6. Rész

  Elena Reynolds        

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈

A tévében valami értelmetlen valóságshow megy, de fogalmam sincs, miről szól. Csak bámulom a képernyőt, miközben a háttérben a zuhanyzó egyenletes zúgását hallgatom. Ez a hang már-már megnyugtató, egészen addig, amíg eszembe nem jut, hogy tulajdonképpen egy vadidegen férfi meztelenkedik alig pár méterre tőlem, az én fürdőszobámban. Vagy az övében. Még mindig nem tudom. Hirtelen elhallgat a víz. A csend sokkal hangosabb, mint a zuhogás volt. Megmerevedek a kanapén, és a kezemben lévő távirányítót úgy szorongatom, mintha az lenne az egyetlen fegyverem. Csak viselkedj természetesen, Elena. Hallom, ahogy nyílik az ajtó. Arrébb úszik egy kis vízgőz, a folyosón pedig mezítlábas tappogás hallatszik. Arra számítok, hogy pizsamában vagy legalább egy mackónadrágban jön ki, ahogy minden normális ember tenné, aki egy idegennel osztozik a lakásán. De nem. Gian belép a nappaliba, és a levegő azonnal megfagy, vagy éppen felforr. Egyetlen szál fehér törölköző van rajta, ami olyan mélyen ül a csípőjén, hogy az már törvényellenes kellene, hogy legyen. A hajáról még csepeg a víz, a mellkasán pedig végigfut egy-egy kósza vízcsepp, pont azokon a kockákon, amikről eddig csak sejtettem, hogy léteznek, a tetoválásairól már nem is beszélve. - Nincs tiszta pólóm a szekrényemben. - mondja olyan természetességgel, mintha naponta vonulna fel előttem így. - Nem láttad a feketét? - kérdezi én pedig elfelejtek levegőt venni. A szemem akaratom ellenére is végigmér rajta, és a belső hangom (ami ilyenkor meglepően őszinte) csak annyit sikít: Te jó ég! - Én... ööö... - próbálok a szemébe nézni, de a tekintetem makacsul lejjebb vándorol a vállaira, amik idegesítően szélesek. - Azt hiszem, kint hagytad a konyhában. Vagy a hűtőben. Vagy a Marson. Fogalmam sincs. - hebegek összevissza. Gian felhúzza az egyik szemöldökét. Egy halvány, pimasz mosoly jelenik meg a szája sarkában. Pontosan tudja, mit művel. - A konyhában? - ismétli meg, és tesz egy lépést felém. - Biztos vagy benne? Úgy tűnik, mintha kicsit... elvesztetted volna a fonalat. - már vigyorog. - Nem vesztettem el semmit! - vágom rá túl gyorsan, és végre sikerül a szemébe néznem. - Csak próbálom nézni a műsort. Tudod, amit te zajnak hívsz. - még mindig keresem a saját jól ismert hangom. - Aha. - Gian nem mozdul. Megáll a kanapé szélénél, és látom, ahogy a bőre még párolog a forró zuhanytól. Az illata, valami fás, tiszta tusfürdő, betölti az egész nappalit. – Akkor nem zavarok. Csak a pólómért jöttem. - lassan elindul a konyha felé, én pedig úgy bámulom a tévét, mintha az életem múlna rajta. De a szemem sarkából látom a hátát. Azt a hátat, amit szobrászok is megirigyelnének. - Elena? - szól vissza a konyhából. -Mi az? - próbálom unottra venni a figurát. - A távirányítót fordítva fogod. És szerintem le van némítva a tévé. - jegyzi meg pimaszul. Lenézek a kezemre. Valóban. A gombok lefelé néznek. Elvörösödöm, és legszívesebben eggyé válnék a kanapé huzatával. Hallom a halk, győzedelmes nevetését, ahogy visszavonul a szobájába. - Utálom ezt a helyzetet - suttogom a csendbe, de a szívem olyan hevesen kalapál, hogy még a szomszéd Helen néni is hallhatja.Még mindig vörös az arcom, és a tévében látott képek helyett csak egy kockás hasfal lebeg a szemem előtt. Gian már percek óta a szobájában van, de a levegőben még mindig ott érződik az illata. Ez tarthatatlan. Felállok, és határozott léptekkel megállok az ajtaja előtt. Nem kopogok,  ez az én lakásom is, szóval jogom van a rendhez. - Gian! - kiáltom, és próbálom a leghivatalosabb „ügyintéző” hangomat elővenni. Az ajtó kinyílik. Szerencsére már rajta van egy szürke póló, de még mindig mezítláb van, és a haja még mindig vizes. Ettől nem lesz könnyebb. - Igen, Elena? - támaszkodik meg az ajtófélfának, pont abban a pimasz pózban, amitől azonnal elfelejtem a mondataim felét. - Megtaláltad a távirányító némító gombját? - incselkedik velem továbbra is. - Ne szórakozz velem. Új szabályt vezetünk be. Azonnal. - karba fonom a kezem. - Nevezzük „Minimum Két Réteg” szabálynak. - teszem hozzá komolyan. Gian elmosolyodik. Az a fajta mosoly ez, ami azt jelenti: „Kihívás elfogadva.” -  Két réteg? Ez gyanúsan specifikus. - érdeklődve figyel aztán végig néz rajtam, ami csak mégjobban zavarba hoz. - Semmi félmeztelen flangálás a nappaliban. Semmi törölközős bemutató. Ha kijössz a szobádból, legyen rajtad póló és nadrág. Értelmezhető nadrág. Nem alsógatya, nem törölköző, nem... semmi ilyen. Civilizált emberek vagyunk, Gian. - úgy magyarázok neki, hogy még magam sem hiszem el amit mondok. - Értem. - bólint komolyan, de a szemeiben ott táncol a nevetés. - Szóval zavarba jöttél. - gúnyolódik. - Nem jöttem zavarba! - hazudom olyan szemrebbenés nélkül, amiért Oscar-díjat kellene kapnom. - Csak... higiéniai szempontból kifogásolható. Vizes lett a kanapé. - mutatok a nappali felé csak hogy ne rá kelljen néznem. - A kanapé száraz, Elena. Én viszont láttam, ahogy elfelejtettél pislogni. - még mindig ott ül a vigyor az ajkain. - Két. Réteg. - mutatok rá figyelmeztetően. - Ma estétől életbe lép. - jelentem ki végül határozottan. - Rendben. - vonja meg a vállát, és hirtelen olyan engedékenynek tűnik, hogy gyanút fogok. - Ha neked így biztonságosabb a pulzusodnak, áll az alku. Két réteg. - bólint én pedig visszavonulok a kanapéra, elégedetten az elért diplomáciai sikerrel. Úgy öt percig tart a győzelmi mámorom. Aztán hallom, ahogy Gian újra kijön. Megfordulok, és a torkomon akad a szó. Gianon egy vastag télikabát van, alatta pedig egy kapucnis pulóver. A kapucnit a fejére húzta, a kabátot pedig teljesen felcipzárazta az álla alá. A lábán vastag gyapjúzokni díszeleg. Úgy néz ki, mintha az Északi-sarkra készülne expedícióra, nem a konyhába egy pohár vízért. - Mit művelsz? - kérdezem hitetlenkedve. - Betartom a szabályt - feleli a kapucni alól, a hangja tompán hangzik. - Ez pontosan két réteg. Sőt, ha a trikót is számoljuk, akkor három. Most már biztonságban érzed magad? - játszott ártatlansággal mered rám. - Meg fogsz sülni! Harminc fok van a lakásban! - a fejemet csóválom és még most sem tudom elhinni hogy nekem vele kell egy fedél alatt élnem. - A szabály az szabály, Elena - mondja komolyan, miközben látványosan letöröl egy izzadságcseppet a homlokáról, majd robotmozgással elindul a hűtő felé. - Én csak egy civilizált lakótárs vagyok. - még mindig beszél, pedig mozogni alig tud rendesen. Nem bírom tovább. Elnevetem magam. - Bolond vagy, Gian. Vedd le azt a kabátot, mielőtt elájulsz! - elindulok felé és ő megfordul. - Csak ha visszavonod a szabályt - kacsint ki a kapucni alól, és tudom, hogy vesztettem.

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈