9. Rész:

 Elena Reynolds  

 ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈

A reggel szokatlanul csendesen indul. Vagyis csak indult volna, ha a sors nem dönt úgy, hogy a tegnapi érzelmi hullámvasút után ma egyenesen a szakadékba lök minket. A szobámban állok, éppen a zakómat igazgatom az ügyvédi találkozóra, amikor éles, követelőző kopogás hallatszik az ajtón. Nem a szomszéd Helen néni barátságos kopogása ez. Ebben benne van az „azonnal nyisd ki, vagy betöröm” életérzés. Hallom, ahogy Gian lomha léptekkel az ajtóhoz megy. - Claire? - hallatszik Gian döbbent hangja. - Mit keresel itt? Honnan tudod a címemet? - a kérdések egyre magasabb hangon szöknek ki belőle. - Kerestettelek, Gian. Ne nézz így rám, tudod, hogy nem adom fel ilyen könnyen - szólal meg egy magas, magabiztos női hang. Claire. A név hallatán megáll a kezemben a fésű. Tudom, hogy ő Gian exe, egyszer említette a nevét futólag. - Két hónapja várom, hogy felhívj. Két hónapja várom, hogy beismerd, hogy ez csak egy gyerekes hiszti volt részedről. - a nő erőszakos hangja tölti be a lakást. Az ajtóm résnyire nyitva van, így minden szót tisztán hallok. Megmerevedek. - Nem volt hiszti, Claire. Szakítottunk. Vége lett. - mondja Gian, és a hangja most az a mély, jeges nyugalom, amit tőle már megszoktam, de most van benne valami fáradtság is. - Öt év, Gian! Öt évig voltunk együtt! - Claire hangja élesebbé válik. - Azt mondtad, nem állsz készen az összeköltözésre. Azt mondtad, kell a saját tér. Erre fogod magad, és kibérelsz egy lakást Seattle közepén? Miért nem laksz nálam? Miért nem ismered el végre, hogy összetartozunk? Meddig akarod még játszani a független agglegényt? - mire a mondandója végére ér már szinte ordít. - Claire, kérlek, menj el. Dolgom van. -próbálja lezárni a vitát Gian, de a nő nem tágít. - Nincs dolgod! Nekünk van dolgunk! Megbeszéltük, hogy...- Claire szava elakad mert én ekkor döntök úgy, hogy elég volt a hallgatózásból. Nem akarok szemtanúja lenni a magánéleti válságuknak, de ki kell jutnom a konyhába a táskámért. Ahogy kilépek a szobámból, a levegő megfagy. Claire Wallace pontosan olyan, amilyennek egy „exet” elképzel az ember a rémálmaiban: tökéletesen belőtt szőke haj, méregdrága kosztüm és egy olyan tekintet, amivel valószínűleg birodalmakat dönthetne romba. Amint meglát, a szemei összeszűkülnek. Végigmér a kócos hajammal és a félig begombolt zakómmal. - Gian... - Claire hangja most már nem követelőző, hanem sikítóan éles. - Ki ez a nő? És miért van itt? - azonnal kérdőre vonja a lakótársamat. Gian lefagy. Életemben először látom rajta, hogy nincs válasza. Egy másodpercig csak ránk néz, oda-vissza. - Claire.... ő Elena - hebegi végül. Igen, Gian Meloni éppen most hebeg. - Elena? Ez a válasz? Egy név? - Claire felém lép, és érzem a parfümje émelyítően édes illatát. - Mit keresel itt? Takarítónő vagy? Vagy valami alkalmi kaland, akit Gian ide rángatott, hogy engem bosszantson? - szépen manikűrözött ujjaival mutogat előttem. - Claire, elég legyen! - vág közbe Gian, de a nő rá sem hederít. -Válaszolj! - néz rám Claire gyilkos tekintettel. - Ki vagy te, és miért vagy itt? Gian soha, senkivel nem költözött össze öt év alatt! Velem sem! Akkor miért van itt egy vadidegen nő reggel nyolckor, mezítláb? - a szőkeségben tombol a düh és látom rajta, hogy nem sok kell hozzá, hogy teljesen elveszítse az önkontrollt. Nézem Gian arcát. Látom rajta a pánikot, a bűntudatot és azt a kétségbeesett vágyat, hogy valahogy tüntesse el ezt a helyzetet. Kihúzom magam. A gyomrom remeg, de a hangom (remélem) stabil. - Nem takarítónő vagyok, és nem is alkalmi kaland. - mondom nyugodtan, és Gian mellé lépek. Megérzem a közelségét, és ez erőt ad. -  Elena vagyok. Gian... lakótársa. - minden erőmmel próbálok nyugodt maradni. -  Lakótársa? - Claire hisztérikusan felnevet. - Gian Meloni nem tart lakótársat! Utálja, ha valaki hozzáér a dolgaihoz! Utálja, ha valaki belép a privát szférájába! - Claire kioktat, persze jogosan hiszen az én tíz napom eltörpül az ő általa megélt öt év mellett. - Csak veled nem akartam. - Gian szól közbe ismét. A szoba beáll a némaságba. Claire arca vörösödni kezd, Gian pedig úgy néz rám, mintha most látna először. Elszabadult a pokol, és ő éppen most dobott rá még egy kanna benzint. A nappali levegője vibrál a feszültségtől. Claire arca eltorzul a dühtől, a szemei pedig szinte szikrákat szórnak. Úgy fest, mint aki mindjárt felrobban. - Időre van szükséged? - sikítja Claire, és Gian felé mutogat a tökéletesen manikűrözött ujjával. - Ezt mondtad két hónapja! Hogy időre van szükséged, hogy megtaláld önmagad! Erre mi ez az egész? Ez a lakás, ez a... ez a helyzet? - Claireben már az indulatok fékezhetetlenek. - Claire, kérlek, halkabban... - próbálja Gian csitítani, de a hangja most nem nyugodt, hanem feszült. - Ne mondd, hogy halkabban! - Claire egy lépést tesz felé, teljesen figyelmen kívül hagyva az én jelenlétemet. - Öt évig vártam rád. Öt évig tűrtem, hogy nem akarsz velem összeköltözni, mert félted a szent magányodat. Erre idejössz, és egy idegennel laksz? Magyarázatot követelek! Miért ő és miért nem én? - megragadja Gian ingét és ránt rajta egyet, persze Gian meg sem rezzen. - Nem mondtam, hogy időre van szükségem - vágja rá Gian, és a hangja hirtelen megkeményedik. - Azt mondtam, egyedül akarok lenni. Veled nem ment tovább, Claire. Ennyi. - lassan lefejti magáról a nő kezeit. Claire arca hirtelen vörösből lilába vált. Megpördül a sarkán, és végre rám néz. A tekintete tele van gyűlölettel és megvetéssel. - Akkor ki ez a ringyó? - üvölti teli torokból. A szava úgy csattan a szobában, mint egy pofon. Megdermedek. A lélegzetem is bennakad. Még soha senki nem nevezett így, és a megalázottság hulláma önti el a testemet. Megindulnék hátra, vissza a szobámba, de Gian hirtelen elém lép. Olyan gyorsan és határozottan, hogy majdnem nekiütközöm a hátának. - A feleségem! - ordítja el magát Gian. A szó visszhangzik a falak között. Csend lesz. Olyan mély és nehéz csend, amitől szinte fáj a fülem. Gian válla megfeszül előttem. Én pedig csak bámulom a hátát, a torkomban dobog a szívem. A felesége? Ez a színjáték tegnap este Helen néninél még vicces volt, de most... most valami egészen mássá vált. Claire-nél ebben a pillanatban elszakad a cérna. A szája tátva marad, a szemei pedig akkorára tágulnak, hogy azt hiszem, kiugranak a helyükről. - A... mid? - tátogja, de a hangja elvész. Aztán hirtelen kitör belőle a zokogás és a düh keveréke. - A feleséged? Megnősültél? Két hónap alatt?! Te, aki azt mondtad, hogy a házasság csak egy elavult papír? Te, aki hallani sem akartál az elköteleződésről? - megindul Gian felé, én mozdulni sem tudok. - Claire, menj el - mondja Gian, de a hangja most már remeg az indulattól. - Most azonnal menj el a lakásunkból! - keményen utasítja a nőt. - A lakásotokból? - Claire nem megy el. Ehelyett felkapja a legközelebbi tárgyat a pultról, az én egyik kedvenc kerámia bögrémet és tiszta erőből a földhöz vágja. A porcelán szilánkokra robban a lábunk előtt. - Gyűlöllek, Gian Meloni! - visítja, és már nyúlna a következő tárgyért, de Gian elkapja a csuklóját. - Elég volt! - sziszegi Gian az arcába. - Elena a feleségem, és ez az otthonunk. Ha még egyszer becsmérled őt, vagy bármit tönkreteszel itt, rendőrt hívok. Takarodj! - rá sem ismerek a férfire akivel majdnem két hete élek együtt. Claire kitépi a kezét Gian szorításából. Úgy néz ránk, mintha mindketten leprásak lennénk. Megigazítja a zakóját, letörli az elkenődött sminket az arca alól, és a lehető legnagyobb méltósággal (ami egy ilyen jelenet után maradhatott neki) az ajtó felé viharzik. - Ezt még megbánod, Gian - veti oda a válla felett. - És te is, te kis ringyó! - int felém. Az ajtó olyan erővel csapódik be mögötte, hogy a falon lévő képek megremegnek. Újra csend lesz. De ez a csend más. Terhes, fojtogató és tele van kimondatlan kérdésekkel. Gian még mindig háttal áll nekem, a kezei ökölbe szorulva az oldala mellett. Hallom a szaggatott lélegzetvételét. Lassan megkerülöm, és elé állok. Az arca sápadt, a szemeiben pedig egyfajta vad zavarodottság vibrál. - Gian... - szólalok meg halkan. Rám néz. Úgy néz rám, mint aki most eszmélt rá, mit is mondott valójában. - Én... Elena, sajnálom - hadarja, és a hajába túr. - Csak kijött. Nem akartam, hogy így nevezzen. Nem akartam, hogy bántson. - magyarázkodni kezd, de ez engem most nem érdekel. - Azt mondtad neki, hogy a feleséged vagyok - mondom, és a hangom remeg. - Neki aki öt évig várt rád. - teszem hozzá. - Tudom mit mondtam - vágja rá, és egy lépést tesz felém. - Nem így terveztem, csak kicsúszott. Mostanában mindenre ez a magyarázatunk. Nem? - kérdőn néz rám. Megáll a levegő köztünk. A társbérlői szerződés az ügyvédnél hirtelen a világ legjelentéktelenebb papírfecnijének tűnik. A szoba hirtelen tágasabbnak és sokkal hidegebbnek tűnik. A szilánkok a lábunk előtt úgy csillognak, mint apró jégdarabok, emlékeztetve arra, hogy Claire dühe nem csak a bögrét törte össze, hanem azt a furcsa, buborékszerű békét is, amit az elmúlt tíz napban építgettünk. - Miért mondtad, hogy a feleséged vagyok? - a kérdésem halkan hangzik, de a csendben mégis úgy vág, mint a borotva. Gian megáll. A válla, ami az imént még olyan védelmezően feszült előttem, most ernyedten leesik. Nem néz rám, csak a padlót bámulja. - Mert azt akartam, hogy elmenjen végre - feleli, és a hangja tompa, mentes minden korábbi szenvedélytől. - Ez volt az egyetlen dolog, ami elég nagyot ütött ahhoz, hogy feladja. Claire nem ért a szép szóból, Elena. Öt évig próbáltam neki magyarázni a határaimat, de ő mindig átgyalogolt rajtuk. Azt hitte, csak váratom. Kellett valami... végleges. - próbál higgadtan beszélni hozzám. Egyikünk sem akar veszekedni, de átkozottul közel állok hozzá, hogy én is törni zúzni kezdjek. - Ez egy hazugság? - lépek egyet felé, de megállok. - Ez a hazugság már kezd... sok lenni. Gian, én ezt nem akarom. Előbb a szomszédok, most az exed... hová vezet ez? Mi lesz a következő? A szüleidnek is bemutatsz, mint az „olasz tészta-romantikád” beteljesülését? - kissé megemelkedik a hangom mire a végére érek a mondandómnak. Gian végre felnéz. A szemeiben fáradtság van, és valami más, amit nem tudok hova tenni. Megbánás? Vagy csalódottság?! - Nem akartalak bele rángatni - mondja halkan. - De bele rángattál! - a hangom megremeg. - Tegnap este még azt mondtad, barátok vagyunk. Hogy maradjak, mert nem akarod, hogy elmenjek. De barátok nem hazudnak ilyesmiket egymásról. Nem használnak fel pajzsként a múltjuk ellen. Lakótársak vagyunk, Gian. Csak lakótársak, akiket egy szerencsétlen véletlen zárt össze. - egyenesen a szemeibe nézek. Gian nyel egyet. Látom, ahogy az álla megfeszül. A pimasz, magabiztos férfi, aki reggelente a kávégéppel hadakozott, most sehol nincs. - Igen... azok - bólint végül, és a szava úgy koppan, mint a kő. - Lakótársak. Sajnálom, Elena. Tényleg. Megyünk az ügyvédhez? - kérdezi, ezzel terelve a témát. Nem tudom mit kellene most mondanom vagy tennem, bizonytalan vagyok de kell valami kapaszkodó, valami hivatalos, ami visszahelyez minket a biztonságos keretek közé. - Megyünk - felelem és ő elindul a kabátjáért. - Aláírjuk a papírokat. Társbérlők leszünk és ennyi. - próbál még mindig meggyőzni. Ahogy elindulunk az ajtó felé, kikerülöm a törött porcelándarabokat. Gian kinyitja nekem az ajtót, de nem ér hozzám. Nincs több kézfogás, nincs több „feleségem”. Csak két ember, akik egy liftben állnak, és mereven bámulják a változó emeletszámokat, miközben mindketten tudják: a kimondott szavakat nem lehet visszaszívni.

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈