11. Rész:

Elena Reynolds      

 ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈

A munkahelyi barátság ami az elmúlt két hét alatt alakult ki Michelle-lel épp olyan, amilyenre vágytam: könnyed, pletykás, és mentes minden kényszerházassági bonyodalomtól. Michelle egy igazi seattle-i energiabomba, aki kávészünetekben a randi-appokról és a legújabb divatról beszél. Gianról egy szó sem esett. Nem azért, mert szégyelltem, hanem mert egyszerűen nem tudtam volna elmagyarázni: „Tudod, van egy társbérlőm, akivel hivatalosan szerződésünk van, de a szomszédok előtt a felesége vagyok, és pár napja még az exével volt egy drámai jelenete a konyhánkban.” Ez túl sok egy sima hétfőre, nekem is, nem hogy egy idegennek, aki nem lát bele a mindennapjainkba. Aztán jött a katasztrófa. Amikor aznap hazaérek, a zsebemben lévő telefon helyén csak egy fájdalmasan nagy űr találok. Aztán megpillantom Michelle autóját a ház előtt. „Ó, ne” – gondolom, és már szaladok is befelé, de a lépcsőházban összefutok Michelle-lel, aki diadalmasan lobogtatja a telefonomat. - Elena! De jó, hogy itt vagy! A kávézóban hagytad, én meg gondoltam, útba ejtelek, mielőtt hazaérsz... – kezdte, de hirtelen elhallgatott, ahogy kinyitottam az ajtót. A nappalinkban... nos, a nappalinkban Helen néni ül. Éppen egy tál frissen sütött, illatozó házi süteményt pakol ki a dohányzóasztalra. Gian pedig ott ül mellette, kezében egy pohár borral, és olyan ábrázattal hallgatja Helen néni aktuális pletykáit, mintha az élete múlna rajta. - Ó, hát végre megérkezett a drága feleséged is, Gian fiam! - csicseregi Helen néni, és felém int a tálcával. - Nocsak újabb vendégetek van. - fordul Helen néni a mögöttem álló barátnőm felé, akinek a szeme úgy kerekedik ki, mint két vacsoratányér. - Feleséged? - ismétli Michelle fojtott hangon, miközben felém fordul. - Elena, te... te férjnél vagy? - azonnal kérdőre von, bennem pedig megáll a levegő. Nem tudom mit tegyek, vagy mondjak, hiszen én magam kértem Giant arra hogy szigorúan csakis a szomszédok előtt legyünk házasok. Ez viszont most más helyzet, mert ha elmondom az igazat, az egész ház, köztük Helen néni is meggyűlöl, ha viszont Michellenek is hazudunk, akkor holnapra a munkahelyemen, el leszek könyvelve férjes asszonyként. Gian hirtelen felugrik a fotelből. Látom rajta a pánikot, aztán egy pillanat alatt átvált a „mintaférj” üzemmódba. Ezzel meghozva helyettem a döntést. Hozzám lép, átkarolja a derekamat, és egy olyan sokatmondóan szerelmes pillantást vet rám, hogy majdnem elnevetem magam. - Michelle, ugye? - kérdezi Gian kedvesen, és a kezét finoman a hátamra simítja. - Elena mesélt rólad. Bocsáss meg a káoszért, csak épp próbáltam kicsit dolgozni, Helen néni pedig olyan kedves volt, hogy hozott nekünk egy kis nasit. - Gian ki sem zökken a szerepéből. Egy pillanatra el is gondolkodok azon, hogy mennyire könnyen megy ez neki. - De... - Michelle váltakozva néz rám és Gianra. - Elena, te sosem mondtad, hogy férjnél vagy. Két hete dolgozunk együtt! - a barátnőm hitetlenkedve mered rám. - Tudod, milyen félénk a mi drága Elenánk. Nem szeret a férjével dicsekedni. - kacsint Helen néni, miközben a süteményekkel kínálja Michelle-t, aki még mindig sokkos állapotban van. - Még az esküvői képeket is rejtegeti előlünk, olyan szerény! Ugye, Gian? - az említett vállát veregeti finoman az idős hölgy. - Nagyon szerény a drágám. - feleli Gian, és annyira közel húz magához, hogy érzem az inge illatát. A hangja mély, meggyőző és... hát, kissé túl jól játssza a szerepet. - Elena egyszerűen szereti távol tartani a magánéletét a munkahelyi zajtól. - lágy csókot hint a hajamba, amitől egyenesen le is fagyok. - Igaz ez, Elena? - néz rám Michelle, akinek az arcán a megdöbbenés lassan átcsap abba a fajta kíváncsi pletykás üzemmódba, amitől a hideg futkos a hátamon. - Meg sem említetted, hogy ilyen... ilyen jóképű férjed van! - feltűnően méregeti Giant, aki csak vigyorog mellettem. - Hát, igen... - dadogom, miközben Gian a derekamon lévő kezével finoman csipkedni kezd, jelezve, hogy mondjak valamit. - Az egész gyorsan történt. Mármint, tudod, mi olyan... impulzívak vagyunk. Gyorsan jött, tudod....a szerelem, a házasság. Nem bírtunk várni. - keresem a szavakat és próbálok úgy nézni Gianra, mintha itt helyben képes lennék meghalni érte. - Impulzívak, mi? - nevet fel Helen néni. - Hát az látszik! Ahogy rád néz ez a férfi, még az én vérem is felforr. - az idős hölgy bólogat. - Na de Helen néni, kérem....- olyan zavarban vagyok hogy már leplezni sem tudom. Gian erre csak még szorosabban húz magához, és az arca centikre kerül az enyémtől. - Szeretjük a társaságot, de néha... hát, tudod, hogyan van ez a házaséletben - suttogja Gian, olyan cinkos mosollyal, hogy Michelle teljesen elpirult. - Oh, értem! - vágja rá Michelle, miközben a süteményes tányérkáját szorongatja. - Csak annyira... sokkoló volt! De úristen, Elena, miért nem szóltál?! - ismét kérdőn néz rám. - Mert... - keresem a szavakat, de Gian megelőz. - Mert ő egy titokzatos, kiszámíthatatlan nő. Pont ezért szerettem bele. - mondja Gian, és a szemembe néz, amiben most már ott csillog az a gúnyos humor is, amit csak mi ismerünk. - De most, hogy már tudsz róla, Michelle, feltétlenül el kell jönnöd hozzánk egy igazi vacsorára. Ugye, édesem? A feleségem a legfinomabb olasz tésztát készíti a városban! - Gian biztatja a kolléganőmet, én pedig meg akarom fojtani, mert pontosan tudja, hogy én és a főzés két külön dolog. Michelle mosolya fülig ér, Helen néni elégedetten bólogat, én pedig itt állok, két tűz között, miközben Gian férjemként, éppen egy olyan jövőbe rángat be, amiről szó sem volt. Amikor az ajtó végre bezárul Helen néni és Michelle mögött, és amint a retesz a helyére kattan, a "mintaférj" álarc lecsúszik Gian arcáról, de az enyémről a düh csak úgy sugárzik. - Ezt komolyan nem hiszem el! - csapok rá az előszobai komódra, a hangom remeg, a visszafojtott haragtól. - Bassza meg, Gian! Ez már nem játék! Most már a munkahelyemen is... basszus, Michelle holnap mindenkinek ezt fogja kürtölni! - olyan ideges vagyok, hogy szinte fel tudnék robbanni. Gian a falnak dől, a kezeit a zsebébe dugja. Az arca most már mentes a színészkedéstől, de a szemében továbbra is ott van az a tompa nyugalom, ami engem csak még jobban felhúz. - Nyugi, Elena. Már rutinosak vagyunk - mondja tárgyilagosan. - Michelle beállított, Helen néni itt ült... mit kellett volna tennem? Lerántom a leplet, hogy „bocs, csak társbérlők vagyunk, és a szerződésünk még tintás”? Ez az egyetlen módja, hogy ne kelljen magyarázkodnod a főbérlői mizéria miatt. - megvonja a vállát és tudom hogy igaza van. Nem is őt hibáztatom....teljesen. - De van gond! - lépek elé, és dühösen a mellkasára mutatok. - Megbeszéltük! Azt mondtuk, csak lakótársak vagyunk. Barátok. Ezzel szemben most már mindenki azt hiszi, hogy egy szenvedélyes, impulzív házasságban élünk. A munkahelyemen mostantól én leszek a „titokzatos feleség”, akinek a férje egy olasz csődör! Érted te ezt? Ez már nem az én életem, hanem egy komédia. - megemelem a hangom és érezhetően pánikolok. Gian arca elkomorodik és leemeli a kezem a mellkasáról. - Tudom, hogy ez idegesítő. De szerinted én akarom ezt? - kérdezi, és a hangja mostanra fáradt. - Én csak le akartam zárni a helyzetet, hogy Helen néni ne kérdezősködjön tovább, és ne kelljen a magánéletemről beszámolnom. Nem gondoltam, hogy Michelle ilyen hatással lesz rád. - csóválja a fejét én pedig felsóhajtok. - Nem te vagy a hibás Gian. Hanem én. Ez az átkozott hazugság kezd túlnőni rajtunk. - a kanapéhoz lépek és elterülök rajta. - És nem a hatással van a baj, hanem a hazugsággal - folytatom miközben már a plafont bámulom. - Megbeszéltük, hogy csak lakótársak vagyunk. De ezek után már a munkahelyemen is megváltozott a családi állapotom. Nem akarok ilyen helyzetbe kerülni, Gian. Én Seattle-be jöttem, nem pedig azért, hogy a te feleségedet játsszam a munkahelyemen is. És igen tudom, ez kettőnk műve. Ebben épp úgy benne vagyok mint te, de őszintén nem tudom mi lesz ennek a vége. - tanácstalanul pillantok felé, abban bízva hogy mond valami okosat ami majd megnyugtat. De Gian percekig csak hallgat. Végignéz rajtam, mintha most mérné fel a károkat, amiket okoztunk. - Rendben. - bólint végül, és a hangja hűvös, távolságtartó. - Azt mondtad csak fél évig maradsz a városban. Tehát azt hiszem, tudjuk mikor lesz ennek vége. Majd bekamuzzuk, hogy megromlott a házasságunk és elváltunk. Megfelel? - leül mellém és én hirtelen felülök. - És addig? - kérdőn nézek rá. - Addig a szomszédok előtt és a munkahelyeden házas asszony vagy. - sóhajt fel drámaian. - Oké. Ez a terv egész....tűrhető. - vallom be, és kezdek megnyugodni. - Rendben drágám, akkor így lesz. - vigyorogva fordul felém, direkt húzni akarja az agyam, ismerem már. - Gian elég! - nevetek fel és hozzá vágok egy díszpárnát. - Kérsz kávét? - áll fel végül és már indul is a konyha felé. - Igen. - felelem, miközben figyelem őt, ahogy otthonosan mozog a konyhában és a közelemben és a szívemben hirtelen egy furcsa, üres érzés támad. Ez a férfi egyre közelebb férkőzik hozzám, és még csak nem is sejti, mit vált ki belőlem. Ez megijeszt, mert nem azért jöttem ebbe a városba hogy szerelmes legyek....hanem hogy a volt párom okozta sebeimből gyógyuljak, most mégis napról napra inkább úgy érzem a szívem már kezd begyógyulni és valaki másért dobogni, pedig tudom, hogy nem szabad. 

 ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈