16. Rész:

 Elena Reynolds         

 ❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈

Amint az ajtó utolsó kattanása is elhalt Michelle távozása után, a lakásba visszatért a csend. De ez már nem az a feszült, várakozó csend volt, mint az este elején. Ez a csend a romeltakarításé volt. Még mindig az asztalnál ültem, a kezeimet a gyomrom elé szorítva, mintha én kaptam volna az ütést. Gian nem mozdult. Ott ült mellettem, a feje hátrahajtva a szék támlájára, a szemei lehunyva. Az a magabiztos, sármos olasz férj, aki tíz perccel ezelőtt még Michelle-lel viccelődött, az egyik pillanatról a másikra köddé vált. Helyette csak egy férfi maradt, aki láthatóan a létezéséért küzdött. - Gian? - szólaltam meg olyan halkan, mint egy egér. Semmi válasz. Csak egy mély, ziháló kilégzés. - Jól vagy? - kérdeztem, és a hangom elcsuklott a bűntudattól. - Ugye... ugye már nem fáj annyira? - reménykedtem abban, hogy nem okoztam neki maradandó sérülést. Gian lassan kinyitotta az egyik szemét. A tekintete, ami korábban olyan lágyan pihent rajtam, most leginkább egy sebzett vadállatéra emlékeztetett. Lassan, kínkeservesen előrehajolt, a könyökeit a térdére támasztotta, és a fejét a tenyerébe hajtotta. - Hogy jól vagyok-e? - kérdezte rekedten, szinte csak suttogva. - Elena... te kurvára tökön vágtál. - a szemeimbe nézett és én legszívesebben elsüllyedtem volna.  - Véletlen volt! - feleltem, és felálltam, hogy közelebb lépjek hozzá, de ő egy hárító mozdulattal megállított. - Ne. Ne gyere közelebb. Egyelőre semmilyen hirtelen mozdulatot ne tégy a közelemben - sziszegte, miközben az arca a sápadt fehér és a mélyvörös között váltakozott. - Azt hittem, ott helyben meghalok. Esküszöm, egy pillanatra láttam a fényt az alagút végén, és a nagymamám integetett, hogy menjek felé. - lehunyta a szemeit és próbált mélyeket lélegezni. - Ne legyél ilyen drámai! - próbáltam védekezni, de a bűntudat mardosott. - Michelle azt hitte, ez valami... tudod, flörtölős játék. - mosolyodtam el a gondolatra. Gian ekkor újra rám nézett. A fájdalom mellett most már ott csillogott a szemében az a maró gúny is, amiért titokban imádtam. - Flörtölős játék? Elena, te nem flörtöltél. Te egy precíziós irányított rakéta voltál, aminek egyetlen célpontja volt: a családfám jövője. Ha Michelle nem ül ott, valószínűleg a mentők visznek el, miközben te azt hajtogatod, hogy bocsi, nem oda szántam. - az asztalra dől és látom rajta, hogy valóban komoly fizikai fájdalmat okoztam neki. - Nagyon sajnálom, komolyan! - léptem elé, és most már tényleg majdnem sírtam a nevetéstől és a szégyentől egyszerre. - Mit csináljak? Hozzak jeget? Vagy... vagy valami borogatást? - kérdeztem tanácstalanul. Gian egy hisztérikus, rövid nevetést hallatott, ami azonnal egy fájdalmas fintorba torkollt. - Jeget? Mit akarsz, tegyek egy zacskó fagyasztott borsót a nadrágomba, miközben te itt állsz és nézed? Ez az este már így is elég abszurd volt. „Elena szerintem a férjed jobban örülne, ha simogatnád”...  - idézte Michelle-t, és a hangja annyira gúnyos volt, hogy beleborzongtam. - Hát, jelentem, a simogatástól fényévekre voltunk. Ez egy kivégzési kísérlet volt. - jegyezte meg halkan. Leültem a vele szemközti székre, és az arcomat a kezembe temettem. - Annyira kínos. Holnap Michelle bejön az irodába, és mindenkinek elmeséli, hogy milyen „szenvedélyesek” vagyunk. Én meg csak ülni fogok ott, és tudni fogom, hogy valójában majdnem kiütöttem a lakótársamat. - sóhajtottam fel. Fáradt és zavart voltam. Ahogy Gianra néztem ezernyi érzés kavargott bennem. Gian lassan kiegyenesedett. Még mindig óvatosan mozgott, mint aki tojásokon jár, de a színe kezdett visszatérni. - Lakótárs? - kérdezte halkan. - Azután, hogy Michelle előtt gyakorlatilag megpróbáltál kiherélni? Szerintem a lakótárs státuszt ma este végleg elbuktuk. - az asztalon heverő vizes palackért nyúlt és lassan belekortyolt. - Mire gondolsz? - néztem rá félve. Gian felállt, egy pillanatra még megkapaszkodott az asztal szélében, majd mély levegőt vett. Odaért mellém, és bár látszott rajta, hogy minden lépés egy kisebb kihívás, mégis volt benne valami tekintélyt parancsoló. - Arra, Elena, hogy ezt vissza fogod kapni. - kacsintott rám. - Meg akarsz ütni? - szaladt ki a számon az ostoba kérdés. Már maga a gondolat is nevetséges volt részemről hogy ilyet tenne, hiszen ő nem az exem, Gian nem olyan mint Derek volt. - Megütni? - döbbenten kérdezett vissza. - Nem hiszem hogy okot adtam rá, hogy ilyet feltételezz rólam. - jegyezte meg és szerencsére nem kérdezte, hogyan jutott ekkora baromság az eszembe. - Nem is feltételezek rólad ilyet. - próbáltam javítani a helyzetemen. - Még jó. - horkant fel. - És Elena... legközelebb, ha meg akarsz érinteni, próbáld meg az engedélyemmel. Ígérem, sokkal kevésbé lesz életveszélyes. - elindult a szobája felé, kicsit bicegve, de még mindig emelt fővel. Én pedig ott maradtam a konyhában, a romok és a bazsalikomillat közepén. Tíz perc telt el, de a csend a lakásban sűrűbb volt, mint a Gian-féle paradicsomszósz. Ott álltam a konyha közepén, kezemben egy konyharuhába csavart zacskó fagyasztott zöldbabbal, és úgy bámultam Gian csukott ajtaját, mintha egy aknamező bejáratát nézném. „Menj be, Elena. Te tetted. Neked kell orvosolni” suttogta a lelkiismeretem. „Hagyd békén, épp az életéért küzd, te pedig egy zacskó zöldséggel akarsz rontani a helyzeten” válaszolta a józan eszem. Végül a bűntudat győzött. Lassan, pipiskedve odaléptem az ajtóhoz, és három bátortalan koppantást eresztettem meg a fán. - Gian? - suttogtam, mintha egy kórházi intenzív osztályra lépnék be. - Még életben vagy? - kérdeztem aggódva. Odabentről csak egy tompa morajlás hallatszott. - Attól függ. Ha Michelle visszajött egy újabb üveg borral és több kérdéssel, akkor nem. Halottnak tettetem magam. - jött tőle a gúnyos válasz. Vettem egy mély levegőt, és résnyire benyitottam. Gian az ágyán feküdt, de nem úgy, mint egy normális ember, hanem furcsán elterülve, a karjait a feje fölé dobva, a plafont bámulva. Még mindig a fekete inge volt rajta, de a legfelső három gombot kigombolta, mintha több oxigénre lenne szüksége a gyógyuláshoz. - Hoztam valamit - mondtam, és óvatosan beléptem. Gian felvonta az egyik szemöldökét. - Remélem semmi olyan ami veszélyt jelent rám. - jegyezte meg. - Nem. Hanem... segédeszköz - léptem az ágyhoz, és felemeltem a konyharuhás csomagot. - Fagyasztott zöldbab. Ez volt a legkisebb szemű zöldség a mélyhűtőben. Gondoltam... tudod... az alakzatok miatt... jobban idomul. - szégyenlősen, elpirulva pislogtam rá. Gian egy pillanatra döbbenten meredt a zacskóra, aztán az arca olyan vörös lett, amit Michelle is megirigyelt volna. Elfedte a szemét a kezével, és egy fojtott nyögés tört fel belőle, ami egyszerre volt fájdalmas és hisztérikus. - Elena... te most tényleg hoztál nekem egy zacskó zöldbabot, hogy „idomuljon” a... - itt elhallgatott, mintha nem találná a megfelelő szakkifejezést. - Csak segíteni akartam! - hadartam, és éreztem, hogy a zavartól én is kezdek lángolni. - Azt mondják, a jegelés segít a duzzanaton. És... és én nem akartam, hogy bármi... tudod... maradandó károsodást szenvedjen. - hebegtem össze vissza. Gian lassan könyökre ereszkedett, és rám nézett. A szemeiben a kín és a végtelen szórakozottság különös keveréke vibrált. - Szóval most már nem csak a fizikai épségemért, hanem a jövőbeli apai örömeimért is aggódsz? Ez kedves tőled. Igazi feleséghez méltó gondoskodás. - pimasz mosolya elárulta, hogy sokkal jobban van. - Ne feszítsd a húr Gian. - ültem le az ágya szélére, de azonnal fel is pattantam, mint akit darázs csípett meg. - Jaj, bocsánat! Nem akartam az ágyadra ülni, csak... tessék, itt a bab. - oda akartam adni neki, de valahogy ügyetlenül mozdultam, és a csomag pont a hasára pottyant. Gian felszisszent, és reflexszerűen elkapta a zacskót. - Oké, Elena. Vonulj vissza - mondta, miközben a konyharuhát a nadrágjára igazította. - Azt hiszem, a mai napra elég volt a segítségedből. Ha még egyszer hozzám érsz, valószínűleg egy tolószékben végzem. - mondta lehunyt szemekkel. - Tényleg ennyire fáj? - kérdeztem bűnbánóan. Gian hátradőlt a párnákra, a zöldbabbal a stratégiai ponton, és egy pillanatra elcsendesedett. - Fájni fáj - ismerte el végül, és a hangja váratlanul ellágyult. - De nem haragszok rád Elena. Tudom hogy véletlen volt. - elmosolyodott és megállt a levegő a szobában. Gian rám nézett, és a tekintete most nem gúnyolódott. Én pedig ott álltam egy idegen férfi hálószobájának közepén, éjszaka, miután majdnem kiheréltem egy zacskó zöldbab kíséretében, és az egyetlen dolog, amit éreztem, az volt, hogy a szívem valamiért sokkal gyorsabban ver, mint kellene. - De legalább van stílusod a pusztításhoz. Most pedig tűnés, mielőtt eszedbe jutna egy forró teával is segíteni a zúzódásaimon. - nevette el végül magát. -  Jó éjszakát, Gian - mondtam az ajtóban, és még láttam, ahogy a sötétben igazgatja a zacskót. -  Jó éjszakát, Elena. És holnap... tarts két méter távolságot. Az életem múlik rajta. - kacsintott rám játékosan. Ahogy becsuktam az ajtót, a folyosón elmosolyodtam. Igen, ez a hazugság kezdett egyre bonyolultabb és valahogy egyre igazibb lenni.

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈