7. Rész:

 Elena Reynolds         

 ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈

A péntek este elérkezett, hamarabb mint kellett volna. A levegő a lakásban feszültebb, mint az első nap, amikor mindketten azt hittük, a másik egy betörő. A tükör előtt állok, és tizedszerre igazítom meg a blúzomat. Nem mintha számítana ez csak egy vacsora a szomszéddal, nem egy bál. De valamiért az, hogy "házaspárként" kell megjelennünk Helen néninél, hirtelen sokkal valóságosabbnak tűnik. Gian a nappaliban vár. Felöltözött. Egy sötétkék ing van rajta, ami olyan jól áll neki, hogy az már szinte tisztességtelen előny. - Ha Helen néni megkérdezi, hol volt a mézeshetek, mit mondok? - kérdezem, miközben próbálom megnyugtatni a gyomromban táncoló pillangókat. - Mert a „Google Mapsen kerestük” válasz valószínűleg nem lesz túl romantikus. - teszem hozzá aggodalmasan. Gian felnéz a telefonjából. A tekintete végigsimít rajtam, és egy pillanatra elhallgat. Nem az a megszokott, gúnyos nézés. Ez valami más. - Mondd azt, hogy Olaszországban voltunk - feleli halkan. - Nápoly. A tengerpart, pizza, napsütés. Arról mindenki elhiszi, hogy az ember szerelmes. - vonja meg a vállát. - Nápoly? Te ott nőttél fel? - kérdezem, mert hirtelen rádöbbenek: alig tudok róla valamit. - Nem. Én már Seattleben születtem. De a szüleim mind a ketten ott születtek és nőttek fel. - adja meg a választ, és az a megszokott, zárt kifejezés ül ki az arcára. - De ne aggódj, majd én beszélek. Te csak mosolyogj, és nézz rám úgy, mintha... tudod. - vigyorogva kacsint rám. - Mint aki elvisel? - vágom rá. - Mint aki oda van értem - javít ki, és elindul az ajtó felé. Az út a folyosón Helen néni ajtajáig mindössze tíz méter, de nekem egy örökkévalóságnak tűnik. Gian természetes mozdulattal nyúl a kezem után, és összefonja az ujjait az enyémmel. A bőre meleg, a szorítása határozott. Megint az a furcsa érzés: nem akarom elhúzni a kezem. Helen néni ajtaja kitárul, és a lakásából kiszűrődő finom vacsoraillat mellett egy hívogató mosoly fogad minket. - Drágáim! De örülök! - karol belém, és szinte behúz minket. A nappalija zsúfolva van csipketerítőkkel és családi fotókkal. De nem vagyunk egyedül. Egy magas, szemüveges férfi áll a kandalló mellett, kezében egy boros pohárral. Amikor meglát minket, a szája egy széles, már-már túlzottan érdeklődő mosolyra húzódik. - Szép estét fiatalok. Roger vagyok a másodikról. - mondja a férfi, és felénk lép. - Ti vagytok az „újdonsült házasok”, igaz? Helen már mesélt rólatok. - mosolyog szüntelen. Gian szorítása a kezemen egy pillanatra erősebb lesz. Érzem rajta a feszültséget. - Gian vagyok - mondja, a hangja hűvös, kimért. - Ő pedig a feleségem, Elena. - rám pillant és én most is alig tudom felfogni, hogyan lettem én alig másfél hét alatt feleség, még ha csak színjáték is. Idegen számomra ez az egész. Roger végigmér minket, mintha egy szokatlan kiállítási tárgyat vizslatna. - Igazán örülök Elena. - szólal meg ismét lassan, majd közelebb lép hozzám. - És Elena, mondd csak, mióta ismeritek egymást? Mert Helen néni azt mondta, ez egy igazi, hirtelen fellángolás volt. - a hangja bájolgó, a tekintete pedig túlságosan zavaró ahogy rám néz. - A szerelem nem ismer határokat, sem időt. - Gian magabiztosan ölel magához, amiért most hálás vagyok, mert én úgy érzem nem sokáig tudom tartani magam a szerepemhez. Roger a poharát szorongatva odébb áll, aztán megszólal a csengő. Pár percen belül a házból több lakó is megjelenik, mint kiderül, Helen néni nem csak minket hívott ma át vacsorára. Fél órával később Helen néni lakása nem egy csendes vacsorára vall. Kicsi, zsúfolt, és olyan meleg, hogy a páratartalom vetekszik egy trópusi esőerdőével. A társasházi bizottság teljes létszámmal jelen van: ott van az idős, állandóan panaszkodó Mr. Henderson az első. emeletről, és a fiatal, feltűnően érdeklődő szingli könyvelőnő, Clara, aki úgy méreget minket, mintha mi lennénk a környék legújabb pletyka-témája. És persze ott van Arthur, a negyedikről, aki a kandalló mellett áll, és a tekintete olyan éles, mint egy szikéé. - És hol volt a lagzi? - lelkendezik Clara, és egy pohár bort nyom a kezembe. - Nápolyban... - ismétlem meg amit Gian korábban mondott, és érzem, hogy a homlokom gyöngyözni kezd. - Igen. A tengerpart, a naplemente... az a tipikus...  olasz esküvő. - helyesel mellettem a "férjem". A szobában rövid, kínos csend támad. Mr. Henderson felhorkan. - Nápolyban? Most? Az esős évszakban? Bátor döntés, fiatalok! - az italába kortyol. - Szeretjük a kihívásokat - vágja rá Gian olyan természetességgel, hogy majdnem elhiszem neki. A vacsora folyamán körbeüljük a kis étkezőasztalt. Helen néni folyamatosan szed az ételből, és minden egyes falatnál megjegyzi, milyen fontos a „házassági összhang”. Én próbálok a tésztára koncentrálni, de Arthur tekintete folyamatosan rajtam és Gianon cikázik. Amikor véletlenül egymásnak koccan a lábunk az asztal alatt, Gian reflexből a derekamra teszi a kezét, hogy stabilizáljon. Csakhogy a székem kissé billeg, és a kezével egy kicsit lejjebb csúszik. Egy határozott, meleg simítás landol a fenekemen. A tésztám majdnem a szomszéd tányérjára repül. Mereven kinézek a falra, a szám szélét harapdálva. Gian arca szintén eltorzul, a pánik és a pimasz felismerés keveréke jelenik meg rajta. Lassan, óvatosan húzza vissza a kezét, de Roger pont akkor néz oda. - Valami baj van, Gian? - kérdezi, a szemöldökét húzogatva. - Talán máris véget értek a mézeshetek? - önelégülten vigyorog. Süt róla a rosszindulat. - Roger ne legyél tolakodó. - Clara szól rá de a férfi nem hallgat el. - Semmi rosszat nem mondtam. De számomra furcsa hogy szinte megijedtek mert a felesége fenekére simult a keze. - Roger felnevet. - Nem ijedtünk meg, csupán nem akarok közönséges lenni. Vendégségben vagyunk. - Gian kedvesen mosolyog, a szerepéből kibillenteni sem lehet. - Közönséges? Az istenért, elvileg a feleséged. - Roger tovább kötekedik. - Nem csak elvileg vagyok a felesége. - próbálnék közbe szólni de fogalmam sincs mit kellene mondanom, így inkább magamhoz veszem a poharam. - Nem tudom mi a problémád Roger. - Gian vigyorodik el. - Szeretkezni is szoktunk, de azt sem mutatjuk be itt most ha nem bánod. - teszi hozzá teljesen nyugodtan, én azonban félrenyelem a vizemet és úgy érzem helyben megfulladok. - Jól vagy drágám? - Gian simogatja a hátam, én pedig az életemért küzdök több szempontból is. - Igen...igen édesem. - hebegem és végre sikerül rendeznem a lélegzetem. - Micsoda szenvedély. - Clara mosolyog bátorítóan. - Szenvedély? -kérdezi Mr. Henderson, és gyanakvóan néz ránk. - Akkor ti vagytok a hangos lakás? Én csak azt hallom éjjelente, hogy állandóan megy a műsor. Talán a ti... „összhangotok” okozza? - szinte kérdőre von, és ez a vacsora már a kínosabbnál is kínosabb a számomra. Gian egy kis pohár vörösbort emel az ajkához. - Csak a szenvedély, Mr. Henderson. A falak sajnos itt Seattle-ben túl vékonyak a mi... olasz temperamentumunkhoz. - mondja végül Gian. Clara elpirul, én pedig legszívesebben az asztal alá bújnék. Gian oldalba bök az asztal alatt, de ezúttal sokkal biztonságosabb helyen. - Na, mondjatok még valamit! - sürget Helen néni, elégedetten dőlve hátra. - Hogyan kérted meg a kezét, Gian? - elkezdődik a faggatás. - Egy pizzás dobozban - mondom én, mielőtt Gian kitalálna valami még abszurdabb dolgot. - Micsoda? - kérdezi Arthur, és a szemüvegét igazgatja. - Egy pizzás dobozban - ismétlem, és a saját hülyeségem hatására halkan felnevetek. - Sajtszeletekkel volt kirakva a kérdés. Nagyon... tészta-romantikus volt. - magabiztosan mondom mintha meg is történt volna. Gian rámnéz, és látom, hogy ő is majdnem elneveti magát. - Igaza van a feleségemnek - mondja, és egy pillanatra olyan édesen néz rám, hogy elfelejtem, hogy ez az egész csak egy színjáték. - Olasz vagyok, pizza szakértő és az én szerelmem a legjobbat érdemelte. - keze az én kezemre simul én pedig elpirulok. A szobában sóhajtozás hallatszik, Mr. Henderson pedig morog valamit az „ifjúság bolondságáról”, de Helen néni szeme könnyes a meghatottságtól. Én pedig csak ott ülök, vörös arccal, egy idegen férfival, aki épp most vallott nekem szerelmet (még ha hazugságból is), és rájövök: ez a vacsora a legabszurdabb, legkínosabb és... talán a legszórakoztatóbb dolog, ami velem történt, amióta Seattle-be jöttem.

 ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈