14. Rész:

 Elena Reynolds         

  ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈

Ahogy belépünk a lakásba, a feszültség még mindig ott vibrál a levegőben, mint egy közelgő vihar előtti csend. Gian a konyhapultra dobja a bevásárló szatyrokat, majd egy mély sóhajtás után elkezdi kipakolni a zöldségeket. Én csak állok a konyha közepén, és még mindig a zöldségesnél történtek járnak a fejemben. - Ne nézz már úgy, mint egy lelkiismeretes bűnöző - szólal meg hirtelen Gian, miközben egy cukkinit kezd szeletelni. - Paul egy pletykás alak. Holnapra az egész iroda azt fogja hinni, hogy titokban házasodtunk össze, vagy hogy évek óta szerelmesek vagyunk, csak jól titkoltuk. De ez van. Megtörtént. Engedd el. Én is elengedtem. Házas vagyok, szenvedésre lettem ítélve. - poénkodik, ami egyrészt megnyugtat mert ez azt jelenti, hogy nem haragszik már rám. Másrészt viszont aggaszt ami történt, mert igaza volt abban, hogy neki több a veszíteni valója. - Ez nem vicces, Gian. - próbálok szigorú maradni, de a hangom már nem olyan határozott. Gian leteszi a kést, és egy pillanatra rám néz. A szemei, amik pár perce még dühösen szikráztak, most megint abban a megszokott, pajkos fényben csillognak. A férj álarc lekerült, de a helyét nem a hidegség vette át, hanem valami egészen más: egyfajta kényelmes, lakótársi cinkosság. - Na jó - kezdi, miközben felém dob egy konyharuhát. - Ha már egyszer a feleségem vagy, ideje megtanulnod néhány dolgot. Például azt, hogy ha a férjed azt mondja minden rendben. Akkor minden rendben. - kacsint rám. - Gian! - elnevetem magam. - Látod? Mennyivel jobb így. - ismét szeletelni kezd. - Csak... csak nem tudom, mit fogok mondani Michelle-nek ma este. - leülök a konyhapulthoz mire Gian felháborodva néz rám. - Hé. Kisasszony mit művelsz? - kérdőn néz rám és én nem értem mi a baja. - Mi az? - meglepve pislogok rá miközben felugrok a székről. - Nem gondolod hogy egyedül fogok főzni. Ugye? Amíg te üldögélsz és fárasztasz. - a szemembe néz de vigyorog. - Te is tudod hogy ha enni akarunk ma este, akkor neked kell főzni. - mutatok rá a valóságra. - Az lehet, de támogatást elfogadok. Például pucold meg a zöldségeket. - felém nyújt egy adag fokhagymát. - Oké....szóval Michelle. - térek vissza az eredeti témához miközben engedelmes kis kuktának állok. - Mit mondunk neki? - kérdezem elveszetten. - Mit? Azt, amit eddig: hogy az életünk kiszámíthatatlan, impulzív, és hogy én vagyok a legszerencsésebb férfi Seattle-ben, amiért egy ilyen ügyetlen szakács a feleségem - ugrat és egy darab paradicsomot dob felém, amit én ügyesen elkapok. - Te! - dobom vissza a paradicsomot, mire ő elkapja, és kajánul elvigyorodik. Ahogy ott állunk a konyhában, a kínos feszültség lassan elpárolog. Kénytelenek vagyunk beletörődni: a hazugságunk olyan lavinát indított el, amit már nem tudunk megállítani. - Szóval... - kérdezi hirtelen Gian komolyabbra váltva, miközben a tésztát a forró vízbe dobja. - Megegyeztünk? Innentől mindenki a környezetünkben azt hiszi, hogy egy pár vagyunk. A szomszédok, a te munkahelyed, és most már az én irodám is. Egyszóval mindenki. Csak mi tudjuk az igazságot. - a szószt kevergeti és én csak figyelem őt. - Úgy tűnik, nincs más választásunk - sóhajtok, és neki dőlök a pultnak.- Ha elkezdenénk tagadni, csak még gyanúsabb lenne. Mintha  kínosan el akarnánk rejteni a házasságunkat. - egy pohár bort töltök magamnak, már most túl feszültnek érzem magam. - Pontosan - bólint Gian, és egy pillanatra megáll a mozdulatban. A tekintete elidőzik rajtam, és a hangja halkabbra vált. - Szóval, eljátsszuk. Házaspár vagyunk a külvilág szemében. Egészen a hat hónap végéig. - mondom és a szívem egy pillanatra kihagy. - Egészen addig. - erősíti meg, és a konyha félhomályában a mosolya egyszerre játékos és furcsán őszinte. - Addig is, drága feleségem, jobb lesz, ha megtanulsz tésztát főzni. Mert ha a vendégünk azt látja, hogy én vagyok a konyhatündér kettőnk közül, akkor elkezd gyanakodni, hogy a házasságunk nem is olyan tökéletes. - pimaszkodik velem, de engem sem kell félteni. - Én tudod, másban vagyok jó férjecském. - kacsintok rá mire megáll a fakanál a kezében. Pontosan tudja mire gondolok. - Például? - a hangja mély és kíváncsi. - Azt a fantáziádra bízom. - elnevetem magam, és bár tudom, hogy ez az egész csak egy óriási félreértés-sorozat, valahol legbelül érzem hogy a játék lassan kezd valósággá válni, legalábbis számomra. A lakásra nehezedő csend ezúttal nem a béke szigete volt. Nem az a lágy, bársonyos némaság, amelyben Gian elmerülve szokott olvasni, és amit én is annyira megszerettem az elmúlt napokban. Ez a csend vibrált. Feszült volt és elektromos, mint a zivatar előtti levegő, amikor az ember tarkóján feláll a szőr, mert tudja: a villámcsapás elkerülhetetlen. A konyhaasztalon három tányér várakozott, katonás rendben. Gian már majdnem egy órája bűvölte a tűzhelyet; a konyhából kiszivárgó illatok a sült fokhagyma édessége, a rotyogó paradicsom savanykás gőze és a frissen tépett bazsalikom fűszeres aromája alattomosan próbálták elhitetni velem, hogy minden rendben van. Ha nem lettem volna tudatában a kényszer szülte valóságnak, talán én is elhiszem a díszletet. Egy tökéletes este képe rajzolódott ki. Egy idilli vacsora. Egy összeszokott házaspár. A torkomban dobogott a szívem, ahogy a férjemre néztem. A probléma csak az volt, hogy nemhogy házasok nem voltunk, de alig több mint két hete még azt sem tudtam, hogy a világon létezik. Tizenpár napja osztoztunk ezen a fedélen, és máris több ember fejében éltünk boldog párként, mint ahányan a valódi, kaotikus igazságot ismerték. A csengő élesen hasított bele a csendbe. Pontosan hétkor. -Megjött - suttogtam, és a hangom meg bicsaklott egy pillanatra. Gian rezzenéstelen arccal emelte le a serpenyőt a lángról. Úgy mozgott, mint aki egy jól begyakorolt koreográfiát ad elő. Soha nem láttam még rajta az idegesség jelét; ez a sziklaszilárd nyugalom egyszerre volt a mentsváram és a legidegesítőbb tulajdonsága. - Akkor engedd be - felelte olyan természetességgel, mintha csak a postást várnánk. - Te könnyen beszélsz. - sziszegtem felé, miközben az ujjaimat tördeltem. - Nem a te kollégád jött el, hogy darabokra szedje az életünket. - úgy toporogtam mint akinek az élete múlik ezen a vacsorán. Gian rám nézett, és a tekintetében egy pillanatra valami pajkos fény csillant meg. - Igaz. De ma este én vagyok a férjed, Elena. Bízz bennem, megoldom. - ez a mondat, ahelyett hogy megnyugtatott volna, csak még mélyebbre lökte a gyomromat. Megfordultam, és elindultam az előszoba felé, mint aki a kivégzőosztaga elé sétál. Michelle ott állt a folyosón, kezében egy üveg vörösborral és azzal a ragadozó, túl lelkes mosollyal, ami elárulta: ma este egyetlen porszemet sem hagy érintetlenül a magánéletemben. - Elena! - lelkendezett, és már repült is a nyakamba. - Remélem, nem rontottam rátok túl korán! - elengedett és úgy nézett rám. - Dehogy, pont időben - erőltettem magamra a vendégváró maszkot. Ahogy belépett, a főzés illata azonnal arcul csapta. Megállt, és elismerően szívta be a levegőt. - Oké... ez a helyszín már most sokkal romantikusabb, mint amit a szűkszavú meséid alapján elképzeltem. - elismerően fordult körbe. Mielőtt mentegetőzni kezdhettem volna, Gian kilépett a fényre. A konyhai gőzben kissé kócossá vált a haja, a fekete inge ujját könyékig feltűrte, a mozdulatai pedig egyszerre voltak hanyagok és magabiztosak. Michelle reakciója felért egy színházi kritikával: egyszerűen elnémult. Végigmérethette a férfit, majd lassan, sokatmondóan fordult felém. - Most már értem - jegyezte meg féloldalas mosollyal. - Mit? - kérdeztem álszent módon. - Hogy miért rejtegeted. - vigyorodott el és a tekintete mindent elárult. A következő fél óra egy szürreális álomképpé állt össze. Az asztalnál ültünk, Michelle a bort töltötte, Gian pedig olyan eleganciával tálalta a tésztát, mintha egy toszkán trattoria tulajdonosa lenne. Kívülről nézve mi voltunk a reklámba illő boldogság. Belülről viszont minden szót egy láthatatlan kötéltáncon egyensúlyozva mondtunk ki. - Brutálisan jó - jelentette ki Michelle az első falat után, majd gyanakodva rám nézett. - Elena... ne mondd, hogy te főzted. - gyanakvóan nézett rám, hiszen tudta hogy nekem még egy rántotta sem jön össze. - Esélytelen - nevettem fel őszintén. - Gian érdeme. - pillantottam az említettre aki büszkén bólogatott. Michelle újra a tányérjára nézett, majd letette a villáját, és összefonta a kezeit az asztalon. - Rendben. Akkor kezdjük az elején. Meséljetek. Hol találkoztatok? - Michelle nem bírt tovább magával ami várható is volt. Giannal egyszerre néztünk egymásra. A válasz ösztönös volt, és egyszerre csattant el: - A lakásban. Michelle pislogott. - Tessék? - döbbenten emelte ajkaihoz a boros poharat. - Igen - vette át a szót Gian, és az arca komoly maradt, de a hangja mélyén ott bujkált a nevetés. - Elena egyszerűen csak besétált. - miközben beszélt, rám nézett. Elmosolyodtam, mert a sztorink egyetlen igaz eleme maga a megismerkedésünk. - Nem sétáltam be! - tiltakoztam azonnal. - Kulcsom volt hozzá! - emlékeztetem komolyan. - Attól még a tény tény marad: ott álltál a nappalim közepén. - Gian végigsimított a hajamon én pedig elfelejtettem levegőt venni.  Michelle ekkor már hangosan kacagott. - Szóval az egész románcotok egy ingatlanvitával indult? Ez mérföldekkel jobb, mint bármelyik tucat-sztori a Tinderen! - újra a borába kortyolt én pedig tudtam, hogy ez lesz életem leghosszabb estéje. A beszélgetés innentől kezdve megállíthatatlanul sodródott az abszurditás felé. Michelle úgy kérdezett, mint egy profi vallatótiszt. Tudni akart mindent. - Ki mondta ki először hogy szeretlek? - Michelle szemei csillogtak. Én nem tudtam mit kellene mondanom. Aztán Gian közelebb hajolt hozzám és átölelt. - Én mondtam ki először. - mondta mély, simogató hangon. - Úristen. És te erre mit mondtál Elena? - Michellet minden apró részlet érdekelt, de én elveszítettem a fonalat, csak Gian szemeit tudtam figyelni. - Én....én nem ....- kerestem a szavakat de nem akartak a számra jönni. - Lefagyott ahogy most. - Gian felnevetett ezzel kimentve engem a helyzetből. - Igaz édesem? - megfogta a kezem és a tenyerembe csókolt. A bőrőm perzselt az ajkai nyomán. - Gian...- sóhajtottam a nevét. - Elég lesz. - halkan suttogtam felé. - Gian ne izgasd fel Elenat. - Michelle szólt közbe én pedig köpni nyelni nem tudtam. - Öhm....Michelle a bor...- próbáltam neki jelezni hogy kicsit sok lesz az italból de ő félre értett és felém tartotta az üres poharát. - Jöhet még köszi. - mosolygott vidáman. - Ki megyek a mosdóba. - Michelle hirtelen felállt így magunkra maradtunk pár percre. - Azonnal hagyd abba. - fordultam Gian felé amikor kettesben maradtunk. - Mit? - értetlenül pislogott rám. - Ne érj hozzám. Ne csókolgass. - jelentettem ki határozottan. - A férjek ezt teszik. Nem? - kérdezte bizonytalanul. - De te nem vagy a férjem. - vágtam hozzá a szavaimat feszülten amit azonnal meg is bántam. - Oké. Sajnálom. Nem érek hozzád. Nem állt szándékomban kihasználni a helyzetet ezt elhiheted. - a szemembe nézett ahogy beszélt hozzám. - Ne haragudj csak feszült vagyok. - elkaptam a kezét amikor fel akart állni. - És rajtam vezeted le? - kérdezte komoran. - Bocsánat. Kérlek Gian...- kezdtem volna ismét bele de Michelle visszajött így én elhallgattam, Gian pedig vissza ült mellém.

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈