15. Rész:

 Elena Reynolds         

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈

Michelle kezdte túl jól érezni magát. Ez pedig, tapasztalataim szerint, mindig a katasztrófa előszele. Az emberek kétféleképpen viselkednek vendégségben: vagy tartják a társadalmi konvenciók hűvös álarcát, udvariasan csipegetnek, majd egy óra múlva angolosan távoznak… vagy elkezdenek kérdezni. Michelle az utóbbi kategória nagymestere volt, és a harmadik pohár merlot után a gátlásai úgy párologtak el, mint a konyhában felejtett ecet. Vele szemben ültem, a hátam olyan merev volt, mintha karót nyeltem volna. Próbáltam a boldog feleség megnyugtató maszkját viselni, miközben a koponyám belső falán egyetlen mondat dübörgött megállíthatatlanul: Ne mondj semmi hülyeséget. Ne mondj semmi hülyeséget. Gian mellettem ült. Ő persze hozta a formáját. Olyan elegáns nyugalommal vágta a tésztát, mintha nem egy aknamező közepén vacsoráznánk, hanem egy unalmas dokumentumfilmet nézne a természetvédelemről. Ez az ember vagy profi hazudozó volt, vagy egyszerűen nem rendelkezett életben maradási ösztönnel. Michelle ekkor előrehajolt, a könyökét az asztalra támasztotta, és azzal a ragadozó csillogással a szemében nézett ránk, amitől azonnal összerándult a gyomrom. Most jönnek a válaszfalak mögé látó, kínos kérdések. - Oké - kezdte, és egy pajkos mosoly bujkált a szája szélén. - Most, hogy már tudom a kávézós sztorit… lenne még pár apróság, ami nem hagy nyugodni. - felváltva nézett rám és Gianra. - Érzem a veszélyt - jegyeztem meg, és a hangom egy oktávval magasabb volt a kelleténél. - Teljesen jogos az önvédelmi ösztönöd - kuncogott Michelle, Gian pedig halkan felnevetett mellettem. Áruló, gondoltam, és legszívesebben az asztal alatt sípcsonton rúgtam volna. Michelle közelebb húzódott, mintha egy államtitkot készülne kicsikarni belőlünk. - Az első randi? Meséljetek! - tudtam mit akar tudni, de próbáltam nem is gondolni rá. - Mármint hogy hol volt? - kérdeztem vissza ezzel terelve a kérdésének valódi okát. - Egy kis pizzázó a sarkon. Elena ragaszkodott hozzá. - Gian folytatta. -Nem ragaszkodtam, te ajánlottad! - tiltakoztam ösztönösen, mire Gian csak rám nézett, és a szemében ott vibrált a kihívás. - Dehogynem. És emlékszel még, mi történt? - fordult vissza Michelle felé. - Elena egy hatalmas paradicsomszószos foltot ejtett a hófehér ruhájára az első öt percben. - Gian úgy mesélt mintha megtörtént volna. - Csak azért, mert te meglöktél! - mentem bele a játékba és kezdtem élvezni a vitát. - Nem löktelek meg, csak túl hevesen gesztikuláltál - felelte Gian egy félmosollyal. Michelle a könnyeit törölgette a nevetéstől. - Vagy csak azt akarta hogy levedd a ruháját. - jegyezte meg gátlásokat nem ismerve és csak elérte a kérdése valódi okát. - Levettem. - suttogta Gian sejtelmesen. - Gian! - hitetlenkedve néztem rá. - Michelle tudni akarta édesem. Hazudjak? - nézett rám kérdőn a kamu férjem. - Ne becézgess. - sziszegtem. - Tudod hogy szeretlek bébi. - Gian tovább táncolt az idegeimen. - Annyira cukik vagytok. - Michelle áradozott de én csak Giant néztem. Ha valaki az utcáról belesett volna az ablakon, egy sokéves, egymást félszavakból is ismerő házaspárt látott volna, akik épp a közös múltjukon évődnek. Pedig mi csak ott, abban a pillanatban írtuk a forgatókönyvet. Aztán jött a kérdés, ami megállította a levegőt a szobában. -  Ki mondta ki először, hogy költözzetek össze? - Michelle újabb kérdést tett fel. Egy pillanatra megfagyott a kép. Gian rám nézett, én pedig őrá. Aztán ő csak hanyagul megvonta a vállát. -Megint csak Elena. Nagyon határozott tud lenni, ha akar valamit. Egyszerűen kijelentette, hogy velem akar élni. - Gian úgy mosolygott hogy legszívesebben letöröltem volna a képéről. - Ez... ez nettó hazugság! - hördültem fel, de Michelle már megint nevetett. - Elena! Ez annyira nem az a visszafogott nő, akit az irodában ismerünk! - csóválta a fejét de látszott rajta hogy ez az énem szimpatikusabb neki. - Hidd el, engem is meglep - dünnyögtem, és közben éreztem, hogy a helyzet kezd kicsúszni a kezemből. A hangulat végleg fellazult. A bor, a nevetés és a közös hazugságok furcsa, mámoros elegyet alkottak. Kezdtem én is elengedni magam. De a lazaság veszélyes jószág: ha túl merev vagy, lebuksz, ha túl laza... nos, az még rosszabb is lehet. - Ki horkol? - dobta be Michelle az újabb bombát. - Elena - vágta rá Gian gondolkodás nélkül. - Nem horkolok! - tiltakoztam, és a felháborodásom most már teljesen valódi volt. - Tegnap is horkoltál. Úgy szólt, mint egy kisebb traktor - mondta Gian olyan komoly arccal, hogy Michelle már majdnem az asztalra borult a kacagástól. - Imádom ezt! Ti tényleg tökéletesek vagytok! - a borába kortyolt és ekkor történt. A nevetéstől és a bortól elvakítva, egy hirtelen impulzustól vezérelve Gian felé fordultam. Az a fajta játékos, baráti „na ne hülyéskedj már” mozdulat volt bennem, amivel meg akarod ütni a másik combját, hogy hallgasson el végre. Csak egy apró, technikai részletet számoltam el. Gian nem pontosan ott ült, ahol a perifériás látásom alapján gondoltam. A következő fél másodperc drámai lassításban zajlott le. 1. A kezem teljes lendülettel célba ért. 2. Gian arca egy pillanat alatt váltott át magabiztos mosolyból jéghideg kővé. 3. Az agyam kíméletlen pontossággal regisztrálta a becsapódás helyét. Gian lassan, nagyon lassan előrehajolt. A kezeit az asztal szélére feszítette, az ujjpercei elfehéredtek. A szemeit szorosan lehunyta, és csak egy fojtott, mélyről jövő „Ó...” hagyta el a száját. Michelle pislogott, a nevetés megfagyott az arcán. - Mi történt? - kérdezte kíváncsian. Én megdermedtem. A világ körülöttem megszűnt létezni, csak a torkomban lüktető szívemet hallottam. Egyetlen gondolat cikázott a fejemben: Gratulálok, Elena. Most ölted meg a férjedet. - Én... én csak... - makogtam. Gian még mindig nem mozdult. Próbált valahogy oxigénhez jutni, de a tüdője láthatóan sztrájkolt. - Gian? - kérdeztem félve. Semmi válasz. Michelle aggódva figyelte a jelenetet. - Minden rendben? Valami baj van? - a kolléganőm tekintete ismét felváltva cikázott rajtam és a férjemen....vagyis a....lakótársamon. Gian végre remegő kézzel intett egyet. - Adj... egy... pillanatot - préselte ki magából a szavakat. Ekkor már biztos volt. Tökön vágtam. Nem kicsit. Nem csak érintőlegesen. Hanem azzal a minden dühöt és frusztrációt tartalmazó lendülettel, amit az elmúlt percek alatt felhalmoztam. - Úristen - suttogtam, és legszívesebben elsüllyedtem volna a padló alá. - Elena... mit csináltál vele? - kérdezte Michelle teljes zavarodottsággal. -Nem akartam! Esküszöm, nem ez volt a cél! - idegesen a borospoharamért nyúltam. Gian végre felemelte a fejét. Az arca még mindig eltorzult a fájdalomtól, de a szeme már kinyílt. - Elena... - mondta lassan, tagoltan. - Igen? - vékonyodott el a hangom. - Ha ez a szereteted jele... akkor inkább gyűlölj egy kicsit. - suttogott felém. Michelle ekkor jött rá, mi történhetett az asztal alatt. A döbbenete egy pillanat alatt csapott át a valaha hallott leghangosabb hahotázásba. - Várjatok... várjatok... Elena... te most tényleg... herén vágtad a saját férjedet vacsora közben? - záporoztak a könnyei a nevetéstől. - Véletlen volt! - sikítottam, bár tudtam, hogy ez már senkit nem érdekel.Gian végre vissza tudott dőlni a székbe, bár az arca még mindig sápadt volt. - Ezt jó tudni szívem. - mondta és még most sem esett ki a szerepéből. - Nagyon sajnálom! Tényleg! - mondogattam szüntelenül. - Értékelem az őszinteségedet - felelte Gian, és bár még mindig fájt neki, a szeme sarkában megjelent az a halvány, bosszantó mosoly. -  Elena. - szólított meg ismét. - Igen? - félve néztem rá. - Legközelebb... ha meg akarsz ütni... kérlek, maradj a vállamnál. Ott kevesebb maradandó kárt okozol. - mondta miközben a keze a fájdalmas területre simult. Michelle újra felnevetett, és újabb adag bort töltött mindenkinek. A hangulat valahogy még őszintébb lett, mint addig bármikor. A nevetés hullámai lassan elültek, de a levegőben ott maradt az a fajta elektromos feszültség, ami csak egy ilyen látványos szerencsétlenkedés után keletkezik. Michelle, akit láthatóan teljesen megbabonázott a „házaséletünk” ezen váratlanul nyers epizódja, még mindig az asztalt csapkodta fél kézzel. - Elena, én mindenre felkészültem ma este, de egy ilyen... látványos fizikai kontaktusra nem számítottam - törölgette a szeme sarkát a szalvétájával. Én közben legszívesebben eggyé váltam volna a konyhaszék kárpitjával. Az arcom olyan forró volt, hogy valószínűleg tojást lehetett volna sütni rajta. Gian mellettem nagyot sóhajtott, és bár a színe kezdett visszatérni, még mindig óvatosan bánt minden apró mozdulattal. - Elena csak... szereti biztosítani a dominanciáját - jegyezte meg Gian, és a hangja már majdnem a régi volt, bár egy aprócska rekedtség még emlékeztetett a merényletre. Michelle ekkor huncutul rám nézett, és a tekintetében megcsillant az a bizonyos „most-mondok-valami-borzalmasat” fény. - Tudod, Elena, van egy ősi bölcsesség a hosszú és boldog házassághoz  - kezdte, miközben lassan megpörgette a poharában a bort. - Úgy emlékszem, a kézikönyvek inkább a lágyabb érintéseket javasolják azon a tájékon. Szerintem a férjed sokkal jobban értékelné, ha a jövőben inkább... mondjuk úgy, barátságosabb gesztusokkal illetnéd azt a területet, ahelyett, hogy megpróbálnád kiütni vele a biztosítékot. - Michelle saját szavain is kuncogott. De a csend, ami erre a mondatra követte, szinte tapintható volt. Még a hűtő zúgását is hangosnak éreztem. Michelle nem volt közönséges, de a célzása tűpontosan talált be a legkínosabb pontra. - Michelle! - sziszegtem, és éreztem, hogy a vörösség a nyakamról már a fülem hegyéig terjed. - Csak a szakmai tanácsadás beszél belőlem, mint barátnőből! - vonta meg a vállát ártatlanul. - Úgy látszik, nálatok a szenvedély kicsit... robbanékonyabb formát ölt. De Gian, le a kalappal, hősiesen tűrted a támadást. - tette hozzá huncut mosollyal az ajkain. - Pontosan tudom mit kell tennem a férjemmel és az érzékeny területeivel. - szólaltam meg de bár ne tettem volna. Mert amikor felfogtam hogy mit mondok, elakadt a lélegzetem. - Úgy értem...hogy...- magyarázkodni akartam de amikor Gianra néztem, minden szó kiszökött a torkomból. - Szerintem, zárjuk le a témát. - Gian bólogatott a szavaira. Nem látszott rajta harag, csak az a végtelen, már-már ijesztő nyugalom, amivel az egész estét kezelte. Lassan kinyújtotta a kezét, és mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lenne az asztal felett az enyémre tette. A bőre meleg volt, a fogása pedig határozott. - Semmi baj - mondta halkan, közvetlenül nekem címezve a szavakat. - Elena néha elfelejti a saját erejét. De ígérem, Michelle, legközelebb majd emlékeztetem rá, hogy melyik érintést preferálom. - kacsintott rám pimaszul a mondandója végén. Szemét! A torkomban dobogott a szívem. Ez a mondat... ez a mozdulat... minden határon túlment. Ez már nem csak színjáték volt, vagy ha igen, Gian megérdemelte volna érte az Oscart. A tekintete nem engedett, és egy pillanatra elfelejtettem, hogy Michelle ott ül velünk szemben. Elfelejtettem a hazugságot, a lakásvitát, a tizen pár napot. Michelle elégedetten dőlt hátra, látva a közöttünk lévő vibrálást. - Na, látod! Ez az! - mutatott ránk a mutatóujjával. - Ez a zavarba ejtő, feszült csend az igazi. De a mai incidens után pár napig ne nagyon szexeljetek. Csak kibírjátok nem? Elena most nem lovagolhat. Gian férfiassága a tét. - Michelle totál részegen vihorászott. - Hívok neked taxit Michelle. - Gian ajánlotta fel aminek most örültem. - Azt megköszönném. Majd legközelebb folytatjuk. - letette a poharát és rám mosolygott. - Óvatosan bánj az uraddal. - suttogta miközben Gian már telefonált. - Ez a pasi egy kincs. - lehunyta a szemeit és elmosolyodott. Hosszú percekig vártuk a taxi megérkezését és addig is Michelle újabb anekdotába kezdett, én csak a tányérom szélét néztem, és azon tűnődtem: ha véget ér ez az este, és becsukódik mögötte az ajtó, vajon képesek leszünk-e Gianal egymás szemébe nézni....

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈