8. Rész:

 Elena Reynolds  

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈

A hűvös folyosó levegője megváltásként ér, miután az ajtó becsukódik mögöttünk. Legalább öt másodpercig csak állunk ott, a néma falak között. Érzem, ahogy a pulzusom próbál visszatérni a normál tartományba, de a tenyerem még mindig izzad Gian szorításától. - Pizzás doboz? - szólal meg Gian halkan. Nem néz rám, de hallom a hangján, hogy vigyorog. - Komolyan, Elena? Sajtszeletekkel kirakva? - alig bírja nevetés nélkül. - Te kezdted a nápolyi tengerparttal! - vágok vissza, és végre elengedem a kezét, bár a helye még mindig éget. - Muszáj volt valami... seattle-it belecsempészni. Különben túl gyanús lett volna. - megvonom a vállam. - „Tészta-romantika” - utánozza a hangomat, miközben előkotorja a kulcsot. - Roger arcát látnod kellett volna. Szerintem holnapig azt fogja találgatni, hány szelet sajtot áldoztam fel a kezedért. - a kulcsot a zárba helyezi és máris kinyílik a lakásunk ajtaja. - Roger egy bunkó - morgom, miközben besétálunk a saját (vagy közös) nappalinkba. - De te... te meg... - megállok a szoba közepén. A vacsora alatti „baleset” emléke az a bizonyos simítás, hirtelen újra ott van a levegőben. Gian is megáll. Ledobja a kulcsot a pultra, és felém fordul. A sötétkék inge most, a lakás félhomályában még inkább kiemeli a szemét. - Én meg mi? - kérdezi. A hangja már nem gúnyolódik. Sűrű és mély. - Azt mondtad, szeretkezni is szoktunk - suttogom, és érzem, hogy újra elvörösödöm. - Ezt muszáj volt? Mr. Henderson szerintem azóta szívgyógyszert szed. - olyan zavarban vagyok hogy máris bánom, hogy felhoztam a témát. - Hatásos volt, nem? - tesz egy lépést felém. - Roger azonnal elhallgatott. Csak a fegyverét fordítottam ellene. - ismét felém lép és hosszan fújja ki a levegőt. - Veszélyes fegyvereid vannak, Gian Meloni - próbálok viccelődni, de a hangom elcsuklik. Túl közel van. Megint. Ez már nem a szomszédoknak szóló színjáték. Itt nincsenek csipketerítők, se kíváncsi tekintetek. Csak mi ketten, és a felismerés, hogy az elmúlt tíz napban valami megváltozott. Gianon látom azt a feszültséget, amit én is érzek. - Elena - mondja halkan, és a keze megindul az arcom felé, de félúton megáll. - Én csak... - ebben a pillanatban a dohányzóasztalon lévő telefonja rezegni kezd. A harsány hang úgy vágja ketté a pillanatot, mint egy éles kés. Gian felsóhajt, egy pillanatra lehunyja a szemét, majd hátralép és felveszi. - Igen? - a hangja azonnal hivatalosra vált. - Végre. Már azt hittem, elnyelte a föld. - megkönnyebbülten dől a kanapéra. Rögtön tudom, hogy a tulajdonos van a vonal másik végén. Odalépek mellé, szinte rá tapadok a telefonra, hogy halljam. Ahogy Gian hallgatja a férfit a túloldalon, az arca elkomorul. Egyre gyakrabban pillant rám, és a szemében már nem szórakozottság van, hanem valami sajnálkozás-féle. A gyomrom azonnal görcsbe rándul. - Hogy érti, hogy nem létezik? - kérdezi Gian feszülten. - De hiszen itt van nála a szerződés. Meg a kulcs...- Gian próbálkozik, én pedig alig bírom tartani magam. - Sajnálom, Mr. Meloni... - szűrődik ki a hangszóróból a tulajdonos rekedtes hangja. - A hölgyet átverték. Az az ügynökség, akivel ő beszélt, egy fantomcég volt. Én csak magával kötöttem szerződést. A kulcsot valahogy lemásolhatták, de jogilag az a lakás a magáé. Már intézkedtem a banknál, a hölgynek visszautaltattam a teljes összeget, amit nekik küldött, szerencsére a rendszerünk megfogta a tranzakciót. De holnap reggelig... nos, el kell hagynia az ingatlant, mert az önt illeti. - a vonal megszakad. Csend lesz. De ez most nem a meleg, feszült csend. Ez hideg és félelmetes. Ott állok a nappali közepén, amiről azt hittem, az új életem bástyája lesz, és hirtelen rájövök, hogy semmim sincs. Se szerződés, se tető a fejem felett. Csak egy visszautalt összeg a bankkártyámon és egy bőröndnyi ruha. - Elena... - Gian hangja selymes és óvatos, mintha egy sérült állathoz beszélne. - Hallottad őt? - félve teszi fel a kérdést. - Hallottam - suttogom. A torkom fáj. Nem akarok sírni, de a tehetetlenség mardos. - Szóval... te vagy a jogos albérlő. Én meg csak egy betolakodó, akit jól átvertek. - a könnyek már a szememet égetik. - Ne mondj ilyet. - lép közelebb, de most hátrálok. - Ez az igazság, nem? - nevetek fel keserűen, bár a szemem már homályosodik. - A nagy újrakezdésem Seattle-ben pontosan tíz napig tartott. Még saját lakást sem tudok bérelni anélkül, hogy ne rontanám el. - körülnézek a szobán. A kanapé, a kávéfőző, a konyhapult... minden, ami az elmúlt napokban otthonosnak tűnt, hirtelen idegenné és rideggé vált. - Összepakolok - mondom halkan, és elindulok a kisszoba felé.  - Még ma keresek egy hotelt vagy... valamit. - már az ajtóban vagyok, amikor Gian megfogja a karomat. Nem erősen, csak annyira, hogy megállítson. - Elena, várj. - sajnálattal néz le rám. - Gian, ne. Nem kell a sajnálat. Megnyerted a lakást, tiéd az ágy, tiéd a kávégép. Azt hiszem, ez a szabályok vége is. - felsóhajtok és közben rájövök, hogy a lakótársam az akit a legnehezebben hagyok itt, nem is maga a lakás. - Ki mondta, hogy el kell menned? - kérdezi, és a szemei most sötétebbek, mint valaha. Megmerevedek. - A tulajdonos. Meg a józan ész. - mutatok rá a valóságra. - A tulajdonos megkapta a pénzét, onnantól nem érdekli, ki alszik a kanapén - mondja Gian, és egy kicsit közelebb húz magához. - Seattle-ben nehéz lakást találni, főleg egyik napról a másikra. És... - megáll, mintha ő is küzdene a szavakkal. - És itt a házban a szomszédoknak mit mondjak? Te vagy a feleségem. - próbál felvidítani. - Maradjak... a színjáték miatt? - nézek fel rá kétkedve. Gian elengedi a karomat, és a keze az arcomra téved egy pillanatra hogy letörölje a kósza könnycseppeket. - Maradj, mert nem akarom, hogy elmenj - mondja olyan őszintén, hogy a szívem egy pillanatra kihagy. - Hat hónapot adtál magadnak, Elena. Még van belőle öt hónap és húsz nap. Ne add fel az első akadálynál. - a szemembe néz és tudom, hogy minden szavát komolyan gondolja. Csak bámulom őt. Ez a férfi, aki tíz napja még az idegeimre ment, most a mentőövemet nyújtja. Csak állok ott, az ujjai melegét érezve az arcomon, és hirtelen minden olyan nehéznek tűnik. A bőröndöm a szoba sarkában, a visszautalt pénz az éterben, és ez a férfi, aki éppen most rombolja le az összes falamat. - Gian, ez nem ilyen egyszerű - suttogom, és megpróbálok elfordulni, de a hangja megállít. - De, pontosan ilyen egyszerű. Elena, nézz rám! - a hangja most lágyabb, mentes minden gúnytól. - Az elmúlt tíz napban több mindent tudtam meg rólad, mint bárki másról hónapok alatt. Tudom, hogyan szereted a kávét, tudom, hogy borzalmasan vágsz paradicsomot, és tudom, hogy a „tészta-romantika” a te találmányod. - elmosolyodik. - Ez nem tesz minket... semmivé - próbálok ellenkezni, de a hangom gyenge. - De igen. Barátok lettünk, Elena. Vagy legalábbis valami olyasmi. - az a fajta őszinte mosoly ragyog az arcán, amit ritkán mutat meg. - Nem hagyhatom, hogy az éjszaka közepén egy bizonytalan hotelbe menj, csak mert egy floridai főbérlő elszúrta a papírmunkát. - tovább érvel és én kezdek elgyengülni. Mély levegőt veszek. A szívem még mindig hadilábon áll a józan eszemmel. - Ez őrület Gian. Erre vártunk, hogy megtudjuk melyikünké a lakás. Te azt mondtad szereted a nyugalmat, ha elmegyek újra nyugodt életed lehet. - próbálok most én érvelni. - Nekem megfelel ami most van. - vágja rá azonnal. - De....- keresem a szavakat. - Holnap reggel bemegyünk az ügyvédemhez - vág közbe határozottan. - Kötünk egy hivatalos társbérlői szerződést. Én leszek a főbérlő, te pedig a társbérlőm. Legálisan, papíron, pecséttel. Senki nem kérdőjelezheti meg, hogy itt lakhatsz. Osztozunk a költségeken, ahogy eddig is terveztük, csak most már nem a szerencsén múlik, hanem rajtunk. - kész tervet vázol fel. Pislogok. Társbérlő. Ez egyszerre hangzik biztonságosnak és... félelmetesnek. Mert ha aláírom, akkor valóban elköteleződöm. Nem csak a város, hanem Gian mellett is. - Miért csinálod ezt? - nézek egyenesen a szemébe. - Tíz napja még azt akartad, hogy tűnjek el. - feszülten túrok a hajamba. Gian elhallgat. - Mert tíz napja még nem tudtam, hogy a csend egyenlő a magánnyal. - mondja olyan halkan, hogy szinte csak a szájmozgásából látom. - Maradj, Elena. Az új életed, a terveid miatt. És mert én azt akarom, hogy maradj. - olyan mélyen néz a szemembe, hogy tudom, ezt a csatát én vesztettem el. A torkomban lévő gombóc végre feloldódik. Nem tudom, hogy ez életem legbátrabb vagy legőrültebb döntése-e, de ebben a pillanatban tudom a választ. - Oké - mondom végül, és egy apró mosoly bukkan fel az arcomon. - De ha főzünk, továbbra is te csinálod. - jelentem ki, ezzel próbálva oldani a helyzetet. Gian felnevet, és a feszültség végleg elszáll a szobából. - Ezt még át kell tárgyalnunk a szerződéskötésnél - kacsint rám. - De most... menj aludni. Hosszú napunk lesz holnap. - a szobám felé terel. - Jó éjt, lakótársam. - szólok vissza a vállam felett, miközben a kisszoba felé indulok. - Jó éjt lakótársam. - integet és ezen nevetnem kell. Ahogy belépek a szobámba és becsukom az ajtót magam mögött, a falnak dőlök. A lábam remeg, de a gyomromban lévő görcs eltűnt. Holnap társbérlő leszek....

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈