10. Rész:

 Elena Reynolds     

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈

Az autó utastere fojtogatóan szűknek tűnik. Gian a kormányt szorongatja, az ujjpercei elfehérednek, én pedig mereven bámulom az ablaktörlő ütemes mozgását, bár az eső el sem eredt. A város zaja csak tompa morajlás odakintről, köztünk viszont ott feszül minden, ami az elmúlt egy órában elhangzott. - Nagyon haragszol? - töri meg Gian a csendet. A hangja rekedtes, és nem mer felém nézni, csak az utat figyeli. - Igen, Gian! - vágom rá azonnal, és érzem, ahogy a düh újra átjár. - Tíz napja vagyok itt. Tíz napja! Ez alatt az idő alatt lettem a szomszédok szemében szerelmes feleség, az exed szemében meg egy ringyó. Szerinted nem lenne okom haragudni? - kérdezem komolyan. - Nem vagy az! - csattan fel Gian, és hirtelen olyan erővel fékez a piros lámpánál, hogy mindketten előrebillenünk. Most végre felém fordul, a szemeiben bűntudat és indulat viaskodik. - Claire egy hárpia, aki csak bántani akart. Ne vedd a szívedre, amit mondott! - próbál engem lenyugtatni, sikertelenül. - Pontosan melyik nem vagyok szerinted, Gian? - nézek rá kíméletlenül, és a hangom megremeg a felgyülemlett feszültségtől. - Nem vagyok a feleséged, vagy nem vagyok ringyó? Mert lassan már mindenki azt hiszi, hogy közünk van egymáshoz! A lakástulajdonos szerint csaló vagyok, a szomszédok szerint a drága feleséged, az exed szerint meg egy útakadály az ő tökéletes életében. - annyira dühös vagyok, hogy már rá sem bírok nézni. Gian elhallgat, a torkán ugrál az ádámcsutkája. Elindulunk, de a csend most még nehezebb. - Egyik sem vagy. Én csak... - kezdi halkan, de félbeszakítom. - Te csak mit? Csak kényelmesebb volt belemenni a hazugságba, mint elmondani az igazat? Hogy egy idegen nő lakik a nappalidban, mert átvertek? Gian, ez nem egy film. Ez az én életem. És te most éppen egy hatalmas káoszt csináltál belőle, pedig pontosan azért menekültem Seattlebe, hogy magam mögött hagyjam a káoszomat és tiszta lappal kezdjek itt új életet. - olyan hévvel beszélek, hogy hirtelen még a biztonsági öv szorítása is fojtogató. - Tudom - mondja olyan halkan, hogy alig hallom. - De amikor azt mondtam, hogy a feleségem vagy, nem gondoltam bele a következményekbe. Csak azt akartam, hogy tűnjön el. - a kormányon egyre erősebb a szorítása. - De ezzel csak még több hazugságot gyártottál - suttogom, és elfordulok az ablak felé. - És a legrosszabb az egészben, hogy már én sem tudom, ki vagyok ebben a lakásban. Elena, aki Seattle-be jött új életet kezdeni, vagy Elena, aki Gian Meloni kitalált világában statisztál. - megcsóválom a fejem. Gian nem válaszol többet. Leparkol az ügyvédi iroda előtt, de nem száll ki azonnal. - Ma aláírjuk a szerződést - mondja végül, és a hangja most már hideg és hivatalos. - Onnantól te leszel a társbérlő. Se több, se kevesebb. Ne hidd, hogy nekem ez könnyű. A szomszédok előtt marad csak a színjáték. Ez így megfelel? - kérdőn néz rám. Én csak bólintok. Kiszáll az autóból, és az ajtót határozottan becsapja maga mögött. Ott ülök még egy pillanatig, és csak most tűnik fel: a szívem nem a düh miatt kalapál ilyen hevesen, hanem mert Gian és ez a közös színjáték, kezd belém vésődni. A szerződéskötés váratlanul gyorsan és fájdalmasan hivatalosan zajlik. Az ügyvéd, egy idős, szemüveges úr, csak bólint, amikor aláírjuk a papírokat, mintha naponta látna olyan embereket, akik egymás kerülése közben próbálnak egy lakáson osztozni. Amikor kilépünk az irodából, a város forgalma ugyanolyan zajos volt, mint tegnap, de köztünk az a vékony, láthatatlan fal, amit reggel húztunk fel, még mindig ott áll. - Kávé? - kérdezi Gian, miközben az autója felé indul. Nem néz rám, csak a kulcsát pörgeti az ujján. - Van egy hely a sarkon. Nem a „házi” minőség, de iható. - teszi hozzá. - Igen. Kell! - felelem, mert az agyam még mindig az ügyvéd által emlegetett bérlői jogok és kötelezettségek szövevényében bolyong. Néhány perccel később már a kis kávézó legszélső asztalánál ülünk. Gian fekete kávét kér, én egy tejeset, amiből a habot kanalazom, kerülve a szemkontaktust. Aztán végül, mintha csak egy gát szakadna át, Gian sóhajtegyet, és előredől. - Claire... - kezdi, és a neve még mindig furcsán cseng köztünk. - Ő nem csak egy ex. Ő az a nő, aki öt évig próbált formálni engem. De ő egy olyan sablonba akart préselni, amibe én nem fértem bele. Házasság, gyerekek, fix tervek, előre megírt forgatókönyv. Szeretek tervezni, de nem így. - beszélni kezd és én figyelek. - És te nem akartad? - kérdezem halkan. - Nem akartam az ő forgatókönyvét. Az elköteleződés... - elhallgat, a kávéjába néz, majd felém pillant. - Mindig úgy éreztem, hogy az elköteleződés egyfajta börtön. Főleg Claire miatt. Nem az az ember vagyok akit ő akart. Csak azt bánom hogy öt évig húztam a szakítást. Ezért költöztem el. Ezért akartam ezt az új életet itt, Seattle-ben, egyedül. - a kávéjába kortyol, de a szemkontaktust nem szakítja meg. - És most? - teszem le a kanalat. - Most egy olyan nővel élsz, akiről azt hazudtad, a feleséged, és akivel épp most írtál alá egy szerződést, ami az elkövetkező hónapokra összeláncol velem. - mutatok rá a valóságra, hiszen mind az amit Claire mellett nem akart, azt most velem játssza el. Gian elmosolyodik, de a szeme nem vidám. - Ironikus, igaz? Az ember tervez, a sors meg röhög a markába. De Elena, értsd meg... - elnyeli a szavait, aztán óvatosan, mint aki egy törékeny üvegvázát érint meg, a kezem felé nyúl az asztalon. Nem fogja meg, csak ott pihenteti a közelében. - Claire mellett mindig úgy éreztem, hogy bizonyítanom kell. Hogy sosem vagyok elég jó, vagy elég kész. Melletted... még akkor is, ha ordítozunk, vagy ha épp egy pizzás dobozról hazudunk a szomszédoknak, sokkal tisztábban látom önmagamat. - ismét a kávéjába kortyol, de az én gyomromban megint táncolni kezdenek azok a fránya pillangók, de most próbálom őket megzabolázni. - Nem a feleséged vagyok, Gian - mondom, bár a hangom már nem olyan határozott, mint az autóban. - De talán... talán tényleg lehetünk barátok. Akik nem hazudnak egymásnak, és nem használják egymást exek elleni fegyvernek. - javaslom, őszintén reménykedve, abban hogy a szomszédoknak játszott színjáték mellett képesek leszünk önmagunk maradni és képesek leszünk nem összekeverni a hazugságunkat a valósággal, mert egy dologban teljesen biztos vagyok, még pedig abban, hogy Gian és köztem semmi nem lehet. A múltam még kísért, rab voltam a saját életemben és egy olyan párkapcsolatban ami nem adott nekem mást csak szenvedést. Azért jöttem ebbe a városba, hogy szabad legyek, önálló, független és az is leszek, bármi áron. Gian bólint, és egy rövid, majdnem észrevehetetlen pillanatig a keze végül mégis rákerül az enyémre. A bőre meleg és a gesztusban már nincs semmi színjáték. - Barátok - ismételi meg. - Társbérlők. Semmi több. Megbeszéltük. - erősíti meg a szavaimat. - Megbeszéltük - mondom én is.

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈