim”, „drágám”, semmi. - teljesen komolyan beszélek. - „Lakótársam” maradhat? - kérdezi hirtelen. - Igen. - bólintok. - Ez nagyon romantikus. - nevet fel.  - Három: nincs… furcsa nézés. - leülök a fotelba. - Milyen nézés? - értetlenül kérdez vissza. - Tudod milyen. - intem le, mert pontosan tudom, hogy érti mire célozgatok. - Nem tudom. - tiltakozik és már majdnem hiszek neki. - De....de nagyon is tudod. - kiáltok fel amikor felismerem az árulkodó jeleket az arcán. - Akkor csináljam most? - kérdezi vigyorogva. - Ne merd...- szólok rá de késő. Rám néz. Pont úgy. Megdermedek. - Ez nem volt szabályos! - suttogom. - Még nincs életben a szabályzat. - védekezik. - Már életben van! - a hangom kissé túl erős. - Gyors jogalkotás. - jegyzi meg finoman. Utálom, hogy nevetnem kell. - Gyakorolnunk kell - mondja hirtelen. - Mit?! - kérdezek vissza. - Hitelesnek kell lennünk. - feláll és a nappali közepére sétál. - Nem kell. - csóválom a fejem határozottan. - De! Gyere állj ide. - mutat maga mellé. Nem mozdulok. - Félsz? - cukkolni próbál. - Nem félek. - szinte kikérem magamnak még feltételezést is. - Akkor gyere ide. - a szemembe néz. - Ez manipuláció. - felállok. - És működik. - ért egyet. Sóhajtok… és odalépek. Csak egy kicsit. Túl közel. - Mondj valami aranyosat - suttogja. - Nem fogok. - felnézek rá. - Kell a hitelesség. - közelebb hajol de még kellő távolságra van tőlem. - Nem. - továbbra sem teszem meg amit kér. - Kérlek. - kiskutya szemekkel bámul rám. Ez nem fair. - Jó - morgom. - Szeretem, hogy… csinálsz nekem kávét. - szinte suttogom a szavakat. - Ez meglepően őszinte volt. - mosolyog rám kedvesen. - Ne elemezd. - szólok rá mérgesen. - Én jövök? - felcsillan a szeme. - Inkább ne. - elfordulok tőle. - Szeretem hogy hangos vagy. - mondja ki könnyedén. - Ez sértés. - kérem ki magamnak. - Talán...egy...kicsit. - feleli és én elnevetem magam. Ő is. És hirtelen…nem tűnik játéknak. Nem teljesen. Ez veszélyes. Gyorsan hátralépek. - Oké elég lesz a próbából. - a kanapéra dőlök. Az igazság az hogy zavarban vagyok.  Csend lesz. De ez most már meleg csend. És mindketten érezzük: ez az egész „álkapcsolat” túl könnyen megy. És ez…talán nagyobb baj, mint maga a pletyka.

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈