17. Rész:

 Elena Reynolds            

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈

A reggel vakító fénnyel és egy mardosó gondolattal köszöntött be: engesztelés. Ha Gian képes volt Michelle előtt tökéletes férjet játszani a tegnapi merényletem után is, akkor a minimum, amit tehetek, hogy meleg reggelivel várom. A bökkenő csak az volt, hogy míg Gian a konyhában egy Michelangelo-szobor precizitásával mozgott, én nagyjából egy lángvágóval felszerelt óvodás szintjén álltam. De hát mi baj történhet egy kis palacsintatésztával?! Hogy elnyomjam a bizonytalanságomat, bedugtam a fülhallgatómat, és elindítottam egy pörgős slágert. Ahogy a lisztfelhő kezdett leülepedni a konyhapulton és a hajamban, átadtam magam a ritmusnak. Egyik kezemben a fakanállal, a másikban egy konyharuhával lejtettem improvizált táncot a tűzhely és a hűtő között. Éppen egy teátrális fordulatnál tartottam, a refrént teli torokból tátogva, amikor a világ hirtelen tengelyt váltott. A frissen kifröccsent olajcsepp a kövön alattomosabb volt, mint Michelle keresztkérdései. A lábam kicsúszott, a fakanál kirepült a kezemből, én pedig tehetetlenül dőltem hátra, felkészülve a becsapódásra. De a kemény kőpadló helyett valami egészen mást találtam. Valami meleget. Valami szilárdat. És valami nagyon... bőrszerűt. Két erős kar fonta át a derekamat az utolsó pillanatban, megállítva a zuhanást. Kitéptem a fülhallgatót, és a hirtelen beálló csendben csak a saját zakatoló szívemet és egy mély, kissé még álmos nevetést hallottam. - Úgy látom, ma reggel a gravitációval van elszámolnivalód, nem velem. - a mély hang bizsergette a bőröm és vele együtt minden porcikámat is. Lassan kinyitottam a szemem, és az arcom alig néhány centire volt Gian mellkasától. És istenem... az a mellkas nem csak szilárd volt. Gianon mindössze egy szürke, melegítőnadrág volt. Semmi ing, semmi kötény, csak a csupasz, tökéletesen kidolgozott felsőteste, ami a reggeli fényben úgy festett, mintha egy fitneszmagazin címlapjáról lépett volna le. A torkomban ragadt a szó. A kezem reflexszerűen a vállának feszült, és az ujjaim alatt éreztem az izmai feszülését. Olyan közel voltunk, hogy éreztem a bőre illatát, azt ami csak hozzá tartozott. - Én... én csak reggelit akartam - dadogtam, miközben próbáltam visszanyerni az egyensúlyomat, de a lábam még mindig remegett. - Palacsintát. Engesztelésül. - hebegtem, zavartan. Gian nem engedett el azonnal. A tekintete végigfutott az arcomon, majd a pulton lévő káoszon: a kifolyt tésztán, a szétszórt liszten és a füstölgő serpenyőn. - Elena - szólalt meg halkan, és a hangja mély vibrálása valahol a gyomrom tájékán visszhangzott. - Értékelem az igyekezetet. Tényleg. De ha így folytatod, a hét végére vagy kerekesszékbe juttatsz, vagy leégeted a közös otthonunkat. - mondta fojtott nevetéssel a hangjában. Csak néztem őt és a közös otthon kijelentés, valahogy most egészen máshogy hatott rám mint eddig. Egy rándítással elengedett, én pedig azonnal hátráltam két lépést, majdnem nekidőlve a forró sütőnek. A zavarom olyan sűrű volt, hogy szinte harapni lehetett. - Jól vagy? - kérdeztem, kényszeresen a padlót bámulva, mert ha újra ránézek azokra a kockás hasizmokra, valószínűleg elfelejtem a saját nevemet is. - Úgy értem... a tegnapi után. - tettem hozzá, próbálva lazának tűnni. Gian elmosolyodott, és odasétált a kávéfőzőhöz. Úgy mozgott, mintha a félmeztelensége a világ legtermészetesebb dolga lenne, miközben én azt sem tudtam, hová nézzek. - Túléltem. Bár a zöldbab-kúra után a reggeli birkózás veled nem szerepelt az orvosi előírásokban - jegyezte meg, miközben levett egy bögrét. Aztán hirtelen megállt, és rám nézett. - Elena. - ejtette ki a nevem az ajkain. Azokon az ajkakon amiről mostanában túl sokat fantáziálok. - Igen? - pislogtam rá elbűvölten. - Van valami az arcodon. - mondta miközben elővette a cukrot a szekrényből. - Mi? Liszt? - kaptam oda a kezemmel, még jobban szétkenve a fehér port. - Nem - lépett közelebb, és egy hirtelen mozdulattal a hüvelykujjával végigsimított az alsó ajkam szélén. Az érintése égetett. - Palacsintatészta. - suttogta. Aztán, mintha mi sem történt volna, megfordult és elkezdte kitölteni a kávét. Én pedig ott álltam a konyha közepén, tetőtől talpig lisztesen, egy zacskó elpazarolt alapanyaggal, és rájöttem: ebben a házban nem a főzés a legveszélyesebb tevékenység. Hanem az, amikor Gian nem visel felsőt. Gian egyetlen határozott mozdulattal vette ki a kezemből a füstölgő serpenyőt, mintha egy élesített gránáttól szabadítana meg. - Menj, Elena. Ülj le. Mielőtt a tűzoltóknak is magyarázkodnunk kellene - intett a konyhapult melletti bárszék felé, miközben fél kézzel, rutinból törölte le a kifolyt tésztát. Szófogadóan, mint egy rajtakapott kisiskolás, felmásztam a magas székre. Azt terveztem, hogy a körmeimet fogom nézegetni, vagy mélyen elmerülök a lelkiismeret-furdalásban, de a terv azonnal kudarcot vallott. Mert előttem Gian állt. Háttal nekem. A reggeli fény beömlött az ablakon, és minden egyes izmot kihangsúlyozott a hátán. Ahogy a tésztát keverte, a lapockái úgy mozogtak a bőre alatt, mint egy precízen összehangolt gépezet alkatrészei. Volt valami hipnotikus abban, ahogy a melegítőnadrágja lazán ült a csípőjén, és ahogy az izmai megfeszültek, amikor magasra emelte a karját, hogy levegye a juharszirupot a legfelső polcról. Csak egy hát, mondogattam magamban. Sok hátat láttál már. Például a konditeremben. Vagy a strandon, próbáltam magam meggyőzni arról hogy Gian nem tetszik nekem. De ez a hát a saját konyhámban volt. És ez a hát tegnap este még a  férjem volt. És ez a hát... nos, ez a hát látványosan jobb volt, mint bármi, amit valaha láttam. Elfelejtettem pislogni. Elfelejtettem, hogy éppen egy lisztfelhő közepén ülök. A tekintetem végigvándorolt a vállán, le a dereka ívéig, majd vissza a tarkójához, ahol a haja még kócos volt az alvástól. Teljesen elkalandoztam. Olyasmi arcot vághattam, mint aki épp egy reneszánsz mesterművet elemez a Louvre-ban, csak éppen az én mesterművem éppen palacsintát sütött. Gian hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül megfordult, kezében a spatulával. Én pedig ott maradtam, a tekintetemmel szó szerint rajtakapva a hasizmánál. Egy másodpercig megállt az idő. Gian nem szólt semmit, csak felvonta az egyik szemöldökét. A szája sarkában az a tipikus, féloldalas olasz mosoly jelent meg, ami elárulta: pontosan tudja, mit csináltam az elmúlt két percben. - Elena - szólalt meg, és a hangja mélyebb volt a szokásosnál. - Szeretnéd, ha megfordulnék, hogy a világítás jobb legyen a... tanulmányaidhoz? - a pimasz mosolya láttán, kiszaladt a szusz belőlem. Kapkodva kaptam fel a tekintetem a szeméhez, és éreztem, hogy a tegnapi vörösség az arcomon most már állandósulni fog. - Én... én csak azt néztem, hogy... hogy elég forró-e a serpenyő! - vágtam rá az első ostobaságot, ami eszembe jutott. - A serpenyő? - Gian egy lépést tett felém, a pultnak támaszkodott, és olyan közel hajolt, hogy éreztem a belőle áradó hőt. - Mert azt hittem, valami mást ellenőrzöl. Valamit, ami nem a tűzhelyen van. - a szemei ragyogtak és én imádtam azokat a szemeket. - Tévedsz - mondtam, de a hangom elárult. - Csak elgondolkodtam Michelle-en. Meg az irodán. Meg a... - nem jutott eszembe semmi más. - Meg a hátizmom anatómiáján? - fejezte be helyettem pimaszul. - Nyugodtan nézheted, Elena. Ingyen van. Bár a tegnapi kezelésed után talán kártérítés is járna érte. - olyan csábítóan mosolygott rám, hogy egy pillanatra azt hittem elveszítem az eszem. De tudtam, hogy a vonzalom amit iránta érzek, nem csaphat át valóságba. Nem történhet semmi kettőnk, között mert én....sérült áruként érkeztem ebbe a lakásba és a Derek okozta sebek fizikailag ugyan eltűntek már rólam, de a lelkem és az eszem még nem felejtette el, hogy szabad nő akarok lenni, aki nem függ többet egy férfitől sem. - Lehetetlen alak vagy. - kaptam fel egy konyharuhát, és megpróbáltam felé suhintani, de ő nevetve elhajolt. - Vigyázz, mert ha megint eltalálsz, Michelle-nek azt fogom mondani, hogy az én feleségem a legvadabb nő a világon. - kacsintott rám, majd visszfordult a palacsintákhoz. - Egyébként... a látványon kívül a reggelit is kérni fogod, vagy megelégszel a vizuális táplálékkal? - pimaszkodott tovább velem. - Kérem a palacsintát - dünnyögtem, és a fejemet a kezembe temettem. - És kérlek, vegyél fel egy pólót. Az idegrendszerem érdekében. - tettem hozzá halkan. - Nem ígérek semmit - érkezett a válasz a serpenyő sercegése mellől. - Ebben a lakásban én vagyok a szakács. És a szakácsnak joga van a kényelemhez. - vonta meg a vállát amin az izmok ismét elterelték a figyelmem. Rájöttem, hogy ez a reggel még hosszabb lesz, mint a tegnapi este. És hogy Michelle-nek talán tényleg igaza volt: Gian és én pontosan ugyanolyan idegesítőek vagyunk. Csak ő közben még felháborítóan jól is nézett ki.

❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈❉✲❈