13. Rész:

 Elena Reynolds       

  ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈

A boltba vezető út feszült, mégis valahogy... más. A szerződéses házasságunk árnyéka ott lebeg közöttünk, de a közös bevásárlás ötlete valahogy visszahozta azt a könnyedebb, lakótársi hangulatot, amit reggel még annyira hiányoltam. - Emlékeztess, miért is én vezetem a bevásárlólistát? - kérdezem, miközben gyanakodva méregetek egy csomag penne tésztát. - Tudod, hogy ha rajtam múlik, csak mélyhűtött pizzát fogunk vacsorázni. - vallom be, hiszen az én főzési tudományom egyenlő a nullával. De ezt pontosan tudja ő is. Gian elneveti magát, és egy határozott mozdulattal kiveszi a kezemből a tésztát, majd a kosárba teszi. - Mert én főzök, te pedig támogatsz mint egy jó feleség. Ne aggódj, a konyhában én vagyok a főnök. Neked csak azt kell eljátszanod, hogy imádod, amit csinálok. - kacsint rám és folytatjuk a bevásárlást. Amikor minden megvan a szupermarketből, legalábbis azt gondoljuk, haza felé indulunk. - Minden megvan a listáról? - Gian kérdezi miközben a kezében tartott szatyor tartalmát vizslatja. - Hát öhm...- zavartan pislogok rá. - Elena! - sóhajt fel lemondóan mert már tudja, hogy elszúrtam valamit. - Nem láttam a listán a bazsalikomot és a kenyeret. - próbálom magam menteni. - Az az első két tétel a listán. - nevetve csóválja a fejét és tovább sétál. - A lakásunk mellett van egy pékség és egy zöldséges. Ott majd megvesszük. - indulok utána. Az első megállónk a kis sarki pékség, ahol Gian ragaszkodik az igazi, kovászos kenyérhez. A pult mögött egy fiatal, dögös lány áll, aki amint meglátja Giant, azonnal a legszélesebb mosolyát villantja elő. - Szia! - mondja a lány, és látványosan a hajába túr, miközben csak Gianra szegezi a tekintetét. - Talán egy kis reggeli csemege? - előre hajol, próbálva felhívni Gian figyelmét a dekoltázsára. Gian udvariasan, de hűvösen bólint. - Csak kenyeret szeretnék. - feleli nyugodtan. A lány még közelebb hajol a pulthoz, és egy szemernyi figyelmet sem szentel nekem, mintha ott sem lennék. - Tudod, este nyolckor bezárok. Ha van kedved, beugorhatsz egy kávéra. Nem szoktam csak úgy hívogatni bárkit, de... - elhallgat, és egy csábos pillantást vet Gianra. - Szívesen megmutatom az új választékot, kettesben. - kacsint, és ebben a pillanatban én szégyenlem magam helyette is. Érezem, ahogy a gyomrom összeszorul. Nem a féltékenység miatt, inkább a színjáték kínos terhe az ami nyomaszt. Gian egy pillanatra rám néz, majd vissza a lányra, és az arca kőkeménnyé válik. - Kösz, de nem - mondja végül Gian szikáran. - Nem érek rá este. - teszi hozzá hasonló hangnemben. - Ó, ne légy ilyen unalmas! - kacsint a lány, és már nyúl is a pult alatti pékáruért, miközben a testével szinte rátapad az üvegre. -Egy óra még belefér, nem? - incselkedik tovább. De Gian egyetlen határozott lépéssel közelebb lép hozzám, és egyik karját a derekam köré fonva szorosan magához húz. A lány szeme kikerekedik a meglepetéstől. - Nem unalmas vagyok, csak házas - mondja Gian, és a hangja olyan mély és magabiztos, hogy a lány megmerevedik. - Ő itt a feleségem, és épp az esti vacsoránkat tervezzük. Úgyhogy, ha nem haragszol, a közös kávézás most elmarad. - Gian szorosan tart engem, én pedig nem tudom eldönteni, hogy le vagyok nyűgözve az önuralma miatt, vagy éppen szét vet az ideg mert már megint a feleségeként emleget engem. A lány arca először elvörösödik, majd dühösbe vált. Egy pillanatra még megpróbál valamit mondani, de Gian a tekintetével egyszerűen elhallgattatja. Kifizetjük a kenyeret, és sietve távozunk. Amint kilépünk az utcára, felszabadultan fújom ki a levegőt. - Ez... ez most mi volt? - kérdezem kuncogva. - Házas vagyok? Ez már majdnem túl sok volt, nem? - kérdőn nézek fel az állítólagos férjemre. Gian elengedi a derekamat, de a szemei még mindig szikráznak a maradék dühétől. - A lányok Seattle-ben nem ismerik a nem szót? - kérdezi, miközben a táskát a hóna alá csapja. - Esküszöm, kezdem azt hinni, hogy itt a  feleségem van státusz az egyetlen pajzs, ami megvédhet az ilyen kellemetlen szituációktól. - elindul a járdán és én követem. - Talán nem tetszett a lány? - érdeklődök őszinte kíváncsisággal. - Nem az esetem. - vonja meg a vállát. - Miért? Milyen az eseted? - faggatom tovább. - A visszafogott stílust szeretem. Nem az olyan nőket akik azt hiszik, hogy ha kiszúrják a szemem a melleikkel akkor majd eldobom az agyam. - adja meg a választ és belőlem egy hangos, felszabadult nevetés szakad fel. - Annyira hülye vagy. - csóválom a fejem még mindig nevetve. - Kikérem magamnak. - neveti el magát ő is és elindulunk a zöldséges irányába. A pékség utáni házas pajzs esete még percekkel később is, frissen él bennünk, így kissé óvatosabban lépünk be a zöldségeshez. Gian a szemközti polcokon válogatja a bazsalikomot, én pedig a paradicsomoknál próbálom kiválasztani a legkevésbé fonnyadt darabokat. Ekkor lép oda hozzám egy fickó. Magas, mosolygós, és olyan magabiztossággal fixíroz, hogy azonnal tudom: ez most nem az az  udvarias vásárlói érdeklődés. - Ezek a paradicsomok majdnem olyan édesek, mint a mosolyod - kezdi, és egy pillanatra úgy érezem, a helyszínen elolvadok, de nem a szerelemtől, hanem a kínos zavartól. - Paul vagyok. És te? Nem tűnsz itteninek. - megáll mellettem és egyfolytában csak néz. - Elena...- hebegem, miközben kétségbeesetten a Gian felé vezető menekülési útvonalat keresem. Gian épp a mérlegnél áll, háttal nekünk, elmélyülten vizsgálgat egy cukkinit. - Figyelj, Elena - lép közelebb Paul, és a hangja már bizalmasabb. - Ma este nincs kedved elugrani valahova? Ismerek egy remek helyet itt a közelben, ahol...- kezdene bele de én úgy érzem itt az ideje leráznom. - Nem! Figyelj, ez... ez nem fog menni - vágok közbe, és hirtelen nem jut eszembe jobb megoldás, mint amit a pékségben láttam. - Van férjem. Ott áll - mutatok Gian felé, aki épp a mérlegeléssel végez. Paul felkapja a fejét, és a szemei hirtelen akkorára tágulnak, mint az öklöm. A mosolya lefagy az arcáról. - Gian? - kérdezi Paul, és a hangja olyan, mintha szellemet látna. Gian meghallja a nevét, és megfordul. Amikor meglátja Paul arcát, egy pillanatra megáll a levegő a tüdejében. - Paul? - Gian szemei villámgyorsan cikáznak köztünk. - Te meg mit keresel itt? - kérdezi zavartan. - Én... én csak... - Paul döbbenten néz Gianra, majd rám. - Gian, ő a te feleséged? - Paul rám mutat, én pedig már tudom, hogy nagy hibát követtem el. A csend, ami erre a kérdésre támad, az zöldségesbolti viszonylatban is történelmi. A mellettem lévő néni leejti az almáját, a mérleg hangosan csipog. Gian aki láthatóan élete legnehezebb színészi alakítása előtt áll, egyetlen pillanatig haboz, aztán egy olyan határozott mozdulattal lép hozzám, hogy szinte a földhöz ragadok. Átkarolja a vállamat, és egy olyan sötét, birtokló pillantást vet Paulra, ami egyáltalán nem tűnik színleltnek. - Igen, Paul - mondja Gian, és a hangja jéghideg. - Ő, Elena. És ahogy látom, épp most próbáltad lenyúlni tőlem. - Gian próbálja viccel oldani a feszültséget. De Paul arca szürkére vált. - Én... nem tudtam. Esküszöm, Gian, fogalmam sem volt róla, hogy... Úristen, miért nem mondtad hogy megnősültél. Egy éve dolgozunk együtt. Két hónapja még Clairel jártál. - Paul próbál védekezni, és ahogy Gian exének neve elhangzik megfeszülök. Gian egy pillanatra behunyja a szemét, mintha imádkozna, hogy a föld nyelje el. Aztán rám néz, és a szemében egyszerre ott a pánik és a düh, de a kezét egy milliméterrel sem lazítja a vállamon. - Nos, mint látod - mondja Gian a kollégájának, minden egyes szót kimérten ejtve. - A dolgok változnak. És én jobban szeretem a magánéletemet... magánéletként kezelni. Főleg munkaidőn kívül. - vonja meg a vállát. Paul hátrahőköl, egy-két bocsánatkérő motyogással elhátrál, majd elköszön azzal hogy sok boldogságot nekünk. Amikor magunkra maradunk a zöldségek között, Gian lassan leengedi a kezét. Az arca vörös a dühtől és a kínos helyzettől. - Gratulálok, Elena - suttogja foghegyről, miközben a cukkiniket a kosárba dobálja. - Most már nemcsak a szomszédok és a munkahelyed, hanem a saját irodám is azt hiszi, hogy megnősültem. Ha holnap beérek dolgozni, valószínűleg pezsgővel várnak. Elégedett vagy? - megáll velem szemben és úgy néz le rám. - Én csak... nem tudtam, hogy ismeritek egymást! - suttogom, és érezem, hogy a zöldséges néni még mindig minket figyel. - Ez volt a legrosszabb lehetséges forgatókönyv - morogja, és elindul a pénztár felé. - Most mit vagy úgy oda? Az én munkahelyemen is azt hiszik a férjem vagy. - szaladok utána. - Igen, de az más. - megáll és ismét szembe néz velem. - Miben? - dacolok vele. - Én nem megyek el fél év múlva Elena. A te munkád ideiglenes. Az enyém viszont egy nehezen felépített és kiharcolt pozíció. Fél év múlva te hátat tudsz fordítani ennek az egésznek. De én nem. Én itt ragadok a hazugságainkban. - indulatosan beszél hozzám és én nagyot nyelek a szavai hallatán. Nem vitázhatok vele, mert igaza van. - Sajnálom. - bűnbánóan pislogok fel rá. - Tök mindegy. Fizessünk és menjünk haza. - beáll a kasszához, én pedig meg sem tudok szólalni...

  ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈